A nemzet szétesik

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 78.

 

A nemzet szétesik

Olvasmány: 1Kron 10:1-19

„Ám a király keményen válaszolt nekik. Nem fogadta meg Roboám király a vének tanácsát, hanem az ifjak tanácsa szerint így szólt hozzájuk: Apám nehéz igát rakott rátok, én még nehezebbé teszem azt. Apám ostorral tanított fegyelemre benneteket, én pedig majd szeges korbáccsal!” (2Krón 10:13-14)

 

Salamont a fia Roboám követte a trónon. De míg Salamon az uralkodásnak a kezdetén Istentől kért és kapott is bölcsességet az ország kormányzásához, addig Roboám ennek épp az ellenkezőjét cselekedte.

            Bár az országban, különösen is az északi törzsek között, nagy volt az elégedetlenség a Salamon által bevezetett magas adók és a kényszermunka miatt, amit palotái és új városai építéseihez alkalmazott, mégis hajlandók lettek volna hűséget esküdni Roboámnak. A nép vezetői és elöljárói csak annyit kértek az új királytól, hogy enyhítsen egy kicsit a korábban kirótt kemény adóterheken és a kényszermunkán.

            Roboám nem adott azonnal választ, hanem három nap gondolkodási időt kért. Ekkor az új király a tanácsadóihoz fordult segítségért. Az apja idősebb és tapasztaltabb tanácsadói azt javasolták az ifjú királynak, hogy hallgasson a nép vezetőire és tegyen engedményeket, akkor maga mellé állíthatja a vezetőket is és megnyerheti az egész ország bizalmát. Azok az ifjak viszont, akik Roboámmal együtt nőttek fel, és a barátai voltak, azt tanácsoltak, hogy bánjon csak kemény kézzel, a néppel és ne tegyen engedményeket.

            Az ifjú király balga módon az ifjak szavára hallgatott, akik azt tanácsolták, hogy mutassa meg már az elején, hogy „ki az úr a házban”, különben sohasem fogják úgy tisztelni, mint az apját.

            Roboám így a lehető legrosszabb módon kezelte az indulatokat és az országban egyre erősödő elégedetlenséget. Ahelyett, hogy a még hozzá hűségesnek mutatkozó vezetőket ügyesen megnyerte volna magának, büszke szavaival csak olajt öntött a tűzre. A király gőgös válasza tovább erősítette az elégedetlenség és a lázadás hullámát. Roboám kemény válaszára felkelés robbant ki az országban, ami végül az ország tragikus kettészakadásához vezetett. A tíz északi törzs Salamon egyik korábbi főembere, Jeroboám vezetésével elszakadt Roboámtól, és Izrael néven külön királyságot hozott létre. Salamon fiához, Roboámhoz egyedül Júda törzse maradt hűséges. Az ekkor kirobbant testvérháború évszázadokon át tovább folytatódott, és kisebb szünetekkel egészen addig fennmaradt, amíg az északi országrész teljesen el nem pusztult. Mindezt egyetlen ember elhamarkodott döntése, büszkesége és hősködése okozta.

            De Roboám legnagyobb hibája nem abban keresendő, hogy az ifjak tanácsára hallgatott, hanem abban, hogy nem figyelt Istenre és nem járt az Úr útján. Ha a kezdeti hibák után bűnbánattal kereste volna az Istennek a vezetését, talán megszilárdíthatta volna a királyságát, de ő nem tette ezt. Nem Isten vezetésére, hanem az emberi bölcsességre és a maga erejére támaszkodott, így végleg kudarcot vallott. A szentíró végül ezt az ítéletet mondja ki róla:  „Gonoszságot cselekedett, mert nem kereste állhatatos szívvel az URat.” (2Krón 12:14).

1.      A lázadás polgárháborúhoz vezet

A Salamon halála utáni időszakról ezt a rövid leírást adja a Szentírás: „Állandó háborúskodás folyt Roboám és Jeroboám közt.” (1Kir 14:3). Izrael népének a története itt egy újabb meghatározó fordulóponthoz érkezett. Az előző 120 év során Saul, Dávid és Salamon megszilárdította a királyi hatalmat, kiterjesztette az ország határait, és erős kormányzati rendszert épített ki. Azonban Salamon halála után az ország kettészakadt. Északon fellángolt az ellenségeskedés addig hamu alatt izzó parazsa, és az északi tíz törzs elszakadt Salamon fiától Roboámtól és Jeroboám vezetésével létrehozta a saját királyságát. Ezt az északi országrészt Izraelnek nevezték el. Csupán két törzs, Júda és Benjámin maradt hűséges Salamon utódjához. A déliek a Júda nevet vették fel, és Jeruzsálemet, a templom városát tették fővárossá. Az egységes izraeli nemzet megszűnt létezni. Az északiak lázadása szörnyű polgárháborút zúdított az országra, amely több mint 50 éven át tartott. Bár a két országrész végül békeszerződést kötött egymással, az ellenségeskedés időről időre újra fellángolt.

A Királyok két könyve ennek a két országrésznek a történetét beszéli el nekünk. Cselekménye váltakozva követi az északi Izrael, illetve a déli Júda országának történetét. Az északi országrész története Jeroboám uralkodásával veszi kezdetét. Megtudjuk, hogy ezek az északi törzsek eredetileg egy reformmozgalmat szerettek volna elindítani, a Salamon uralkodása idején történt túlkapások korrigálása céljából. De már az első királyuk, Jeroboám uralkodásakor kiderült, hogy ez a szándékuk kudarcot vallott. Nem akadt egyetlen olyan király sem, aki azt tette volna, ami az Isten szemében helyes. Ezért a Biblia Jeroboámtól kezdve az összes izraeli királyt elmarasztalja. Jeroboám ugyanis megrontotta a vallási élet tisztaságát, megjelent a bálványimádás, az országban pedig eluralkodott a korrupció. Uralma alatt az elnyomás és az igazságtalanság, ami ellen eredetileg fellázadtak az északi törzsek, csak még keményebb lett. Mivel Izrael hűtlenné lett Istenhez, így léte fennmaradása is megkérdőjeleződött.

Ironikus módon az északi királyság uralkodói ugyanazt az elnyomást alkalmazták, mint ami miatt korábban tiltakoztak és fellázadtak. Kemény adórendszert vezettek be, elhallgattatták Isten prófétáit és visszaéltek a hatalmukkal. A 19 északi király közül nyolc vagy gyilkosság áldozata lett vagy maga vetett véget életének. Akadt közöttük olyan király is, aki mindössze hét hónapig uralkodott. A leggonoszabb uralkodó Aháb király volt, aki feleségével Jezábellel együtt bevezette a Baál imádatát, az Isten prófétáit pedig üldözte. Izrael története Aháb király uralma alatt érte el a mélypontját, aki a gonoszság szimbólumaként jelenik meg a későbbiekben. Ezért az utána következő gonosz királyokat már csak egyszerűen „Ahábokként” emlegeti a Biblia, ahogy ma Hitlerhez vagy Sztálinhoz hasonlítjuk a kegyetlen zsarnokokat. Izrael sorsa megpecsételődött, s már csak idő kérdése volt, hogy mikor jön el a vég.

Miközben az északi országrész a teljes megsemmisülés felé sodródott, a két déli törzs által létrehozott Júda királysága egy jó ideig hűséges maradt Istenhez. Itt jó néhány olyan királlyal találkozunk, aki istenfélő uralkodó volt és uralma alatt virágzott az ország. Amikor idegen népek támadtak rájuk, képesek voltak összefogni. Júda kicsinysége ellenére az Istenbe vetett erős hite által képes volt megküzdeni a nehézségekkel. A Jeruzsálemi templom továbbra is az igaz Isten imádatának fenséges jelképe maradt. Néhány Istenhez hűséges nemzedék után azonban itt is felütötte fejét a bálványimádás, a korrupció és a romlás.

Az északi királyság, Izrael, 250 év után eltűnt a föld színéről. Júda 135 évvel élte túl Izraelt, mielőtt hasonló sorsra jutott az idegen hódítók keze által. Bizonyos értelemben elmondható, hogy az ország sorsa már a kettészakadáskor megpecsételődött. Ézsaiás próféta például úgy beszél a szakadásról, mint ami népe történelmének legszörnyűbb katasztrófája volt: „Hoz majd az ÚR rád, népedre és atyád házára olyan napokat, amilyenek még nem voltak, mióta Efraim elvált Júdától.”  (Ézs 7:17). Látjuk tehát, hogy az Istentől való elfordulás hogyan vezetett polgárháborúhoz, az ország kettészakadásához, majd pedig a teljes pusztuláshoz.

2.      A megosztottság következményei

Az ország megosztottságának maradandó következményei lettek. Salamon fiának, Roboámnak a kevélysége, büszkesége és keményszívűsége kiváltotta Izrael népének a kettészakadását. Az Izrael nevet megtartó, tíz törzsből álló északi királyságot az a Jeroboám vezette, aki korábban Salamon munkásainak a felügyelője volt. A déli királyság, Júda fölött Salamon fia, Roboám maradt a király. Ezzel az Úr által már korábban adott prófécia beteljesedett: „Ahijjá megragadta a rajta levő új köpenyt, tizenkét darabra hasította, és ezt mondta Jeroboámnak: Végy magadhoz tíz darabot! Mert ezt mondta az ÚR, Izráel Istene: Íme, kiszakítom az országot Salamon kezéből, és tíz törzset neked adok. Egy törzs azonban az övé marad szolgámért, Dávidért és Jeruzsálem városáért, amelyet kiválasztottam Izráel összes törzse közül. Azért lesz ez így, mert elhagyott engem, és Astóretet, Szidón istenét, Kemóst, a móábiak istenét és Milkómot, az ammóniak istenét imádta; nem az én utaimon járt, rendelkezéseimet és törvényeimet, amelyeket én helyesnek látok, nem teljesítette úgy, ahogyan az apja, Dávid.” (1Kir 11:30-33).

Az egységes királyság tehát kettészakadt. A megosztottság következtében az ország elindult a romlás útján. A Bibliának a nemzet széthullásáról és a bűn eluralkodásáról szóló beszámolója itt egy egyszerű igazságot fedd fel, azt hogy a bűn soha nem stagnál, hanem növekszik, terjed és megfertőz mindent, amihez hozzáér. Egyetlen személy vagy nemzet sem immunis, a bűn romboló természetével szemben, még Isten választott népe, Izrael sem. Az emberi kormányzás képtelen mentesülni a bűn hatásai és a bűneset következményei alól. Ebbe az összetört világba Jézus hozza majd el Isten új országát.

Izraelt ettől fogva belharcok, viszály, zavargások és megosztottság jellemezték. Azt a népet, amely rendeltetése szerint a nemzetek világossága és Isten dicsőségének bizonysága lett volna. Egyetlen földi király sem lett volna képes soha többé egyesíteni Isten népét. Az embereknek jobb királyra volt szükségük, olyanra, aki helyre tudja hozni a bűn okozta problémát.

Isten népének nagy egyesítője végül Krisztus Urunk személyében jött el. Ő rontotta le a válaszfalat az emberiségen belül és önmagában új, egységes népet hozott létre Isten számára: „Mert ő a mi békességünk, aki a két nemzetséget eggyé tette, és az ő testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést, miután a tételes parancsolatokból álló törvényt érvénytelenné tette, hogy békességet szerezve a kettőt egy új emberré teremtse önmagában. Megbékéltette mindkettőt egy testben Istennel a kereszt által, miután megölte az ellenségeskedést önmagában, és eljött, békességet hirdetett nektek, a távoliaknak, és békességet a közelieknek. Mert általa van szabad utunk mindkettőnknek egy Lélekben az Atyához.” (Ef 2:14-18). Jézus Krisztus által Isten a két népet, zsidókat és pogányokat egyaránt egy új egységes néppé formál és az ő egyházába von be.

Jézus elhozta számunkra az Isten országát. A bűn korforgását csak akkor tudjuk megtörni, ha alávetjük magunkat az Ő uralmának, aki olyan reményt és békét ad, amelyet egyetlen emberi király sem adhat meg.

3.      A királyok átka

A bírák idején Izrael népe királyt követelt magának: „Olyanok akarunk lenni, mint az összes többi nép: királyunk bíráskodjék fölöttünk, ő vonuljon előttünk, és vezesse harcainkat!”  (1Sám 8:19-20). Akkor Sámuel próféta az Úrhoz fordult imádságában, mivel bántotta őt a nép lázadó lelkülete. Az Úr ezt válaszolta neki: „Hallgass a nép szavára mindabban, amit mondanak! Mert nem téged vetettek el, hanem engem vetettek el, hogy ne én legyek a királyuk.” (1Sám 8:7). Isten arra is rámutatott, hogy Izrael már régóta konok: „Veled is ugyanúgy cselekszenek, ahogyan velem cselekedtek, mióta fölhoztam őket Egyiptomból, mindmáig: elhagytak, és más isteneknek szolgáltak.” (1Sám 8:8). Végül Isten arra utasította a prófétát, hogy a nép kívánsága szerint adjon királyt nekik: „Hallgass tehát a szavukra, de szigorúan figyelmeztesd őket, és mondd meg nekik, hogy mi lesz a király joga, aki uralkodni fog felettük.”  (1Sám 8:9).

A próféta tehát előre figyelmeztette Izrael népét mindazokra a nehézségekre, amelyekkel egy király uralkodása jár, az ifjak besorozása katonának, a termény és az állatállomány megadóztatása, a magántujádon kisajátítása és a személyi szabadság elvesztése.

A későbbiekben pedig azt is leírja a Szentírás, hogy mindezek a figyelmezetések visszatérő problémává váltak a zsidók számára. Izrael népének helyzete így azok után, hogy földi királyt választottak magunknak, nem jobb, hanem csak rosszabb lett.

A kérdés tehát az, hogy Isten miért engedte meg mégis, hogy Izraelnek királya legyen? Isten tisztában volt vele, hogy azzal, hogy Izrael királyt kívánt, tulajdonképpen ellene lázadt fel. Isten azonban szuverén Úr, aki még az emberek, a vezetők vagy a népek rossz döntéseit is felhasználhatja a maga céljaira. A Biblia bemutatja Izrael rossz döntésének minden káros és megalázó következményét. Isten megengedte, hogy így döntsenek és megengedte a rossz döntés következményeit is, de soha nem hagyta el népét, a nehéz időben is velük maradt, akkor is, amikor népe hűtlenné vált hozzá, ő akkor is hű maradt népéhez.

Isten eredeti terve az volt, hogy Izrael más legyen, mint a többi nép: „Most azért, ha engedelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet, akkor, bár enyém az egész föld, valamennyi nép közül ti lesztek az én tulajdonom. Papok királysága és szent népem lesztek.” (2Móz 19:5-6). Izraelnek tehát a többi világi államformától eltérően szó szerint teokratikus államnak kellett volna lennie, azaz egy olyan népnek, amely Isten uralma alatt áll. Izrael azonban világi utat választva, egy-egy ember-királyt iktatott be ebbe a méltóságba.

A Biblia pedig azt mutatja be, hogy ezek az ember-királyok, hajlamosak a saját akaratukat úgy tekinteni, mint ami Isten akarata felett áll, még akkor is, ha az ilyen magatartás mindig katasztrófához vezet.

Elmondhatjuk, hogy a Bibliát olvasva könnyű lenne a fejünket rázni, látva Izrael istentelen, önző döntéseit. De előfordulhat, hogy mi magunk is vakok vagyunk arra, hogy a saját életünkben mindezt észevegyük. Érdemes ezért önmagunktól is megkérdezni, hogy a mi életünkben ki a király, ki uralkodik? Nincs-e a mi életünknek is olyan területe, amiről azt gondoljuk, hogy mi tartjuk ellenőrzés alatt és Istennek ahhoz semmi köze vagy beleszólása nincs? Izrael egykor úgy döntött, hogy a maga útját járja, a Menyei Király helyett földi királyt választottak. Mi kinek az uralma alatt akarunk élni? Ámen.