100
TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 75.
Király Izrael élén
Olvasmány: 1Sám 12:14-15.
„Bárcsak
félnétek az URat, és szolgálnátok neki, hallgatnátok rá, és ne lázadnátok fel
az ÚR parancsa ellen, hanem követnétek Isteneteket, az URat ti is meg a király
is, aki uralkodik fölöttetek! Mert ha nem hallgattok az ÚR szavára, hanem
föllázadtok az ÚR parancsa ellen, akkor ellenetek fordul az ÚR, ugyanúgy, mint
őseitek ellen.” (1Sám
12:14-15)
Egy
tucatnyi törzset egy néppé kovácsolni nem volt könnyű feladat. Láttuk azt, hogy
Izrael is csak nehezen formálódott egységes nemzetté. A bírák idején a törzsek
csak egy laza szövetségben álltak egymással, és nem rendelkeztek semmiféle
központi kormányzattal. Csak, amikor valami vészhelyzet adódott, akkor működtek
együtt egy-egy bíra vezetésével, akit Isten szabadítóként küldött a számukra.
Sámuel korában azonban állandósult a filiszteusok katonai fenyegetése, ezért
szükségessé vált a központi hatalom kiépítése. Sámuel már megöregedett, a fiai
pedig nem voltak méltó utódai, így új vezetőre volt szükség. Mivel a környező
országokban már mindenhol király állt a nép élén, ezért Izrael népe úgy
gondolta, hogy számukra is ez lenne a jó megoldás. Az ellenséget csak úgy
tudnák legyőzni, ha egy király fogná össze és egyesítené az országot. A királyi
hatalom két előnnyel is járt. Először is egységes és erős központi kormányzást
jelentett. Másodszor pedig mivel a királyt a fiai követték a trónon, így az
utódlás kérdése is meg volt oldva.
Izrael
tehát úgy gondolta, hogy ha királyuk lesz, akkor minden problémájuk azonnal
megoldódik. A nép vezetői ezért fordultak Sámuelhez azzal a kéréssel, hogy
jelöljön ki számukra egy királyt: „Összegyűltek azért Izráel vénei, és
elmentek Sámuelhez Rámába. Ezt mondták neki: Te már megöregedtél, fiaid
pedig nem a te utadon járnak. Tégy valakit királyunkká, hogy ő bíráskodjék fölöttünk,
ahogyan az minden népnél szokás.” (1Sám 8:4-5).
Az
elgondolás valóban logikusnak tűnt és mindenki egyet is értett vele, kivéve
Sámuel prófétát. Ő ugyanis arra emlékeztette a népet, hogy ez a kérésük
valójában Isten elleni lázadás. Ezzel ugyanis Izrael népe azt utasította el,
hogy maga Isten legyen a vezetőjük. Továbbá Sámuel arra is figyelmeztette a népet,
hogy a királyok bizony visszaélnek a hatalmukkal és sanyargatják a népet. Ha
királyt választanak maguknak, akkor katonai besorozásra és magas adókra is
számíthatnak, valamint arra, hogy a király hatalmánál fogva akár rabszolgává is
teheti az alattvalóit.
Tudnunk
kell azonban, hogy Isten nem önmagában a királyság intézményét ellenezte, hanem
a királykérés mögötti indok volt az, ami haragját kiváltotta. A vének ugyanis
így indokolták kérésüket: „Olyanok akarunk lenni, mint az összes többi
nép: királyunk bíráskodjék fölöttünk, ő vonuljon előttünk, és vezesse
harcainkat!” (1Sám 8:19-20). Isten pedig pont azt nem akarta, hogy az ő
választott népe olyan legyen, mint a többi nép. Mindezek ellenére Isten
engedett a nép kérésének és arra szólította fel Sámuelt, hogy válassza ki és
kenje fel Sault Izrael első királyává.
1.
Az első király
Sámuel,
Isten szavának engedelmeskedve, keresett királyt a népnek. A bibliai leírás
hangsúlyozza, hogy Isten választotta ki Sault, Ő munkálkodott az események
hátterében. Saul eredetileg az apja elveszett szamarainak keresésére indulva
találkozott Sámuellel, a „látóval”. Találkozásuk alkalmával Isten parancsa
szerint Sámuel titokban felkente Sault királlyá. Majd pedig Sámuel Micpában
„országgyűlést” hívott össze, melynek témája a királyválasztás volt. Itt sorsolással
választottak királyt, ahol Saulra esett a választás. Ezt követően Saul nagy
népszerűséget szerzett, amikor vezetésével legyőzték a tízszeres fölényben lévő
ellenséget. Ezek után a nép egyöntetűen megerősítette Sault a királyságban.
Külső adottságait figyelembe véve kiváló döntés volt Sault választani
királynak. Emberi szemmel nézve imponáló megjelenése ígéretes jelöltté tette
őt: „Szép ifjú volt, nem volt nála szebb Izráel fiai között; egy fejjel
magasodott ki az egész nép közül.” (1Sám 9:2). Istennek azonban más
volt a véleménye: „Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a
szeme előtt van, de az ÚR azt nézi, ami a szívben van.” (1Sám 16:7).
Mindez
hamarosan ki is derült. Saul életútja rossz irányba fordult és tragikus véget
ért. Az első baljós jelek már nem sokkal a királlyá választása után
megjelentek. A filiszteusok elleni hadjáratra készülve, miközben Sámuel
érkezésére várt, akinek az áldozatot be kellett volna mutatnia, Saul egyre
türelmetlenebbé vált. Végül nem törődve az Isten törvényével, amely szerint
csak felszentelt pap mutathatott be áldozatot az oltáron, Saul maga végezte el
a szertartást. Sámuel ezért keményen megfedte Sault: „Nem teljesítetted Istenednek, az
Úrnak a parancsát, amelyet parancsolt neked, pedig most véglegesen
megerősítette volna az ÚR Izráelben a királyságodat. Most azonban nem lesz
a királyságod maradandó. Keresett magának az ÚR valakit, aki a szíve szerint
való, és őt tette népe fejedelmévé az ÚR, mert te nem teljesítetted, amit
megparancsolt neked az ÚR.” (1Sám 13:13-14).
Saul
elhamarkodott tette, meggondolatlansága itt még talán nem tűnik olyan súlyos
vétségnek, de a Biblia már itt is világosan rámutat azokra a belső, lelki
gyengeségekre, jellemhibákra, amelyek csak később lettek nyilvánvalókká. Legfőbb
hibája Saulnak abban keresendő, hogy eltért az Isten parancsától. Szorongatott
helyzetben, a próbatételek alatt Saul hajlamos volt önfejűen cselekedni. Nem
tartotta fontosnak, hogy Isten törvényét megtartsa, inkább a pillanatnyi
helyzethez alkalmazkodott. Mivel Saul a maga
feje után ment, egyre több rossz döntést hozott, és egyre inkább elszakadt
Istentől.
Nem
sokkal később lezajlott az a bizonyos ütközet, amelyben Saul fia, Jonatán
hőstettének köszönhetően megfutamodtak a filiszteusok és Izrael fényes
győzelmet aratott. Ebben a győztes csatában azonban maga Saul előbb csak
bizonytalanul, majd pedig elhamarkodottan cselekedve vett részt. Saul kapkodó
és bizonytalan jelleme itt is megmutatkozott. Eleinte félt, és nem tudta
rászánni magát a támadásra, majd egy elhamarkodott fogadalmat tett, mellyel
szétzilálta az izraeli hadsereget, ezzel lehetőséget adva az ellenségnek az
elmenekülésre.
A
következő alkalommal, amikor ismét nehéz helyzetbe került Saul, újra csak
kapkodott, és következetlenül járt el. Ebben az esetben sem követte Isten
parancsát, ismét Sámuel volt az, aki leleplezte és megfeddte őt: „Te
megvetetted az ÚR igéjét, ő pedig elvetett téged, és nem leszel király!”
(1Sám 15:23).
Saul
volt Izrael első királya, aki nagy dolgokra hívatott el. Uralkodása kezdetén
hatalmas ígéretet kapott Istentől: „Akkor megszáll téged is az ÚR lelke, velük együtt
prófétai révületbe esel majd, és más emberré leszel.” (1Sám 10:6).
Engedetlensége, önfejűsége következtében azonban hamarosan elvesztette vezetői
képességeit. Kudarcának oka abban volt, hogy nem ismerte el, hogy nem ő, hanem
az Úr az igazi uralkodó. Saul bizonytalan ember volt, aki Sámuel támogatása
nélkül gyorsan elveszette a maradék önbizalmát is. A Biblia ezt a szomorú
megállapítást teszi róla: „gonosz lélek kezdte gyötörni” (1Sám
16:14).
Saul
királyságának a második fele a Dáviddal való vetélkedésről szól. A hatalmát
féltő és egyre féltékenyebbé váló Saul ahelyett, hogy szövetségre lépett volna
azzal a Dáviddal, akit mindenki hősként tisztelt, elüldözte őt az udvarából. A
félelem végül úgy eluralkodott Saulon, hogy a „hatalom megszállottjaként” egy
reszkető, tehetetlen és vezetésre alkalmatlan emberroncs lett belőle. Végül,
ilyen körülmények között indulva csatába élete tragikus véget ért. A
csatavesztést látva végső elkeseredésében ő maga öngyilkos lett, miközben a fia
Jonatán is maghalt, az országra pedig ismét nehéz idők jöttek.
2.
Van-e szükség
királyra?
Sámuel
első könyvének az elején megtudtuk, hogy a királykérdés, milyen heves vitát
váltott ki Sámuel és a nép között. A nép vezetésének a kérdése ugyanis Izrael
identitásának egyik meghatározója volt. Ahhoz, hogy Izrael világosság legyen és
áldást hozzon a népek számára, különböznie kellett tőlük. Az azonban, hogy ők
királyt kívántak maguknak, azt mutatta, hogy a különbözőség helyett inkább
hasonlóvá szerettek volna válni a többi néphez. Sámuel hiába figyelmeztette
őket a királysággal együtt járó veszélyekre, ők hajthatatlanok voltak és
kijelentették, hogy királyt akarnak, hogy vezesse őket, biztosítsa számukra a
katonai sikereket. Izrael nem mutatott semmiféle vágyat arra, hogy Istennek
engedelmeskedve az Ő szövetséges népeként éljenek. Végül az Úr azt mondta
Sámuelnek, hogy hallgasson a népre, és adjon nekik királyt. De azt, hogy ki
legyen a király, Isten döntötte el.
Isten
tehát nem csupán megengedte, hogy Izraelnek királya legyen, de azt is megmondta,
ki legyen az. Istennek egyetlen feltétele az volt, hogy továbbra is az Urat
tekintsék végső uralkodójuknak: „Bárcsak félnétek az Urat, és szolgálnátok
neki, hallgatnátok rá, és ne lázadnátok fel az ÚR parancsa ellen, hanem
követnétek Isteneteket, az Urat ti is meg a király is, aki uralkodik fölöttetek!
(1Sám 12:14). Izrael királya tehát egyeduralkodó volt, aki nem
tartozott elszámolással semmiféle parlamentnek vagy alkotmánybíróságnak.
Isten
akarata szerint ugyanakkor Izrael királya mégis különbözött a többi nép
királyától abban, hogy Istennek tartozott felelősséggel. Izrael királya a hatalmát
Istentől kapta, és ezért neki tartozott engedelmességgel. Ha ezt az
engedelmességet megtagadta, akkor Isten is visszavonta tőle áldását. Sault
pontosan ezért vetette el Isten olyan hamar, mert engedetlennek bizonyult
Istennel szemben. Míg a világ népei között a legtöbb király abszolút hatalommal
rendelkezett, addig Izraelben egyedül Istennek volt abszolút hatalma, a király
pedig csupán Isten szolgájának számított. Saul kiválasztatott, király lett, s
bár számára minden lehetőség megadatott, mivel ő maga nem volt hajlandó
elismerni, hogy Izrael népének a valódi királya maga Isten, így méltatlanná
vált a királyi tisztségre.
A
Biblia világosan kimondja, hogy Izraelnek továbbra is meg kell tartania a „megkülönbözetett”
jellegét. Ezt szolgálja az is, hogy Izrael esetében mindig az Úr választja a
királyt. Így történt ez Saul és Dávid esetében is. Az Úr utasítása alapján
kente fel Sámuel a két királyt, és csak azután léptek a nyilvánosság elé. A
halandó király tehát egyértelműen a nagy Király, az Úr alattvalója. Amikor
Sámuel, a próféta felkeni Izrael első királyát, a halandó király az Úr messiása
azaz „felkentje” lesz. Ebből a képből épül fel a messiás jövőbeli reménye. A
Biblia az üdvtörténet korábbi eseményeiből merít, és ezeket vetíti bele a
jövőbeli szabadítás reménységébe. Létezik tehát egyfajta kapcsolat az ószövetségi
királyok és az eljövendő Messiás között. De azt is láthatjuk, hogy Izraelben a
királyság intézménye nem túl biztató módon vette kezdetét. Saul története arra
figyelmeztet minket, hogy ha egy embert emelünk királlyá, az mindig veszélyes,
mert a hatalom a legjobbakat is képes megrontani. Egy biztos, Isten olyan
királyt, olyan vezetőt akar, aki őt féli és neki engedelmeskedik, aki elismeri maga
felett Isten uralmát.
Igaz,
hogy Izrael első királya, Saul nagy csalódást okozott, és pontosan azt tette,
amitől Sámuel óvta őt, de a második király, Dávid jó vezetőnek bizonyult, és az
ő utódjaként jött el Jézus, mint a mi Messiás királyunk. Isten így gondoskodott
az ő engedetlen népéről.
3.
Az
engedelmesség és áldás
Sámuel
első könyve megmutatja nekünk azt, hogy milyen áldás fakad abból, ha valaki
engedelmeskedik Istennek, de azt is, hogy milyen pusztulást hoz, ha az ember a
maga útját járja. Ez egy olyan alapvető téma, ami az egész Biblián végighúzódik.
Sámuel így intette a népet: „Bárcsak félnétek az URat, és szolgálnátok
neki, hallgatnátok rá, és ne lázadnátok fel az ÚR parancsa ellen, hanem
követnétek Isteneteket, az URat ti is meg a király is, aki uralkodik
fölöttetek! Mert ha nem hallgattok az ÚR szavára, hanem föllázadtok az ÚR
parancsa ellen, akkor ellenetek fordul az ÚR, ugyanúgy, mint őseitek ellen.” (1Sám
12:14-15). Ezekből a szavakból világosan látszik ez a törvényszerűség. Az Isten
iránti engedelmesség áldott életre vezet, az Istennel szembeni engedetlenség
pedig nagy bajt okoz. Erre számtalan példát hoz fel a Sámuel első könyve. Pl. Éli
fiai engedetlenségük miatt nem lehettek Izrael bírái, de ugyanez volt a helyzet
Sámuel fiaival is. Saul élete pedig még világosabban mutatja ezt a
törvényszerűséget. Saul számtalanszor volt engedetlen Istennel szemben. Türelmetlen
volt, nem várta ki Isten időzítését, hanem az Úr által meghatározott idő előtt
mutatta be az áldozatot. Elhamarkodottan és meggondolatlanul tett olyan
fogadalmat, amelyet képtelen volt betartani. Nem hajtotta végre az Úr
parancsát, hogy az ellenséget és annak minden tulajdonát pusztítsa el, és ne
tartson meg magának semmit a zsákmányból. Féltékeny volt Dávidra, majd egyenesen
az életére tört. Meggyalázta Istent azzal, hogy egy halottidézőhöz fordult
segítségért. Saul királyságát végig az Istennel szembeni engedetlenség
jellemezte, és ennek súlyos következményei lettek. Isten lelke elhagyta, kiszolgáltatva
őt saját sorsának.
Ezzel
szemben Dávidot úgy mutatja be a Biblia, mint aki engedelmesnek bizonyult Isten
iránt. Isten nem a külső tulajdonságait vette figyelembe, amikor királlyá
tette. Dávid Isten „szíve szerint való” (1Sám 13:14) ember volt, ezért Isten
megáldotta őt. De Dávid sem volt képes tökéletesen megtartani Isten parancsait.
Az ő élete sem volt hibátlan, és ennek meg is lettek a következményei. Így
Izrael legfőbb reménye az maradt, hogy Isten ígérete szerint eljön majd az a „Nagy Király”, aki mindenben Istennek
engedelmeskedik, és sohasem okoz csalódást.
Jézus
életét az Atya akaratának való tökéletes megfelelés jellemezte. Ő az élete árán
is engedelmes volt, és soha nem szegte meg Isten törvényét. Azt mondta: „ne
az én akaratom legyen meg, hanem a tied.” (Lk 22:42). Jézus
engedelmessége hozta el az igazi áldást. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése