2023. május 7., vasárnap

Igehirdetés: 2023.05.07.

 


100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 61.

 

Egy nép születése (II.) – A szabadulás

Olvasmány: 2Móz 10:1-27

„Azután ezt mondta az ÚR Mózesnek: Menj be a fáraóhoz, mert én tettem konokká a szívét, valamint udvari embereinek a szívét, hogy ezeket a jeleket véghezvigyem közöttük. Beszéld majd el fiaidnak és unokáidnak, hogyan bántam Egyiptommal, és jeleimet is, amelyeket közöttük tettem. Tudjátok meg ebből, hogy én vagyok az ÚR!” (2Móz 10:1-2).

  

   Az előző alkalommal arról volt szó, hogyan választotta ki és hívta el Isten Mózest arra a feladatra, hogy megszabadítsa és kivezesse népét az egyiptomi szolgaságból. Isten munkálkodik, Ő formálja néppé Ábrahám útódait. Az Úr szembeszáll a fáraó zsarnokságával, aki viszont megkeményíti szívét és nem hajlandó elismerni Isten hatalmát és elengedni a népet. A tízcsapáson keresztül szembesül majd a fáraó azzal a ténnyel, hogy az Úr az Isten. Ezek a csapások olyan kivételes események, amelyek által Isten munkálkodik, hogy kinyilvánítsa hatalmát a teljes teremtett világ felett, úgy hogy a fáraó és Egyiptom egész népe felismerhesse azt. Egy nép születése történetének lehetünk tanúi a Mózes 2. könyvében. Kiemelkedően fontos szakaszt ír le itt a Biblia Isten népének az életéből. Azt hogy Isten miként szabadítja meg őket hatalmas kézzel az egyiptomi rabszolgaságból. Isten, aki egykor ígéretet tett Ábrahámnak, most az ígéretéhez való hűségét bizonyítva kijelenti Mózesnek: „Elküldelek téged a fáraóhoz: vezesd ki népemet, Izráel fiait Egyiptomból!” (2Móz 3:7).

A zsidó nép megszületésének történetében Isten neve így fonódik össze az Egyiptomból való szabadítás csodás eseményeivel. Isten így erősíti meg ígéretét: „Népemmé fogadlak titeket, én pedig Istenetek leszek, és megtudjátok, hogy én, az ÚR vagyok a ti Istenetek, aki megszabadítalak benneteket az egyiptomi kényszermunkától.” (2Móz 6:6-7).

Isten küldi el Mózest, hogy szembeszálljon a fáraóval, aki megkeményítve a szívét, nem hajlandó elismeri Isten hatalmát, és elengedi a népet. A fáraó tíz csapáson keresztül szembesül majd azzal a ténnyel, hogy az Úr az Isten.

 Az első kilenc csapás ez volt: a Nílus vizének vérré válása, a békák, a szúnyogok, a bögölyök, a dögvész, a hólyagos fekély, a jégeső és a mennydörgés, a sáskajárás és a sűrű sötétség. Végül pedig a tízedik, egy halálos csapás az elsőszülött fiúkra egész Egyiptomban, mely embert és állatot egyaránt érintett, de az izraelitákat nem.

Ezekre a csapásokra külön-külön lehet valamilyen természettudományos magyarázatot találni, azonban ennek nem sok értelme van. A Biblia ugyanis azt hangsúlyozza végig, hogy a lényeg az, hogy ezekben az eseményekben Isten munkálkodik, ő az, aki kinyilvánítja hatalmát a teljes teremtett világ felett, úgy hogy azt a fáraó és az egyiptomiak is felismerhessék.

A fáraó így végül kénytelen elismerni, hogy legyőzték és elengedi az izraelitákat. Ez a szabadon bocsátás lesz az alapja az évenkénti páska ünnepnek, amelyen Isten népe emlékezik az Úr nagy tetteire.

 

 

1.      A tíz csapás

A Biblia szemléletes képekben mutatja be az Egyiptomot sújtó tíz csapást. A szentíró nem foglakozik azzal a kérdéssel, hogy mi okozta ezeket a természeti jelenségeket, egyszerűen megállapítja, hogy ezek által a különös események által maga Isten munkálkodott. Isten hatalma így vált mindenki számára nyilvánvalóvá. A csapások által nemcsak a választott nép ismerte meg Isten hatalmát, de még az ellenségeik, a fáraó és az egyiptomiak is kénytelenek voltak engedni neki. De az itt folyó kozmikus és drámai küzdelemnek nyilvánvaló célja az volt, hogy Isten megszabadítsa népét a szolgaságból. Egy nemzet van itt születőben. Ahhoz ugyanis, hogy az izraeliták valóban képesek legyenek elszakadni Egyiptomtól, ahol az évszázadok alatt gyökeret eresztettek, Istennek ilyen hatalmas beavatkozásra volt szüksége. Ahhoz, hogy a zsidók kivonuljanak Egyiptomból, hogy hirtelen mindent otthagyva a rabszolgák tömege útra kelljen és néppé formálódjon, valóban ilyen erőteljes késztetésre volt szüksége. Nyilvánvaló volt az is, hogy mindezt Egyiptom sem nézi majd ölbe tett kézzel, a fáraó sem nyugszik majd abba bele, hogy az értékes rabszolgák ezrei csak úgy kisétáljanak az országából. Így a tíz csapás bizonyíték volt mind a zsidóknak mind pedig az egyiptomiaknak. Isten ezzel a feladattal bízta meg Mózest: „Azután ezt mondta az ÚR Mózesnek: Menj be a fáraóhoz, mert én tettem konokká a szívét, valamint udvari embereinek a szívét, hogy ezeket a jeleket véghezvigyem közöttük.” (2Móz 10:1). A fáraó és az egyiptomiak konokságával szemben tehát Isten jelek és csodák által mutatja meg hatalmát. De Mózesnek a saját népe számára is fontos küldetése volt: „Beszéld majd el fiaidnak és unokáidnak, hogyan bántam Egyiptommal, és jeleimet is, amelyeket közöttük tettem. Tudjátok meg ebből, hogy én vagyok az ÚR!” (2Móz 10:2). A zsidó nép is ezek által a jelek és csodák által ismeri meg az ő Szabadító Istenét. De a tíz csapás által Isten nemcsak a maga hatalmát mutatja meg, de az általa kiválasztott vezető, Mózes tekintélyét is így alapozza meg.

Maga Mózes is vonakodva fogadta a vezető szerepét, mivel kételkedett abban, hogy elnyerheti az izraeliták bizalmát. Akkor Mózes így fogalmazta meg kételyeit:  „Hátha nem hisznek nekem, és nem hallgatnak a szavamra, hanem azt mondják: Nem is jelent meg neked az ÚR?!” (2Móz 4.1). A fáraóval való drámai összeütközések végül minden kételyt eloszlattak. Az egymás után bekövetkező és pusztító csapások megerősítették Mózes tekintélyét mind a saját népe mind pedig az egyiptomiak előtt. Ekkor már senki sem kételkedett abban, hogy csakis Mózes képes kivezetni a népet a szolgaság földjéről.

De itt nemcsak Mózes tekintélye forgott kockán, hanem Istené is. A kérdés itt az, hogy ki a hatalmasabb? Az egyiptomiak által imádott sokféle istennel szemben vajon a zsidók Istene, az Úr képes-e bizonyítani hatalmát. Egyiptomban, a bálványimádás központjában több tucat istenség, köztük kígyók és ganajtúró bogarak is, imádat tárgyát képezték. Vajon az Úr, csak egy a sok közül, a különféle istenségek sorában, akiket Egyiptomban imádnak?

Ebben az összefüggésben érthető meg igazán a tíz csapás, ami nem más, mint Isten hadjárata Egyiptom hamis isteneivel szemben. Maga Isten az, aki ezt a kijelentést teszi a tízedik csapással kapcsolatosan: „Mert átvonulok ezen az éjszakán Egyiptom földjén, és megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, akár ember, akár állat az. Ítéletet tartok Egyiptom minden istene fölött – én, az ÚR.” (2Móz 2:12).

Egymás után több alkalommal is elhangzik Isten szájából az a kijelentés, hogy a csapások azért következnek be, hogy Izrael és Egyiptom megismerje Isten hatalmát. E tekintetben a csapások sorozata hatékonynak bizonyul. Annyira meggyőzi az egyiptomiakat Isten hatalmáról, hogy rabszolgák ezreit hagyják elmenni, sőt búcsúajándékként arannyal és ezüsttel is ellátják őket Egyiptom kincseiből.  De a tíz csapás az izraeliták számára is olyan meggyőző érv volt, hogy ezek bekövetkezte után, egy új élet reményében, már készek voltak otthonukat és múltjukat hátrahagyva útra kelni és követni Mózest a pusztába.

2.      A születésnap megünneplése

Egy nép és egy ország életében is vannak olyan napok és hozzájuk köthető eseménynek, amelyeket születésnapként szoktak megünnepelni.  Az Egyesült Államok például nagyszabású ünnepségekkel emlékezik meg július 4-éről, a függetlenség napjáról. Nekünk, magyaroknak ilyen augusztus 20-a az államalapítás ünnepe, de a nemzeti függetlenégi és szabadságharcaink, mint pl. március 15. vagy október 23. is ilyen ünnepi alkalmak. Tűzijátékok, felvonulások, politikusok beszédei mind-mind a nemzeti büszkeség látványos megnyilvánulásai. A zsidó nép születésnapja ahhoz az ünnephez kötődik, amelyet a Biblia páskának nevez. Ezt az ünnepet azonban egészen másfajta hangulat jellemzi, mint az amerikaiak vagy sok más népnek a zajos, zászlólengetős, büszke ünneplését. A zsidó nép születése egy sötét, baljóslatú éjszakára vezethető vissza, a héberek utolsó egyiptomi éjszakájára. Ezt az eseményt nem harsogó fúvózenekarokkal, léggömbökkel vagy tűzijátékkal ünneplik. A zsidóknál minden az otthonok falai között zajlik, ahol a családok egybegyűlnek az asztal körül. A résztvevők különböző ételeket fogyasztanak el és minden újabb adag étel előtt megállnak, hogy meghallgassák az ószövetségi történet egyes részeit. A felszabadulásuk ünnepe inkább istentisztelethez hasonlít, semmint társasági összejövetelhez.

A zsidók számára az Egyiptomból való szabadulás, a függetlenség egyben az Istentől való függőséget jelentette. A legsötétebb éjszakán jött el a szabadság, miközben a családok a páskaasztal körül gyűltek egybe és a holmikat összecsomagolva vártak a szabadulásra. Amikor a népet megkísértette a gondolat, hogy kétségbe vonják Isten hatalmát és törődését, az Úr újra és újra így emlékeztette őket: „Én, az ÚR vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.” (2Móz 20:2).

A páska ünnepe Isten népének az egyiptomi szolgaságból való csodálatos szabadulására emlékeztet. Az ünnepi szertartás központi mozzanata volt a páskabárány feláldozása, amelynek vérével az izraeliták megjelölték házaik ajtófélfáit és a szemöldökfákat. Amikor Isten végrehajtotta a legvégső csapást Egyiptomban, és minden elsőszülött meghalt, mindazok, akiknek az otthonát vérrel jelölték meg, megmenekültek a haláltól. A páska évenkénti megünneplése így az embereket Isten hűségére emlékeztette, arra, hogy gondoskodott Isten az ő népéről.

A későbbiekben a páska éjszakája egy még tágabb jelentéssel is gazdagodott. Az egyik páskaünnep alkalmával ugyanis miközben a zsidók ezrei vitték bárányaikat Jeruzsálembe, Isten egyetlen férfit választott ki, hogy páskabárány legyen az egész emberiségért. Pál apostol ezt így fogalmazta meg: „mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus már feláldoztatott.” (1Kor 5:7). Ettől kezdve pedig teljesen új értelmet nyert az Isten kijelentése: „De az a vér jel lesz a házakon, amelyekben vagytok. Ha meglátom a vért, akkor kihagylak benneteket, és nem ér majd a pusztító csapás titeket, amikor megverem Egyiptom földjét.” (2Móz 12:13). Jóllehet a zsidóság napjainkban is megünnepli a páskát, mint az egyiptomi szolgaságból való szabadulás ünnepét, a keresztyének számára már ez az ünnep egészen új jelentéssel bír. Az úrvacsorában nekünk Krisztus jelképezi a páskabárányt. Az úrvacsora sákramentuma így emlékeztet minket is a fájdalomra és a vérontásra, de a megváltásra és a szabadulásra is. Ami a zsidóság számára egy nép születését jelentette, az számunkra Isten új népének, az egyháznak a születése, amelyben minden nép és nemzet részt vehet és bele tartozhat.

3.      Csoda a Vörös-tengernél

A fáraó és az egyiptomiak hamar megbánták, hogy elengedték a rabszolgákat. A fáraó tesz még egy kísérletet, hogy visszatartsa a zsidókat. Hamarosan egy harci kocsikkal és lovasokkal felszerelt hadsereget küldött a zsidók után, hogy vegye üldözőbe és hozza vissza őket. A zsidók pedig, amint meglátják a fáraó őket üldöző seregét, már meg is bánják korábbi döntésüket, hogy útra keltek és a félelemtől reszketve Mózest vádolják azzal, hogy a biztos pusztulásba vezeti őket.

A Biblia azonban nyilvánvalóvá teszi, hogy mindezt Isten rendezte. Az Egyiptommal való végső összecsapásban maga Isten teszi egyszer és mindenkorra világossá, hogy a szabadulás egyedül az ő műve, a zsidó népnek ezért egyedül Istennek kell tulajdonítania a dicsőséget. A zsidó nép Egyiptomból való kivonulásáról szóló beszámoló azt hangsúlyozza, hogy mindaz, ami történt, egyedül Isten műve. Izrael népe egymaga nem lett volna képes ellenállni a hatalmas egyiptomi túlerőnek. Amikor a fáraó a menekülő zsidók nyomába küldi harci kocaijait és seregét, az izraeliták reszkettek a félelemtől és semmiféle ellenállásra nem voltak képesek. Az egész történet Isten látványos közbeavatkozásáról szól. Az Istentől való függésnek ez a mintája az egész könyvön végighúzódik. Amikor a pusztai vándorlás során elfogy a nép ivóvize, ismét Isten az, aki gondoskodik róluk. Amikor az élelem fogy el, ismét az Úr az, aki cselekszik, ad mannát és fürjeket eledelül. Amikor pedig ellenség támad rájuk út közben, ismét az Úr visel gondot rájuk és védi meg őket. Mózes második könyve sok-sok csodáról számol be, amikor Isten közvetlen módon, természetfeletti beavatkozással siet népe segítségére és visel gondot rájuk. A Vörös-tengeren való átkelés hatalmas csodája adja az alapját a zsidó nép születésének és egész történelmének egyik legmeghatározóbb eseménye lesz. A tenger, az erő nagy szimbóluma, amiről most kiderül, hogy az is az Úr irányítása alatt áll és elborítja a fáraó seregét. Mózes és az izraeliták pedig ezek után hálaadó énekkel dicsérik Istent. Ebben az énekben az Urat vitéz harcosként ábrázolják, aki megnyerte a csatát népe számára, és örökké uralkodni fog. A himnusz üzenete azt fejezi ki, hogy bíznak abban, hogy Isten tovább fogja vezetni újonnan megszabadított népét. Elvezeti őket a földre, amelyet nekik ad, és letelepíti őket „örökségük hegyén”.

Az izraeliták új otthona az a hely, amelyet Isten maga választott lakhelyül, a szentély, amelyet megalapozott: „Hűségesen terelgeted e megváltott népet, erőddel vezeted őt szent hajlékodba… és elülteted őket örökségednek hegyén, melyet lakóhelyednek készítettél, URam, a szent helyen, URam, mit kezed tett szilárddá. Az ÚR uralkodik örökkön-örökké!” (2Móz 15:13-18). Mindezek a kifejezések jelzik, hogy a föld, melyet Isten az ő népének ígért, olyan, mint egy második Éden, egy hely, ahol Isten az ő népe között fog lakni. Az ókori Közel-Keleten az istenekről hagyományosan azt képzelték, hogy hegyeken laknak. Itt azonban az egész föld úgy jelenik meg, mint Isten hegye, az ő lakóhelye, az ő szentélye. Az, hogy Isten elülteti népét a földön, fontos lépés lesz a teremtett világ gyógyulása és helyreállítása felé vezető úton. Ámen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ünnepi istentiszteletek a Bonyhádon:

  Ünnepi istentiszteletek a Bonyhádon: ·        Kedd 18:00 – Bibliaóra ·        Nagypéntek 10:00 – istentisztelet ·        Hús...