100
TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 61.
Egy nép születése (II.) – A szabadulás
Olvasmány: 2Móz 10:1-27
„Azután ezt
mondta az ÚR Mózesnek: Menj be a fáraóhoz, mert én tettem konokká a szívét,
valamint udvari embereinek a szívét, hogy ezeket a jeleket véghezvigyem
közöttük. Beszéld majd el fiaidnak és unokáidnak, hogyan bántam Egyiptommal, és
jeleimet is, amelyeket közöttük tettem. Tudjátok meg ebből, hogy én vagyok az
ÚR!” (2Móz
10:1-2).
Az előző alkalommal arról volt szó, hogyan
választotta ki és hívta el Isten Mózest arra a feladatra, hogy megszabadítsa és
kivezesse népét az egyiptomi szolgaságból. Isten munkálkodik, Ő formálja néppé Ábrahám
útódait. Az Úr szembeszáll a fáraó zsarnokságával, aki viszont megkeményíti szívét
és nem hajlandó elismerni Isten hatalmát és elengedni a népet. A tízcsapáson
keresztül szembesül majd a fáraó azzal a ténnyel, hogy az Úr az Isten. Ezek a
csapások olyan kivételes események, amelyek által Isten munkálkodik, hogy
kinyilvánítsa hatalmát a teljes teremtett világ felett, úgy hogy a fáraó és
Egyiptom egész népe felismerhesse azt. Egy nép születése történetének lehetünk tanúi
a Mózes 2. könyvében. Kiemelkedően fontos szakaszt ír le itt a Biblia Isten
népének az életéből. Azt hogy Isten miként szabadítja meg őket hatalmas kézzel
az egyiptomi rabszolgaságból. Isten, aki egykor ígéretet tett Ábrahámnak, most
az ígéretéhez való hűségét bizonyítva kijelenti Mózesnek: „Elküldelek téged a fáraóhoz:
vezesd ki népemet, Izráel fiait Egyiptomból!” (2Móz 3:7).
A
zsidó nép megszületésének történetében Isten neve így fonódik össze az
Egyiptomból való szabadítás csodás eseményeivel. Isten így erősíti meg
ígéretét: „Népemmé fogadlak titeket, én pedig Istenetek leszek, és megtudjátok,
hogy én, az ÚR vagyok a ti Istenetek, aki megszabadítalak benneteket az
egyiptomi kényszermunkától.” (2Móz 6:6-7).
Isten
küldi el Mózest, hogy szembeszálljon a fáraóval, aki megkeményítve a szívét,
nem hajlandó elismeri Isten hatalmát, és elengedi a népet. A fáraó tíz csapáson
keresztül szembesül majd azzal a ténnyel, hogy az Úr az Isten.
Az első kilenc csapás ez volt: a Nílus vizének
vérré válása, a békák, a szúnyogok, a bögölyök, a dögvész, a hólyagos fekély, a
jégeső és a mennydörgés, a sáskajárás és a sűrű sötétség. Végül pedig a
tízedik, egy halálos csapás az elsőszülött fiúkra egész Egyiptomban, mely
embert és állatot egyaránt érintett, de az izraelitákat nem.
Ezekre
a csapásokra külön-külön lehet valamilyen természettudományos magyarázatot
találni, azonban ennek nem sok értelme van. A Biblia ugyanis azt hangsúlyozza
végig, hogy a lényeg az, hogy ezekben az eseményekben Isten munkálkodik, ő az,
aki kinyilvánítja hatalmát a teljes teremtett világ felett, úgy hogy azt a
fáraó és az egyiptomiak is felismerhessék.
A
fáraó így végül kénytelen elismerni, hogy legyőzték és elengedi az
izraelitákat. Ez a szabadon bocsátás lesz az alapja az évenkénti páska
ünnepnek, amelyen Isten népe emlékezik az Úr nagy tetteire.
1.
A tíz csapás
A
Biblia szemléletes képekben mutatja be az Egyiptomot sújtó tíz csapást. A
szentíró nem foglakozik azzal a kérdéssel, hogy mi okozta ezeket a természeti
jelenségeket, egyszerűen megállapítja, hogy ezek által a különös események
által maga Isten munkálkodott. Isten hatalma így vált mindenki számára
nyilvánvalóvá. A csapások által nemcsak a választott nép ismerte meg Isten
hatalmát, de még az ellenségeik, a fáraó és az egyiptomiak is kénytelenek
voltak engedni neki. De az itt folyó kozmikus és drámai küzdelemnek nyilvánvaló
célja az volt, hogy Isten megszabadítsa népét a szolgaságból. Egy nemzet van
itt születőben. Ahhoz ugyanis, hogy az izraeliták valóban képesek legyenek
elszakadni Egyiptomtól, ahol az évszázadok alatt gyökeret eresztettek, Istennek
ilyen hatalmas beavatkozásra volt szüksége. Ahhoz, hogy a zsidók kivonuljanak Egyiptomból,
hogy hirtelen mindent otthagyva a rabszolgák tömege útra kelljen és néppé
formálódjon, valóban ilyen erőteljes késztetésre volt szüksége. Nyilvánvaló volt
az is, hogy mindezt Egyiptom sem nézi majd ölbe tett kézzel, a fáraó sem
nyugszik majd abba bele, hogy az értékes rabszolgák ezrei csak úgy kisétáljanak
az országából. Így a tíz csapás bizonyíték volt mind a zsidóknak mind pedig az
egyiptomiaknak. Isten ezzel a feladattal bízta meg Mózest: „Azután ezt mondta az ÚR
Mózesnek: Menj be a fáraóhoz, mert én tettem konokká a szívét, valamint udvari
embereinek a szívét, hogy ezeket a jeleket véghezvigyem közöttük.” (2Móz 10:1). A fáraó
és az egyiptomiak konokságával szemben tehát Isten jelek és csodák által
mutatja meg hatalmát. De Mózesnek a saját népe számára is fontos küldetése volt: „Beszéld majd
el fiaidnak és unokáidnak, hogyan bántam Egyiptommal, és jeleimet is, amelyeket
közöttük tettem. Tudjátok meg ebből, hogy én vagyok az ÚR!” (2Móz 10:2). A zsidó
nép is ezek által a jelek és csodák által ismeri meg az ő Szabadító Istenét. De a tíz
csapás által Isten nemcsak a maga hatalmát mutatja meg, de az általa
kiválasztott vezető, Mózes tekintélyét is így alapozza meg.
Maga
Mózes is vonakodva fogadta a vezető szerepét, mivel kételkedett abban, hogy
elnyerheti az izraeliták bizalmát. Akkor Mózes így fogalmazta meg kételyeit:
„Hátha nem hisznek nekem, és nem hallgatnak a szavamra, hanem azt
mondják: Nem is jelent meg neked az ÚR?!” (2Móz 4.1). A fáraóval való drámai
összeütközések végül minden kételyt eloszlattak. Az egymás után bekövetkező és
pusztító csapások megerősítették Mózes tekintélyét mind a saját népe mind pedig
az egyiptomiak előtt. Ekkor már senki sem kételkedett abban, hogy csakis Mózes
képes kivezetni a népet a szolgaság földjéről.
De
itt nemcsak Mózes tekintélye forgott kockán, hanem Istené is. A kérdés itt az,
hogy ki a hatalmasabb? Az egyiptomiak által imádott sokféle istennel szemben
vajon a zsidók Istene, az Úr képes-e bizonyítani hatalmát. Egyiptomban, a
bálványimádás központjában több tucat istenség, köztük kígyók és ganajtúró
bogarak is, imádat tárgyát képezték. Vajon az Úr, csak egy a sok közül, a
különféle istenségek sorában, akiket Egyiptomban imádnak?
Ebben
az összefüggésben érthető meg igazán a tíz csapás, ami nem más, mint Isten
hadjárata Egyiptom hamis isteneivel szemben. Maga Isten az, aki ezt a
kijelentést teszi a tízedik csapással kapcsolatosan: „Mert átvonulok ezen az éjszakán
Egyiptom földjén, és megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, akár ember,
akár állat az. Ítéletet tartok Egyiptom minden istene fölött – én, az ÚR.” (2Móz
2:12).
Egymás
után több alkalommal is elhangzik Isten szájából az a kijelentés, hogy a
csapások azért következnek be, hogy Izrael és Egyiptom megismerje Isten
hatalmát. E tekintetben a csapások sorozata hatékonynak bizonyul. Annyira
meggyőzi az egyiptomiakat Isten hatalmáról, hogy rabszolgák ezreit hagyják
elmenni, sőt búcsúajándékként arannyal és ezüsttel is ellátják őket Egyiptom
kincseiből. De a tíz csapás az
izraeliták számára is olyan meggyőző érv volt, hogy ezek bekövetkezte után, egy
új élet reményében, már készek voltak otthonukat és múltjukat hátrahagyva útra
kelni és követni Mózest a pusztába.
2.
A születésnap megünneplése
Egy
nép és egy ország életében is vannak olyan napok és hozzájuk köthető eseménynek,
amelyeket születésnapként szoktak megünnepelni.
Az Egyesült Államok például nagyszabású ünnepségekkel emlékezik meg
július 4-éről, a függetlenség napjáról. Nekünk, magyaroknak ilyen augusztus
20-a az államalapítás ünnepe, de a nemzeti függetlenégi és szabadságharcaink,
mint pl. március 15. vagy október 23. is ilyen ünnepi alkalmak. Tűzijátékok,
felvonulások, politikusok beszédei mind-mind a nemzeti büszkeség látványos
megnyilvánulásai. A zsidó nép születésnapja ahhoz az ünnephez kötődik, amelyet
a Biblia páskának nevez. Ezt az ünnepet azonban egészen másfajta hangulat
jellemzi, mint az amerikaiak vagy sok más népnek a zajos, zászlólengetős,
büszke ünneplését. A zsidó nép születése egy sötét, baljóslatú éjszakára
vezethető vissza, a héberek utolsó egyiptomi éjszakájára. Ezt az eseményt nem
harsogó fúvózenekarokkal, léggömbökkel vagy tűzijátékkal ünneplik. A zsidóknál
minden az otthonok falai között zajlik, ahol a családok egybegyűlnek az asztal
körül. A résztvevők különböző ételeket fogyasztanak el és minden újabb adag
étel előtt megállnak, hogy meghallgassák az ószövetségi történet egyes részeit.
A felszabadulásuk ünnepe inkább istentisztelethez hasonlít, semmint társasági
összejövetelhez.
A
zsidók számára az Egyiptomból való szabadulás, a függetlenség egyben az Istentől
való függőséget jelentette. A legsötétebb éjszakán jött el a szabadság,
miközben a családok a páskaasztal körül gyűltek egybe és a holmikat
összecsomagolva vártak a szabadulásra. Amikor a népet megkísértette a
gondolat, hogy kétségbe vonják Isten hatalmát és törődését, az Úr újra és újra
így emlékeztette őket: „Én, az ÚR vagyok a te Istened, aki
kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.” (2Móz 20:2).
A
páska ünnepe Isten népének az egyiptomi szolgaságból való csodálatos
szabadulására emlékeztet. Az ünnepi szertartás központi mozzanata volt a
páskabárány feláldozása, amelynek vérével az izraeliták megjelölték házaik
ajtófélfáit és a szemöldökfákat. Amikor Isten végrehajtotta a legvégső csapást
Egyiptomban, és minden elsőszülött meghalt, mindazok, akiknek az otthonát
vérrel jelölték meg, megmenekültek a haláltól. A páska évenkénti megünneplése így
az embereket Isten hűségére emlékeztette, arra, hogy gondoskodott Isten az ő
népéről.
A
későbbiekben a páska éjszakája egy még tágabb jelentéssel is gazdagodott. Az
egyik páskaünnep alkalmával ugyanis miközben a zsidók ezrei vitték bárányaikat
Jeruzsálembe, Isten egyetlen férfit választott ki, hogy páskabárány legyen az
egész emberiségért. Pál apostol ezt így fogalmazta meg: „mert a mi húsvéti bárányunk, a
Krisztus már feláldoztatott.” (1Kor 5:7). Ettől kezdve pedig teljesen
új értelmet nyert az Isten kijelentése: „De az a vér jel lesz a házakon, amelyekben
vagytok. Ha meglátom a vért, akkor kihagylak benneteket, és nem ér majd a
pusztító csapás titeket, amikor megverem Egyiptom földjét.” (2Móz
12:13). Jóllehet a zsidóság napjainkban is megünnepli a páskát, mint az
egyiptomi szolgaságból való szabadulás ünnepét, a keresztyének számára már ez
az ünnep egészen új jelentéssel bír. Az úrvacsorában nekünk Krisztus jelképezi
a páskabárányt. Az úrvacsora sákramentuma így emlékeztet minket is a fájdalomra
és a vérontásra, de a megváltásra és a szabadulásra is. Ami a zsidóság számára
egy nép születését jelentette, az számunkra Isten új népének, az egyháznak a
születése, amelyben minden nép és nemzet részt vehet és bele tartozhat.
3.
Csoda a
Vörös-tengernél
A
fáraó és az egyiptomiak hamar megbánták, hogy elengedték a rabszolgákat. A fáraó
tesz még egy kísérletet, hogy visszatartsa a zsidókat. Hamarosan egy harci
kocsikkal és lovasokkal felszerelt hadsereget küldött a zsidók után, hogy vegye
üldözőbe és hozza vissza őket. A zsidók pedig, amint meglátják a fáraó őket
üldöző seregét, már meg is bánják korábbi döntésüket, hogy útra keltek és a félelemtől
reszketve Mózest vádolják azzal, hogy a biztos pusztulásba vezeti őket.
A
Biblia azonban nyilvánvalóvá teszi, hogy mindezt Isten rendezte. Az Egyiptommal
való végső összecsapásban maga Isten teszi egyszer és mindenkorra világossá,
hogy a szabadulás egyedül az ő műve, a zsidó népnek ezért egyedül Istennek kell
tulajdonítania a dicsőséget. A zsidó nép Egyiptomból való kivonulásáról szóló
beszámoló azt hangsúlyozza, hogy mindaz, ami történt, egyedül Isten műve.
Izrael népe egymaga nem lett volna képes ellenállni a hatalmas egyiptomi
túlerőnek. Amikor a fáraó a menekülő zsidók nyomába küldi harci kocaijait és
seregét, az izraeliták reszkettek a félelemtől és semmiféle ellenállásra nem
voltak képesek. Az egész történet Isten látványos közbeavatkozásáról szól. Az
Istentől való függésnek ez a mintája az egész könyvön végighúzódik. Amikor a
pusztai vándorlás során elfogy a nép ivóvize, ismét Isten az, aki gondoskodik
róluk. Amikor az élelem fogy el, ismét az Úr az, aki cselekszik, ad mannát és
fürjeket eledelül. Amikor pedig ellenség támad rájuk út közben, ismét az Úr
visel gondot rájuk és védi meg őket. Mózes második könyve sok-sok csodáról
számol be, amikor Isten közvetlen módon, természetfeletti beavatkozással siet
népe segítségére és visel gondot rájuk. A Vörös-tengeren való átkelés hatalmas
csodája adja az alapját a zsidó nép születésének és egész történelmének egyik
legmeghatározóbb eseménye lesz. A tenger, az erő nagy szimbóluma, amiről most
kiderül, hogy az is az Úr irányítása alatt áll és elborítja a fáraó seregét.
Mózes és az izraeliták pedig ezek után hálaadó énekkel dicsérik Istent. Ebben
az énekben az Urat vitéz harcosként ábrázolják, aki megnyerte a csatát népe
számára, és örökké uralkodni fog. A himnusz üzenete azt fejezi ki, hogy bíznak
abban, hogy Isten tovább fogja vezetni újonnan megszabadított népét. Elvezeti
őket a földre, amelyet nekik ad, és letelepíti őket „örökségük hegyén”.
Az
izraeliták új otthona az a hely, amelyet Isten maga választott lakhelyül, a
szentély, amelyet megalapozott: „Hűségesen terelgeted e megváltott népet,
erőddel vezeted őt szent hajlékodba… és elülteted őket örökségednek hegyén,
melyet lakóhelyednek készítettél, URam, a szent helyen, URam, mit kezed tett
szilárddá. Az ÚR uralkodik örökkön-örökké!” (2Móz 15:13-18).
Mindezek a kifejezések jelzik, hogy a föld, melyet Isten az ő népének ígért,
olyan, mint egy második Éden, egy hely, ahol Isten az ő népe között fog lakni.
Az ókori Közel-Keleten az istenekről hagyományosan azt képzelték, hogy hegyeken
laknak. Itt azonban az egész föld úgy jelenik meg, mint Isten hegye, az ő
lakóhelye, az ő szentélye. Az, hogy Isten elülteti népét a földön, fontos lépés
lesz a teremtett világ gyógyulása és helyreállítása felé vezető úton. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése