Igehirdetés: 2022.10.06.

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 35.

 

Jézus egészen más

Olvasmány: Mt 17:1-13

„De felhő támadt, amely beárnyékolta őket, és hang hallatszott a felhőből: Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok! És amint körülnéztek, már senki mást nem láttak maguk mellett, csak Jézust egyedül.” (Mk 9:7-8).

 

   Az evangéliumok beszámolóiból úgy tűnik, hogy Jézus tanítványai csak nagyon lassan jutottak el annak a felismerésére, hogy kicsoda az ő Mesterük. A tanítványok nem túl ígéretes társaságnak tűnnek. Sok esetben nem állnak a helyzet magaslatán, és csak lassan tanulnak. Leginkább az értetlenség jellemzi őket. Jézus ezért több alkalommal is inti és megkérdezi őket: „Ti is ennyire értetlenek vagytok? Nem értitek?” (Mk 7:18). A tanítványok előbb félreértik Jézus egyértelmű kijelentését a hamarosan bekövetkező haláláról és feltámadásról, majd azon civakodnak egymás között, hogy melyikük a nagyobb, sőt azt akarják, hogy Jézus állítsa le egy másik tanítvány munkálkodását, akire ők irigységgel és féltékenységgel tekintenek. Egyértelműnek látszik, hogy a tanítványok nem értették meg azt, hogy kicsoda Jézus, és hogy mi az ő küldetésének a lényege.

   Azt látjuk azonban, hogy tanítványok minden gyarlósága ellenére, Jézus arra szánta az idejének a nagy részét, hogy felkészítse őket a munka folytatására, amikor ő már nem lesz közöttük. De mit kezdenek a tanítványok a rájuk szegeződő egyre nagyobb figyelemmel? Jézus magyarázatai, az általa véghezvitt jelek és csodák meggyőzik-e a tanítványokat?

   Úgy tűnik, hogy hiába látnak a tanítványok újabb és újabb jeleket és csodákat, ők csak még értetlenebbnek bizonyulnak. Jézusnak a közelgő haláláról és feltámadásáról mondott szavait sem értik, sőt ostobán tiltakoznak ellene. Máskor azon civakodnak, melyikük érdemli a legmagasabb tisztséget. Nyilvánvaló, hogy nem értik a körülöttük zajló rendkívüli eseményeket. Jézus letartozatása után a tanítványok a korábban tett ígéreteik ellenére csendesen és megszégyenülve visszahúzódnak, magára hagyva Mesterüket a legválságosabb pillanatokban. Csak Jézus feltámadása után érik be a hosszú, türelmes tanítás gyümölcse, amikor a tanítványok végre valóban felismerik Jézusban az Isten Fiát, és hirdetni kezdik az örömhírt.

   De vajon mi a helyzet velünk? Mi felismerjük-e a „valóságos” Jézust? Vagy mi is valamilyen hamis képet alkotunk maguknak Jézus személyéről és küldetéséről? Ha a művészettörténet oldaláról közelítünk a témához, azt láthatjuk, hogy a keresztyén egyház az évszázadok során mindig megpróbált egy „megszelídített” Jézus képet festeni.  Mind az ortodox egyház ikonjai, mind az európai katedrálisok színes üvegablakai, vagy éppen a puritán keresztyének képes bibliáiban használt illusztrációk, egy kedélyes, a mi emberi elvárásainknak megfelelő képet rajzolnak meg. Csakhogy az a Jézus, akit az evangéliumok elénk adnak, egészen más. Jézus nem sorolható be egyetlen keresztyén felekezet által megfestett képbe sem. Egyszerűen nem lehet őt beskatulyázni. Nem lehet sem katolikusnak, sem protestánsnak, sem jobboldalinak, sem baloldalinak, sem konzervatívnak, sem szabadelvűnek nevezni.

1.      A bűnösök bűntelen barátja

   Érdekes módon, míg saját tanítványai elsőre nem ismerik fel Jézusban az Isten Fiát, addig az ördögök és gonosz lelkek mindig azonnal felismerik és sokszor nyíltan meg is vallják, hogy kicsoda Jézus. Például amikor Jézus Gadara földjére érve két megszállottal találkozik, azok így kiáltanak fel: „Mi dolgod velünk, Isten Fia? Azért jöttél ide, hogy idő előtt meggyötörj minket?”  (Mt 8:29). Míg a legszigorúbb vallási párt tagjai, a farizeusok következetesen elutasítják Jézust, addig a vámszedők, parázna nők és mindenféle bűnösök viszont ellenállhatatlanul vonzódnak hozzá. Míg a hitbuzgó zsidó vallási vezetőket és a főpapokat felháborította Jézus viselkedése, addig a szegények és a nélkülözők rajongva követték őt. Jézussal szemben meg is fogalmazzák ezt a vádat: „Íme, falánk és részeges, vámszedők és bűnösök barátja!” (Mt 11:19). Jézus valóban a bűnösök barátja volt. A mindenki által megvetett és rómaiak talpnyalójának tartott vámszedőt Jézus többre tartotta, mint az általános köztiszteletnek és megbecsülésnek örvendő farizeust. Jézus elsőként nem saját népe vallási vezetői, de még nem is a követői, hanem egy samáriai nő előtt jelentette ki azt, hogy ő a Messiás. Ráadásul ez a nő már öt férfinak volt a felsége, és a hatodikkal élt együtt törvénytelen kapcsoltban. Jézus a kereszten szenvedve utolsó szavait nem a tanítványaihoz intézte, hanem ahhoz a rablógyilkoshoz, akit mellette feszíttek keresztre.

   Jézus a bűnösök barátja volt, de ő maga nem volt bűnös, és a követői számára is igen magasra állította a mércét: „Mondom nektek, ha a ti igazságotok messze felül nem múlja az írástudókét és a farizeusokét, akkor semmiképpen sem mentek be a mennyek országába.” (Mt 5:20). Hiába akarták a farizeusok rábizonyítani, hogy megszegte a mózesi törvényt, kudarcot vallottak.

   Jézus a bűnösök bűntelen barátja volt. Követőit is arra hívta, hogy a bűnt gyűlöljék és ne a bűnös embert. Ezért érdemes nekünk is feltennünk a kérdést: a világ ma hogyan tekint ránk, keresztyénekre?

   A nagy kérdés persze ma is az, ami Jézus idejében is volt, hogy hogyan lehet egyszerre ragaszkodni az erkölcsi tisztaság magas mércéjéhez, s kegyelemmel viseltetni azok iránt, akik ezt a mércét nem ütik meg? Hogyan szeressük a bűnös embert úgy, hogy a bűnét nem fogadjuk el, sőt utáljuk és elítéljük? Hogyan kerüljük el az ítélkezés csapdáját és maradjunk meg a krisztusi szeretet útján? Úgy tűnik az első századokban, amikor a világi hatalom ellenségesen viszonyult az egyházhoz és üldözte a keresztyéneket, ez a probléma még nem merült fel ilyen élesen. A keresztyénüldözések megtisztították az egyházat a „langyos” keresztyénektől. A hitükért az életüket is kockáztató keresztyének bátran megvallották hitüket és tiszta erkölcsös életet éltek, sőt gondoskodtak a környezetükben élő szegényekről, elnyomottakról és betegekről. A keresztyéneknek ez a szeretetteljes magatartása a pogány környezetüket is lenyűgözte, sőt ellenségeiket is ámulatba ejtette. Konstantin császár hatalomra jutása után azonban jelentős változás vette kezdetét. A császár politikai és hatalmi céljaira használta fel a keresztyén egyházat. A keresztyénség előbb törvényes és államilag támogatott vallássá lett, majd kizárólagos államvallása, s minden egyéb vallást pedig megszüntettek és üldözni kezdtek. Az üldözött egyházból így lett üldöző egyház. Ez a fordulat elsőre talán a hit legnagyobb győzelmének tűnhetne, hiszen az uralkodók állami pénzekből hatalmas keresztyén templomokat építettek és minden területen támogatták az egyházat. Igen ám, csakhogy ennek a támogatásnak nagy ára volt. A két ország teljesen összekeveredett. Isten országának és a világi hatalomnak az egyesülése eleinte diadalmenetnek tűnt, végül azonban az egyház teljes erkölcsi megromlásához és elvilágiasodásához vezetett. Ezért volt szükség azután reformációra, az egyház megújulására. Az egyház tehát Konstantin óta küzd a kísértéssel. Gondolhatunk akár a középkori katolikus egyházra épp úgy, mint a Kálvin által irányított református Genfre, vagy a puritánok által alapított első amerikai gyarmatokra.

2.      A menny dicsőségében

   A tanítványok itt a hegyen Jézust valóban egészen másként, a menny dicsőségében látják. Ez a történet számos párhuzamot mutat azzal, amikor Isten dicsősége leszállt a Sínai hegyre. A hegy, Jézusnak a ragyogó elváltozása, a felhő, amelyben megjelenik az Úr, és amiből megszólal, mind-mind ezt a párhuzamot erősítik. Úgy látják Jézust, ahogy soha senki sem láthatta Őt testi szemeivel. Jézusnak a benső, mindenki szemei előtt elrejtett isteni dicsősége ebben a különös pillanatban láthatóvá lesz, egy pillanat erejéig lehull a lepel, ami takarja szent isteni lényét. Amint Jézus elváltozik, és Isten dicsősége megjelenik, egy pillanatra lehull a lepel az élet, és a halál, örökkévalóság kérdéseiről is. A tanítványok nemcsak Jézust látják a menny dicsőségében, de megjelennek Illés és Mózes is. Mintha e földi világ korlátai félretétetnének egy rövid időre, hogy felragyogjon szemeik előtt Isten uralmának valósága: akik az Úrban hittek, azok most is élnek. Mózes, aki által Isten a törvényt adta, és Illés, aki az Ószövetség legnagyobb csodáit tette, nem enyésztek el, hanem Isten dicsőségében élnek, és beszélgetnek Jézussal.

   Péter ekkor így szólt: „Mester, jó nekünk itt lennünk, készítsünk ezért három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek, egyet Illésnek.” (Mt 17:5). Márk hozzáteszi, hogy „mert nem tudta, mit mondjon, annyira megrettentek.” (Mk 9:6). Péter szerette volna megállítani az időt. Azt gondolta, hogy legjobb lenne itt maradni, és örökké élvezni az isteni dicsőséget. A legjobb lenne vissza sem térni oda, a földi világba, ahol még minden alá van vetve a hiábavalóságnak. Ahol szenvedés és a kereszt vár Jézusra és követőire. Aki már megtapasztalta Isten dicsőségét, az már nem vágyik másra. Ahogy Pál írja: „vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél.” (Fil 1:23). Ugyanakkor, amikor Péter kimondja ezeket a szavakat, már el is múlik a különleges pillanat: „hirtelen, amint körülnéztek, már senki mást nem láttak maguk mellett, csak Jézust egyedül.”  (Mk 9:8). A tanítványok szerettek volna berendezkedni ott a hegyen, de Jézus most csak egy múló pillantást engedett nekik.

   Mi volt a célja Jézusnak ezzel az egésszel? Tudjuk, hogy Jézus maga készítette elő a tanítványokat erre: „maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, felvitte őket külön egy magas hegyre.”  (Mt 17:2). Tehát nem véletlenül történt mindez, hanem maga Jézus látta fontosnak, hogy a tanítványok részesüljenek ebben a csodában. Nem kétséges, mindez része annak, ahogy később majd megnyílik a szemük, és felismerik, hogy az, aki értük szenvedett, meghalt és feltámad, az nem más, mint az Isten Fia. Továbbá, a dicsőség tapasztalása mellett egy üzenetet is kaptak az Atyától, amely megerősítette őket abban, hogy miképpen viszonyuljanak Jézushoz: „Ez az én szeretett Fiam, reá hallgassatok!” (Mt 17:5).

   De látnunk kell a dicsőség megtapasztalásának a korlátjait is, mert Jézus csak egy pillantást engedett a leplezetlen isteni valóságba, aztán mindez hirtelen elmúlt. Ráadásul Jézus megparancsolta nekik, hogy „senkinek el ne mondják, amit láttak, hanem csak akkor, amikor már az Emberfia feltámadt a halottak közül.” (Mt 17:9). Márk hozzáteszi: „Meg is jegyezték jól ezt az igét, de tanakodtak maguk között: mit jelent feltámadni a halottak közül.” (Mk 9:10).  A tanítványok bár látták a menny dicsőség, még közel sem értenek mindent.

3.      Az Isten-ember

   A megdicsőülés hegyén a tanítványok tehát egy pillanatra betekinthetnek a menny titkaiba és feltárul előttük Jézus isteni volta. Az evangéliumokban csak kevés ilyen beszámoló van, amikor ennyire nyilvánvalóan lelepleződik Jézus kettős identitásának misztériuma. Jézus egy alkalommal nyíltan kijelenti: „Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10:30). Úgy általában azonban még a tanítványai sem így gondoltak Jézusra. Még Jézus utolsó éjszakáján is értetlenek voltak a tanítványok és egyikük arra kérte a Mestert: „Mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nékünk.” (Jn 14:8). Jézus nem is adhatott volna világosabb választ: „Aki engem lát, látja az Atyát!” (Jn 14:8). A tanítványok tehát bár látták a megdicsőült Jézust ott a hegyen, de a titkát csak később, a kereszthalála és feltámadása után értették csak meg.

   Egy másik alkalommal a templom udvarán összegyűlt sokaság előtt tette Jézus ezt a kijelentést: „Bizony, bizony, mondom nektek, mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok.” (Jn 8:58). Ebben a kijelentésében Jézus az Istennek a zsidók által szentnek tartott nevét használta. A hitbuzgó zsidók azonnal meg is értették Jézus szavait, s már nyúltak is a kövekért, hogy Jézus „istenkáromlóként” megkövezzék, mivel szerintük senki sem teheti magát Istennel egyenlővé.

   Mindez pedig arra mutat rá, hogy Jézus Istennel egyenlő voltának a kérdése tulajdonképpen választóvonal a keresztyénség és minden más vallás között. Hiszen ha Jézusra csupán, mint egy nagy tanítóra és prófétára tekintünk, akkor ezt hajlandó elismerni mind a zsidóság mind pedig az iszlám. Az ember Jézus számukra teljesen elfogadható, azonban Jézus istensége már botránkoztatást jelent. Az, hogy a keresztyének Jézust az Istennel egyenlőnek tartják, valóban választóvonal. Hiszen egyetlen zsidó sem fogadná el, hogy Mózes egyenlő lenne Istennel. Egyetlen mohamedán sem tudná elképzelni, hogy Mohamed Allahhal egyenlő lenne. A buddhizmus számára pedig teljesen elképzelhetetlen, hogy a szuverén Isten emberré váljon. Tulajdonképpen a keresztyénség lényege azon áll vagy bukik, hogy Jézus valóban Isten-e. Jézusnak a bűneink bocsánatára vonatkozó ígéretében is csak akkor bízhatunk igazán, ha ezt tekintélyével alá is tudja támasztani. Az örök élet felől való reménységünk is csak akkor áll meg, ha elfogadjuk, hogy Jézus az Atyától jött és hozzá tért vissza. Ha Jézus nem Isten, akkor a kereszt teljesen értelmetlenné válik. A Biblia ezt a választ adja a számunkra: „Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és ránk bízta a békéltetés igéjét.” (2Kor 5:19).

    Jézusban ezt az Istent, a minket szerető és Fia áldozata árán megváltó Istent ismerhetjük meg. A hittudomány csak fosztóképzőkkel képes Isten meghatározására. A teológiai szakkönyvekben ilyen kifejezéseket találunk Isten leírására: „halhatatlan”, „láthatatlan”, „végtelen”. Jézus azonban megpróbálta a számunkra bemutatni azt, hogy milyen az, amikor nem tagadással állítunk róla valamit. A zsidók számára az Isten megközelíthetetlen volt. Az Ószövetségben az Isten és az ember közötti szakadék még áthidalhatatlannak tűnt. Jézusban azonban Isten áthidalta ezt a szakadékot. Jézus által a menny jött közel hozzánk. Jézus olyan Istent fedd fel előttünk, aki megkeres bennünket, aki teret ad a szabad akaratunknak, aki úgy szeret minket, hogy saját Fiát áldozza fel értünk. Ez az Isten maga a szeretet. Ámen.