Igehirdetés: 2022.11.13.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 36.

 

Uralkodás helyett szolgálat

Olvasmány: Mt 20:20-28 / Mk 9:33-37

„Tudjátok, hogy azok, akik a népek fejedelmeinek számítanak, zsarnokoskodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmaskodnak fölöttük. De nem így van közöttetek, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok; és aki közöttetek első akar lenni, az legyen mindenki rabszolgája! Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk 10:42-45).

 

   Jézus sohasem kecsegtetette tanítványait hiú ábrándokkal vagy hamis ígértetekkel. Többször egyértelműen és világosan kijelentette követőinek, hogy dönteniük kell, készek-e a legnagyobb áldozatot meghozni? Egyik alkalommal így figyelmeztette Jézus a követőit: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen. Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja. Mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelke kárát vallja?” (Mt 16:24-25). Egy másik alkalommal pedig az őt követni akaró gazdag ifjúnak ezt mondta: „Menj el, add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem!” (Mt 19:21). A követésnek tehát ára van. Jézus népszerűségének a csúcsán, amikor hatalmas sokaság tolongott körülötte, és királlyá akarta őt tenni, az uralkodás dicsősége helyett megaláztatásáról, közelgő szenvedéséről és haláláról kezdett beszélni.

   Ezek a beszédek úgy tűnik, hogy alaposan összezavarták nemcsak a sokaságot, de még Jézus tanítványait is. Egyszerűen azért, mert mindaz, amit Jézus a maga küldetéséről vallott, nem illett bele sem a zsidó népnek, sem pedig a tanítványoknak a Messiásról alkotott elképzeléseibe. A tanítványok nagyfokú értetlenségéről árulkodik az a tény is, hogy miközben Jézus a rá váró megpróbáltatásokra és szenvedésekre készült, a tanítványok teljesen érzéketlennek bizonyultak, mintha meg sem hallanák Jézus szavait, csak a maguk kicsinyes céljaival vannak elfoglalva, és azon vitatkoznak egymás között, hogy ki a nagyobb. A tanítványok úgy tűnik, mintha képtelenek lennének felfogni azt az üzenetet, amelyet Jézus többször is elismételt: „aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok.” (Mt 10:26).

   Bármilyen sokszor beszélt is Jézus a keresztről, úgy tűnik, nem sok foganatja volt. Kétségtelen, hogy Jézus szokatlan módszerrel toborzott követőket. Olyan kifejezéseket használt, mint kereszt és rabszolgaság. Ezek pedig sokakat bizony megdöbbentettek és elriasztottak. Nemhogy a tömeg, de még Jézus tanítványai sem voltak felkészülve arra az útra, amelynek követelményei ilyen kemények, jutalma pedig meglehetősen bizonytalan. Valahányszor Jézus a haláláról és feltámadásáról beszélt, a tanítványok nem értik, egészen addig, amíg mindez valóban megtörténik, és találkoznak a feltámadott Jézussal. Mi mai tanítványok is meg kell, hogy kérdezzük magunktól: Nekünk mit jelent a kereszthordozás és Jézus követése? Számunkra mi a fontosabb, az uralkodás, az elsőség, vagy a másolnak való szolgálat?

1.      A világ útja: uralkodás

   Miközben Jézus arról beszél, hogy emberek kezébe adatik, megölik, majd feltámad, a tanítványok azon vitatkoznak, hogy „ki a legnagyobb a mennyek országában?” (Mt 18:1). A világ útja ez, ahol a tét az uralkodás, a hatalom, az elsőbbség. Ez a vágy minden emberben ott van. Az elsőbbségre, a nagyságra, az uralkodásra való törekvés. Ezért van annyi viszály az emberek között, mert akár fizikai erőszak árán is, de be akarjuk bizonyítani, hogy mi vagyunk az erősebbek, a nagyobbak, az elsők. Már a homokozóban játszó gyerekeknél is megfigyelhető, amikor azon vitatkoznak, hogy kinek az apukája az erősebb, anyukája szebb, s ha már nincs más érv, akkor jöhet egy lapát homok a rivális szemébe.

   A meglepő a mai történetben az, hogy a tanítványok, bár már felnőtt férfiak, mégis gyerekesen viselkednek. Amikor Jézus megkérdezi őket: „Miről vitatkoztatok útközben?” (Mk 9:33), nem tudnak választ adni:  „Ők azonban hallgattak, mert arról vitatkoztak egymással, hogy ki a legnagyobb.” (Mk 9:34). A tanítványok gyerekesen viselkednek, amikor pedig rajtakapják őket, elnémulnak, és lesütik a szemüket. Már csak azt várjuk, hogy mikor kezdenek el magyarázkodni, hogy „nem én kezdtem”. Tényleg kínos, hogy arról vitáznak, ki a nagyobb. Az előző fejezetben arról olvasunk, hogy Jézus csak három tanítványát vitte magával a megdicsőülés hegyére. Úgy tűnik ez irigységet váltott ki a többiekben. De lehetséges, hogy mivel Jézus a haláláról beszélt nekik, a tanítványok tulajdonképpen már az utódlás kérdését kívánják eldönteni ebben a vitában. A versengés tehát folyamatosan zajlik. Annyira hozzászoktunk, hogy a világ így működik, hogy nehezen tudjuk elképzelni, hogy másként is lehetne. Olyan mértékben meghatározza a gondolkodásunkat az állandó versengés, hogy fel sem tűnik, mennyi negatív energia, lélekölő küzdelem, viszály fakad ebből. Sokszor észre sem vesszük, hogy mennyire a homokozó szintjén vagyunk még ma is. Mennyire mélyen ott feszül mindnyájunkban a kérdés, hogy ki a nagyobb.

   Ha ránézünk a másik lakására, autójára és azt kérdezzük: kié a nagyobb? Látjuk a másik eredményeit, sikereit és azt kérdezzük: ki ért el többet? Látjuk a másik családját, gyerekeit, unokáit és azt kérdezzük: ki a boldogabb? Meglátjuk egy ismerősünk mobilját és azt kérdezzük: kié tud többet? Márkás ruhákban látjuk a másikat és azt kérdezzük: vajon mennyibe kerülhetett? Valaki nyaralásáról mesél, és azt kérdezzük: vajon miből telik neki erre? Elgondolkodunk azon, hogy ki milyen szolgálatot végez a gyülekezetben, és azt kérdezzük: ki hoz nagyobb áldozatot? Ha nem is elsők akarunk lenni, de tudjuk, hogy kik azok, akik előtt akarunk lenni. Ha nem is a legnagyobbak, de az nagyon világos, hogy kinél nagyobbak. Van, amikor pedig azon versengünk, hogy kinek nagyobb a nyomorúsága. Ez a versengésnek a fonák oldala. Amikor ugyanúgy összehasonlítjuk magunkat a másikkal, csak fordított módon, önmagunk sajnálatába süppedve. A panaszkodás is válhat egyfajta versengéssé.

2.      Jézus útja: a szolgálat

   Jézus azt mondja tanítványainak: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó és mindenki szolgája.” (Mk 9.35). Jézus útja ez: az első legyen utolsó. Legyünk az elsők úgy, hogy a szolgálat útját választjuk! Ez egy feje tetejére állított világ. Az Isten Országában az utolsó és a szolga az első. Az elsőségért versengő tanítványai elé Jézus az utolsót, a szolgát állítja példaként. A tanítványoknak ezt a fordított rendet kell követniük. Ha Jézus követői vagyunk, akkor arra hívattunk, hogy legyünk elsők azáltal, hogy mindenki között az utolsók és mindenki szolgái vagyunk, ahogy azt Jézus is tette.

   Erről a Jézus által bemutatott útról a Biblia így tanít minket: „Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt: aki Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2:5-8).

   De felmerül bennünk a kérdés: Lehet-e így élni ebben a világban? Egy olyan világban, ahol a nyers erő uralkodik, ahol a nagyobb mindig fölfalja a kissebet, ahol csak az egyéni érdek és haszon számit, ahol mindenki első akar lenni, ahol az utolsó vagy a másoknak szolgáló szerepe lenézett és megvetett, ahol az alázat és a szolgálat nem számít értéknek? De a világ kétezer évvel ezelőtt sem volt jobb, mint ma. Bizonyára a tanítványokban is ugyanezek a kérdések merültek fel, mint bennünk. Jézus pedig azonnal válaszol is ezekre a kérdésekre, mégpedig a következő módon: „Kézen fogva egy kisgyermeket a tanítványok közé állított, átölelte, majd ezt mondta nekik: Aki az ilyen kisgyermekek közül egyet is befogad az én nevemért, az engem fogad be.” (Mt 18:2).

   Ehhez hozzá kell fűzni, hogy akkoriban a gyermekek voltak a legalacsonyabb társadalmi státuszban. Vagyis ők voltak a ranglétra legalján. Ők teljesen a felnőttek alá voltak rendleve, mint kiszolgáltatott és gondoskodásra szoruló egyének. A kiskorúaknak nem volt semmilyen önrendelkezési joguk. Amikor Jézus példaként állítja a gyermekeket a tanítványai elé, valami egészen meglepő dolgot tesz. Amikor Jézus ezt mondja: „Ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mehettek be a mennyek országába” (Mt 18:3), akkor tulajdonképpen arra hívja a tanítványokat, hogy felejtsék el a státuszt, a rangot, a hatalmat, és fogadják el a gyermekek, vagyis a legkisebbek helyét. Befogadni egy kisgyermeket azt jelenti, hogy a jelentéktelennek, a kicsinek, a semminek tulajdonítanak igazi értéket és jelentőséget.

   Jézus szerint tehát Isten országában fordítva működnek a dolgok. A tanítványainak is ezt kell tenniük. Ne a fontos, a hatalmas és gazdag emberek barátságát keressék, hogy majd általuk tovább lépve még feljebb jussanak a raglétrán, hanem vegyék észre és részesítsék előnyben a kicsit, a jelentéktelent, a lenézettet, a szegényt. Így lesznek majd elsők. Isten országában így működnek a dolgok, így lehet a világ szemében a kicsi, Isten előtt naggyá: „De sok elsőből lesz utolsó, és utolsóból első.” (Mt 19:30).

3.      A tanítványok útja: követés

   Milyen ironikus, hogy a tanítványok éppen akkor versengenek, miután Jézus „arról beszélt nekik, hogy az Emberfia az emberek kezébe adatik, megölik, de miután megölték, három nap múlva feltámad.” (Mk 9:31). Mit volt Jézus útja? Ő, az első, a dicsőséges, az Isten Fia a kereszten utolsóvá, szolgává lett. Sőt, nemcsak szolgává, hanem „bolondsággá és botránnyá” (1Kor 1:23) a világ számra, ahogy Pál írja a korinthusiaknak. Jézus útja tehát a szolgálat útja, a keresztre vezető út volt. Ő kicsivé, utálatossággá, semmivé lett értünk, meghalt helyettünk, hogy mi élhessünk általa. Ő, aki első volt, mindenekfelett állt, akié volt minden hatalom, aki a menny dicsőségét birtokolta, kész volt mindenről lemondani értünk.

   Amikor pedig már tudta Jézus, hogy közel van az Ő feláldozatásának ideje, az utolsó vacsorán, amikor utoljára együtt volt tanítványaival, ismét tanította őket. Jézus ugyanis vacsora közben felkelt az asztaltól, levette felső ruháját, körülkötötte magát egy kendővel, és elkezdte mosni a tanítványok lábát. Ebben a jelenetben Jézus szolgaként van előttünk. Jézus ezzel a tettével valami nagyon fontos dologra akarta felhívni a követői figyelmét. Megmutatta nekik, hogy mi a tanítványok útja. Jézus az utolsó vacsora alkalmával példát adott a tanítványainak. Ő, a Mester, szolgált nekik és megmosta a lábukat, majd így szólt hozzájuk: „Értitek, hogy mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek.” (Jn 13:14-15). De a tanítványok még ekkor sem értették Jézus szavait. Amikor Jézus odaért Péterhez, hogy neki is szolgáljon, Péter így tiltakozott: „Az én lábamat nem mosod meg soha.” (Jn 13:8). Péter számára érthetetlen és elképzelhetetlen, hogy a Mester mossa meg a tanítvány lábát, mert a világban ez nem így szokott lenni. Az úr és a mester nem szolgálhat a tanítványnak, első nem cserélhet az utolsóval, de Isten Országában igen.

   Jézus ezért így válaszolt Péternek: „Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám.” (Jn 13:9). Az első, aki öröktől fogva az első, aki meghalt és feltámadt, akié minden hatalom mennyen és földön, hozzánk lép, hogy megmossa a lábunkat, hogy szolgáljon nekünk.

   A versengő tanítványoknak azt mondja Jézus, hogy a pogányokra jellemző ez, amit ők művelnek, ez a világ útja. Nekik azonban Jézus egy másik utat mutat: „De nem így van közöttetek, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok; és aki közöttetek első akar lenni, az legyen mindenki rabszolgája!” (Mk 10:42). Jézus tehát először szembeállítja a világ lelkületét a maga lelkületével, hogy aztán rámutasson a különbségre: ne így legyen tiköztetek!

   A jézusi lelkület ugyanis a világi lelkületnek pontosan az ellenkezője. Ha valaki erősebb, akkor vegye észre a gyengét és emelje fel. Ha valaki magasabban van, akkor, akkor hajoljon le és emeljen a másikon. Ha valakinek sokja van, adjon annak, akinek semmi sincs, vagy kevesebb van. Mindig adni és nem elvenni, adni, semmit vissza nem várva, adni, ha kell akár az életemet is. Nem kényszerből, hanem önként és szeretetből. Észrevenni kinek mit adhatunk, hogyan segíthetünk. Amiből nekünk több van, azt készségesen megosztani másokkal. Ahol pedig mi szorulunk segítségre, azt hálás szívvel elfogadni. Az Isten országában az a nagy, aki így lesz kicsivé, az az első, aki így lesz utolsóvá, az az úr, aki így tud szolgálni. A hatalmas a hatalmát nem a maga felemelésére, hanem mások felemelésére fordítja. Jézus ezen az úton járt, és erre az útra hívja az övéit is. A nagyobb szolgál a kisebbnek. Pál apostol ezt így fogalmazta meg a Galatáknak írt levelében: „Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be Krisztus törvényét.” (Gal 6:2).

   Ki képes erre? Ki az, aki sose várja, hogy neki szolgáljanak, hanem mindig ő szolgál, s akár az életét is kész odaadni másokért? A Biblia válasza, hogy egyedül Jézus Krisztus. De akkor mi mit tegyünk? Engedni kell, hogy Jézus munkálkodjon bennünk, ahogy azt Pál apostol mondja: „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” (Gal 2:20). Vagy, ahogy Keresztelő János fogalmaz „neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” (Jn 3:30. Ahogy mi egyre kisebbek leszünk, s Jézus egyre nagyobb, úgy egyre jobban használhat minket a szolgálatban. Így int minket az apostol: „Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is.” (Fil 2:3). Ámen.