Jézus és a megbocsátás
Olvasmány: Mt 18:15-35
„Így tesz majd
az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátotok, mindenki az
ő testvérének.”
(Mt 18:35).
Jézus sokszor keveredett vitába a
farizeusokkal és az írástudókkal. Ők voltak abban az időben a vallási szabályok
betartásának legszigorúbb őrei. A mózesi törvényekhez hozzáfűzték a saját
magyarázataikat, s előbb-utóbb már ezeket, az emberek által kitalált
szabályokat, az Isten törvényével egyenértékűnek tekintették. Elsőre talán a mi
számunkra is szimpatikusnak tűnhet a farizeusok buzgósága és eltökéltsége,
azonban, ha Jézusnak a róluk alkotott véleményét is megvizsgáljuk, már egészen
más kép bontakozik ki előttünk. Jézus képmutatóknak és törvényeskedőknek
nevezte őket. A törvény betűjéhez való merev ragaszkodás helyett Jézus Istennek
a „lélekben
és igazságban” (Jn 4:23) való imádására hívja követőit. A törvényeskedő
vallásosság mindig eltorzítja az ember istenképét és képmutatáshoz, gőghöz és önteltséghez
vezet. A farizeusok miután a maguk által kreált hagyománygyűjtemény
előírásainak megtartása által elbizakodottá váltak. Azt gondolták, hogy a saját
erőfeszítéseik révén immár sikerült Isten előtt érdemeket szerezniük, így ők
már méltókká váltak Isten országára. A törvényeskedő ember magát különbnek
gondolja másoknál, mivel úgy tekint magára, mint aki már teljesítette Istennel
szembeni kötelezettségeit. Ez azonban önelégültséghez és ítélkezéshez vezet.
Jézus azonban arra mutat rá, hogy Isten előtt
nincs egy igaz ember sem, így mindnyájan az ő kegyelmére szorulunk rá. Isten
megbocsátó kegyelme nélkül elveszettek vagyunk. Jézus ezért az irgalom és
megbocsátás fontosságára hívja fel a tanítványai figyelmét.
Úgy tűnik azonban, hogy a tanítványok nem
igazán értik mit is jelent a megbocsátás. Számukra teljesen érthetetlennek tűnnek
Jézusnak a megbocsátásról mondott szavai. Jézus egyik tanítványa, Péter
egyfajta matematikai képletté akarja leegyszerűsíteni a megbocsátást, amikor
ezt kérdezi: „Uram, hányszor
kell megbocsátanom az ellenem vétkező testvéremnek? Még hétszer is?” (Mt 18:21). Péter pont a lényeget nem
érti. Ő csak számolgat: „lásuk csak,
pontosan hányszor is kell megbocsátanom? Hatszor vagy hétszer?” Ez nem más, mint a törvényeskedés.
Ugyanaz, mint a farizeusoknak a törvény betűjéhez való ragakaszkodása. Ha
hétszer megbocsátottam, akkor teljesítettem, az Isten felé való kötelességemet,
akkor én jó ember vagyok. Jézus azonban ismét leleplezi a törvényeskedés és a
képmutatás lelkületét. Jézus Péter kérdését elutasítva egy megrendítő történet
elmesélésével válaszol. A törvényeskedés minden formáját és minden érdemszerző
emberi igyekezetet elutasít Jézus. Az egyedüli érdem Istené. A törvényeskedőket
leginkább az a veszély fenyegeti, hogy szem elől tévesztik Isten kegyelmét,
amelyet ingyen Ő ajándékként ad az embereknek.
Mi
hogyan állunk a megbocsátással? Mi hányszor bocsátanánk meg egy az ellenünk
vétkező embertársunknak?
1.
A megbocsátás félreértése
Tudnunk kell azt, hogy Péter kérdése nem
elméleti kérdés volt, ő valóban így gondolkodott a megbocsátásról. Talán épp egyik
tanítványtársával volt konfliktusa Péternek, amikor magában végiggondolva a
dolgot megfogalmazta a kérdését: „Uram, hányszor kell megbocsátanom az
ellenem vétkező testvérnek? Még hétszer is?” (Mt 18:21). Péter elment a
maximumig. Ő úgy gondolhatta, hogy ez a megbocsátás felső határa. Amit Péter a
maga számára meghatároz, azt nem szabad lebecsülni. Igen magasra állítja a mércét. Ha most
magunkra alkalmaznánk Péter szavait, bizony megszégyenülnénk, mert a legtöbb
esetben egyszer-kétszer megbocsátunk ugyan, de hétszer már a legritkább esetben.
Amit tehát Péter vállal, az nem kevés. Csakhogy azt kell felismernünk, hogy ez
számolgatás önigazultsághoz és képmutatáshoz vezet.
A társadalomban jelen levő állandó széthúzás,
pártoskodás oka is ebben keresendő. Nehezen tudunk úgy élni egymás mellett, hogy
elfogadjuk a másiknak a miénktől eltérő nézeteit, gondolkodását. Bizalmatlanok
vagyunk egymással szemben, állandó versengés, ellenségeskedés van köztünk. A
megbocsátásra való képtelenség miatt a sérelmek gyakran nemzedékeken át tovább
öröklődnek.
Péter talán dicséretet és elismerést várt
Jézustól, hiszen ő a lehető legtöbbet hozta ki magából. Nemcsak egyszer vagy
kétszer, de hétszer is kész megbocsátani az ellenfelének. Jézus válasza azonban
bizonyára megdöbbentette őt: „Mondom neked, nemhogy hétszer, hanem még
hetvenszer hétszer is.” (Mt
18:22). Jézus Péter logikáját folytatva azt mondja neki, hogy akkor szorozza
meg Péter a hetet, amit az emberi felső határnak tart, még 70-nel. Az általa
gondolt maximumot Péter szorozza meg még annak tízszeresével. Ez a mennyei,
isteni mérték. Jézus ezt képviseli. Vagyis teljesen át kellene adnunk magunkat
neki ahhoz, hogy ez jusson érvényre bennünk. A Biblia szerint ezt jelenti a
megtérés, amit a Heidelbergi Káté így fogalmaz meg: „az ó-ember megöldöklése, az új ember
megelevenítése.” (H. K. 88.).
Mivel Jézus látja, hogy a tanítványai még
mindig nem értik a lényeget, ezért szemléltetésként elmond egy példázatot.
Érdekes, hogy Jézus a megbocsátás kérdését a mennyek országával hozza
összefüggésbe. A megbocsátás fontosságát kiemelve sok mindenre szoktunk
hivatkozni, csak éppen erre nem. Sérelmünkben minden érvet előhozunk, de ez nem
kerül szóba. Pedig a mennyek országa kérdésén áll minden. Ha azt a kérdést
tesszük fel, hogy mi a jelentősége ennek az örök életre nézve, akkor más fénybe
kerülnek a dolgok, a döntéseink, kicsinyes nehezteléseink. Kérdezzük meg
magunktól, hogy ha ma kellene megállnunk Isten ítélőszéke előtt, mi lenne az,
ami miatt szégyenkeznénk? Van-e olyan adósság, amit nem rendeztünk embertársunkkal?
A Jézus által elmondott példázat az
elszámoltatásról szól. Nem szeretjük az ilyen helyzetet. A példázatban hatalmas
összegről hallunk, kemény ítéletről, és kétségbeesett rimánkodásról. Az adós
így könyörög: „Légy türelemmel irántam és mindent megfizetek neked.” (Mt
18:26). Érezzük, hogy túlzás ez az ígéret, de az ember végső kétségbeesésben
mindent megígér.
A fordulópontot, a megoldást egy szó, egy ige
jelzi, ami a király nagylelkűségéről árulkodik: „megszánta.” Mi nem szeretjük ezt a szót. A szánalom valahogy
mindig ellenszenvesnek tűnik a számunkra. A közmondás is azt tartja: „Inkább ezer irigyet, mint egy szánót.” A modern világból lassan teljesen kivész a
szánalom. A gazdasági fejlődéssel párhuzamosan egyre inkább megszoktuk azt,
hogy nem szorulunk egymásra, nincs szükségünk egymás segítségére. Büszkén
valljuk, hogy nem szorulunk senkinek a szánalmára, segítségére. De Isten előtt
nincs más esélyünk. Minden látszólagos függetlenségünk és önállóságunk ellenére
lelki értelemben kiszolgáltatottak, elesettek vagyunk. Boldog ember az, aki el
tudja fogadni Isten kegyelmét és hálás szívvel meg tudja vallani: megkönyörült
rajtam az Isten. A bűneink adósságcsapdájából nincs más kiút csak ez: „Az
úr pedig megszánta a szolgát, elbocsátotta, és elengedte az adósságát.”
(Mt 18:27).
2.
Mit jelent az
igazi megbocsátás?
Jézus példázatában a király végül nem
haladékot ad a szolgának, hiszen az csak újabb önámítás lenne, hanem teljes
elengedést, totális rehabilitációt. Ha a szolgának tíz élete lett volna, akkor
is nehezen tudta volna visszafizetni ezt a tetemes tartozást, és most
egyszerűen megszabadul ettől a borzasztó tehertől. Tiszta lappal indulhat. Az
igazi megbocsátás az, amikor valóban elengedjük a másikat. Amikor lemondunk a bosszúról.
Amikor már nincs több követelésünk a másikkal szemben. William Paul Young: A
„Viskó” c. regényében írja: „A megbocsátás nem felejtést jelent. Azt
jelenti, hogy elengedjük a másik ember torkát.” A megbocsátás
Jézus szerint az elengedett adósságot jelenti.
A példázatbeli szolga a király kegyelméből
kap tehát egy új lehetőséget. Tiszta lappal indulhat, de vajon tiszta lélekkel
is indul? Az elengedett adósság, a megtapasztalt kegyelem vajon
megváltoztatta-e őt? Jézus itt egy nagyon fontos kérdésre hívja fel a
figyelmünket. A példázat sarkalatos kérdése az, hogy mit kezdünk a kegyelemmel.
A Biblia szerint valójában kegyelem az égész életünk és abban minden percünk.
Még a levegő is, amit beszívunk. Persze, mi sokszor csak a negatív dolgokat
látjuk, és azért tele vagyunk panasszal. Megfigyelhetjük azonban, hogy a nehéz
helyzetben levők könnyebben felismerik életükben a kegyelem jeleit.
A példázatbeli adós szolga tehát teljes
amnesztiát, új lehetőséget kapott. Új életet kezdhetett. Ehhez az új élethez
azonban tudjuk, új szív is kell. Megtérés, új szív nélkül az ember képtelen
megváltozni, új életet kezdeni. Ott folytatja, ahol korábban abbahagyta. Az
elengedett adósság örömével, az óriási tehertől szabadulva elindul ez a szolga
a szabadság útján. Valósággal szurkolunk neki, hogy sikerüljön, éljen most már
boldogan! Mindjárt össze is fut egy szolgatársával. A találkozások az igazság
pillanatai. És azt várnánk, hogy lelkendezve, örömmel újságolja neki: nincs adósságom,
szabad vagyok, megbocsátottak nekem és én is megbocsátok neked.
De sajnos nem ez történik. Ez a szolga
hamissággal kezdi az új életét. Arról a kegyelemről, amelyben ő részesült,
hallgat. Az elhallgatott igazság pedig hazugság. Ha nem mondom el másoknak,
hogy mit tett velem az Isten, akkor hamis tanúvá leszek. Mert ha nem Isten
nagyságos tetteit hirdeti az életem, akkor magam kicsinyes dolgai kerülnek
előtérbe.
Íme, az első dolga az iszonyatos tartozásától
mentesült szolgának az, hogy behajtsa a másik tartozását. Ő, a kegyelmet nyert,
akinek tízezer talentumot engedtek el, nem tudott elengedni száz dénárt. Az ő
elengedett adóssága egymilliószor több volt annál, mint amivel neki tartozott
az adós szolgatársa. Azt látjuk, hogy a király nagylelkűsége csak a jogi
státuszán változtatott, a lelkét nem érintette.
A gonosz szolga, tehát se szó, se beszéd,
nekiesik a szolgatársának és fojtogatni kezdi azt. A szolgatársa tehát fizikailag
is gyengébb, gyámoltalanabb nála. Szabad emberként, a kegyelemben részesültként
ez az első reakciója. Felháborító. A hálátlanság egyik legundokabb emberi
vonás. Nem is gondoljuk, hogy mennyire átszövi az életünket.
Szinte szóról szóra megismétlődik a példázat
elején látott jelenet: az adós szolgatárs leborul, és kérleli egykori barátját.
De emberünk ebben a helyzetben nem ismeri fel önmagát, saját valós szerepét,
csak a hatalom gyakorlásában hasonlít a királyhoz, az irgalom továbbadásában
már nem. Istent játszunk úgy, hogy nem az ő jóságát képviseljük, csak ítélkezni
akarunk. A birtokolt hatalom, legyen az akár a legkisebb is, mutatja meg
igazi jellemünket.
A megbocsátani képtelen szolgának ugyan igaza
van, és a törvény előtt is érvényt szerez követelésének, de mindnyájan érezzük,
hogy ez akkor is igazságtalan. A másik szolga tényleg tartozik neki. Talán, ha
nem ismernénk az előzményeket, még igazat is adnánk neki. De a történet egészének
az összefüggésében már más a helyzet. A hálátlanság csak az egyik, de nem a
legnagyobb bűne a példázatbeli szolgának. Az ő igazi nyomorúsága abban van,
hogy nem ismeri fel a kegyelem és a megbocsátás mindent átformáló, újjáteremtő
hatalmát.
3.
Mire figyelmeztet
minket ez a példázat?
Mint Jézus minden példázatának, úgy ennek is
van egy mennyei szála. Amikor képtelenek vagyunk megbocsátani, elengedni a
másik adósságát, talán úgy érezzük, hogy igazunk van, jogosan tesszük azt, amit
teszünk. Azonban nekünk mindig Isten kegyelméhez kell mérnünk magunkat. A
gonosz szolga újból ott áll a király előtt. De nyerhet-e újból bocsánatot,
számíthat-e megint elengedésre? A király ítéletében háromszor hangzik el
a „könyörülni” kifejezés. Ha azzal visszaélünk, akkor nincs mentség.
Isten kegyelmében a legtöbbet adja, Krisztusban a legnagyobb ajándékát közli
velünk, de ha semmibe vesszük, akkor elvesztünk. A példázat végén Jézus levonja
a tanúságot: „Így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem
bocsátotok, mindenki az ő testvérének.” (Mt 18:35). A példázatnak tehát
igen súlyos üzenete van mindnyájunk számára. Mert mindannyian adósok vagyunk. A
bűn adósság. Adósság, mert jelzi, hogy nem adtunk meg valamit Istennek és
embereknek, amivel tartoztunk nekik. Oly nagy ez az adósság, hogy egyikünk sem
volt képes azt kifizetni. De a Biblia arról tanít, hogy Jézus rendezte
helyettünk az adósságot: „Eltörölte a követeléseivel minket terhelő
adóslevelet, amely minket vádolt, és eltávolította azt az útból, odaszegezve a
keresztfára.” (Kol 2:14).
Nyitva az út Istenhez, de nem közeledhetünk hozzá
másképp, mint a felebaráton keresztül. Ha Isten bocsánatát kérjük, meg kell
tanulnunk nekünk is megbocsátani az embertársainknak. Ezen állhat vagy bukhat a
mi örök életünk, üdvösségünk. Isten, mint mennyei Atyánk áldásaival akar
bennünket elhalmozni úgy itt, mint az örökkévalóságban. De Ő csak azokat tudja
megáldani, akik már megbékéltek vele. Jézus a mi békességünk.
Amikor a megbocsátásról van szó, sokszor
halljuk emberektől ezt a kijelentést: „megbocsátok,
de nem felejtek”. Ha az azonban az Isten ítélőszéke előtti megállásunkra
gondolunk, ugye senki nem ilyen bocsánatot szeretne kapni az Úrtól? Azt
szeretnénk mindannyian, ha Isten beváltaná az ő ígéretét: „Mert amilyen magasan van az ég a föld
fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt. Amilyen messze van napkelet
napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket.” (Zsolt
13:11-12). Tanuljunk meg őszintén, szívből megbocsátani, elengedve egymás
bűnadósságát, amint mi is élvezni szeretnénk mennyei Atyánk
könyörülő, mindenre elégséges kegyelmét, bocsánatát. Krisztusban kegyelmet
nyerve legyünk mi is könyörületes szívűek! Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése