Jézus és a megbocsátás

 

Jézus és a megbocsátás

Olvasmány: Mt 18:15-35

„Így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátotok, mindenki az ő testvérének.” (Mt 18:35).

 

   Jézus sokszor keveredett vitába a farizeusokkal és az írástudókkal. Ők voltak abban az időben a vallási szabályok betartásának legszigorúbb őrei. A mózesi törvényekhez hozzáfűzték a saját magyarázataikat, s előbb-utóbb már ezeket, az emberek által kitalált szabályokat, az Isten törvényével egyenértékűnek tekintették. Elsőre talán a mi számunkra is szimpatikusnak tűnhet a farizeusok buzgósága és eltökéltsége, azonban, ha Jézusnak a róluk alkotott véleményét is megvizsgáljuk, már egészen más kép bontakozik ki előttünk. Jézus képmutatóknak és törvényeskedőknek nevezte őket. A törvény betűjéhez való merev ragaszkodás helyett Jézus Istennek a „lélekben és igazságban” (Jn 4:23) való imádására hívja követőit. A törvényeskedő vallásosság mindig eltorzítja az ember istenképét és képmutatáshoz, gőghöz és önteltséghez vezet. A farizeusok miután a maguk által kreált hagyománygyűjtemény előírásainak megtartása által elbizakodottá váltak. Azt gondolták, hogy a saját erőfeszítéseik révén immár sikerült Isten előtt érdemeket szerezniük, így ők már méltókká váltak Isten országára. A törvényeskedő ember magát különbnek gondolja másoknál, mivel úgy tekint magára, mint aki már teljesítette Istennel szembeni kötelezettségeit. Ez azonban önelégültséghez és ítélkezéshez vezet.

   Jézus azonban arra mutat rá, hogy Isten előtt nincs egy igaz ember sem, így mindnyájan az ő kegyelmére szorulunk rá. Isten megbocsátó kegyelme nélkül elveszettek vagyunk. Jézus ezért az irgalom és megbocsátás fontosságára hívja fel a tanítványai figyelmét.

   Úgy tűnik azonban, hogy a tanítványok nem igazán értik mit is jelent a megbocsátás. Számukra teljesen érthetetlennek tűnnek Jézusnak a megbocsátásról mondott szavai. Jézus egyik tanítványa, Péter egyfajta matematikai képletté akarja leegyszerűsíteni a megbocsátást, amikor ezt kérdezi:  „Uram, hányszor kell megbocsátanom az ellenem vétkező testvéremnek? Még hétszer is?” (Mt 18:21). Péter pont a lényeget nem érti. Ő csak számolgat: „lásuk csak, pontosan hányszor is kell megbocsátanom? Hatszor vagy hétszer?” Ez nem más, mint a törvényeskedés. Ugyanaz, mint a farizeusoknak a törvény betűjéhez való ragakaszkodása. Ha hétszer megbocsátottam, akkor teljesítettem, az Isten felé való kötelességemet, akkor én jó ember vagyok. Jézus azonban ismét leleplezi a törvényeskedés és a képmutatás lelkületét. Jézus Péter kérdését elutasítva egy megrendítő történet elmesélésével válaszol. A törvényeskedés minden formáját és minden érdemszerző emberi igyekezetet elutasít Jézus. Az egyedüli érdem Istené. A törvényeskedőket leginkább az a veszély fenyegeti, hogy szem elől tévesztik Isten kegyelmét, amelyet ingyen Ő ajándékként ad az embereknek.

   Mi hogyan állunk a megbocsátással? Mi hányszor bocsátanánk meg egy az ellenünk vétkező embertársunknak?

1.      A megbocsátás félreértése

   Tudnunk kell azt, hogy Péter kérdése nem elméleti kérdés volt, ő valóban így gondolkodott a megbocsátásról. Talán épp egyik tanítványtársával volt konfliktusa Péternek, amikor magában végiggondolva a dolgot megfogalmazta a kérdését: „Uram, hányszor kell megbocsátanom az ellenem vétkező testvérnek? Még hétszer is?” (Mt 18:21). Péter elment a maximumig. Ő úgy gondolhatta, hogy ez a megbocsátás felső határa. Amit Péter a maga számára meghatároz, azt nem szabad lebecsülni.  Igen magasra állítja a mércét. Ha most magunkra alkalmaznánk Péter szavait, bizony megszégyenülnénk, mert a legtöbb esetben egyszer-kétszer megbocsátunk ugyan, de hétszer már a legritkább esetben. Amit tehát Péter vállal, az nem kevés. Csakhogy azt kell felismernünk, hogy ez számolgatás önigazultsághoz és képmutatáshoz vezet.

   A társadalomban jelen levő állandó széthúzás, pártoskodás oka is ebben keresendő. Nehezen tudunk úgy élni egymás mellett, hogy elfogadjuk a másiknak a miénktől eltérő nézeteit, gondolkodását. Bizalmatlanok vagyunk egymással szemben, állandó versengés, ellenségeskedés van köztünk. A megbocsátásra való képtelenség miatt a sérelmek gyakran nemzedékeken át tovább öröklődnek.

   Péter talán dicséretet és elismerést várt Jézustól, hiszen ő a lehető legtöbbet hozta ki magából. Nemcsak egyszer vagy kétszer, de hétszer is kész megbocsátani az ellenfelének. Jézus válasza azonban bizonyára megdöbbentette őt: „Mondom neked, nemhogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is.”  (Mt 18:22). Jézus Péter logikáját folytatva azt mondja neki, hogy akkor szorozza meg Péter a hetet, amit az emberi felső határnak tart, még 70-nel. Az általa gondolt maximumot Péter szorozza meg még annak tízszeresével. Ez a mennyei, isteni mérték. Jézus ezt képviseli. Vagyis teljesen át kellene adnunk magunkat neki ahhoz, hogy ez jusson érvényre bennünk. A Biblia szerint ezt jelenti a megtérés, amit a Heidelbergi Káté így fogalmaz meg: „az ó-ember megöldöklése, az új ember megelevenítése.” (H. K. 88.).

   Mivel Jézus látja, hogy a tanítványai még mindig nem értik a lényeget, ezért szemléltetésként elmond egy példázatot. Érdekes, hogy Jézus a megbocsátás kérdését a mennyek országával hozza összefüggésbe. A megbocsátás fontosságát kiemelve sok mindenre szoktunk hivatkozni, csak éppen erre nem. Sérelmünkben minden érvet előhozunk, de ez nem kerül szóba. Pedig a mennyek országa kérdésén áll minden. Ha azt a kérdést tesszük fel, hogy mi a jelentősége ennek az örök életre nézve, akkor más fénybe kerülnek a dolgok, a döntéseink, kicsinyes nehezteléseink. Kérdezzük meg magunktól, hogy ha ma kellene megállnunk Isten ítélőszéke előtt, mi lenne az, ami miatt szégyenkeznénk? Van-e olyan adósság, amit nem rendeztünk embertársunkkal?

   A Jézus által elmondott példázat az elszámoltatásról szól. Nem szeretjük az ilyen helyzetet. A példázatban hatalmas összegről hallunk, kemény ítéletről, és kétségbeesett rimánkodásról. Az adós így könyörög: „Légy türelemmel irántam és mindent megfizetek neked.” (Mt 18:26). Érezzük, hogy túlzás ez az ígéret, de az ember végső kétségbeesésben mindent megígér.

   A fordulópontot, a megoldást egy szó, egy ige jelzi, ami a király nagylelkűségéről árulkodik: „megszánta.” Mi nem szeretjük ezt a szót. A szánalom valahogy mindig ellenszenvesnek tűnik a számunkra. A közmondás is azt tartja: „Inkább ezer irigyet, mint egy szánót.”  A modern világból lassan teljesen kivész a szánalom. A gazdasági fejlődéssel párhuzamosan egyre inkább megszoktuk azt, hogy nem szorulunk egymásra, nincs szükségünk egymás segítségére. Büszkén valljuk, hogy nem szorulunk senkinek a szánalmára, segítségére. De Isten előtt nincs más esélyünk. Minden látszólagos függetlenségünk és önállóságunk ellenére lelki értelemben kiszolgáltatottak, elesettek vagyunk. Boldog ember az, aki el tudja fogadni Isten kegyelmét és hálás szívvel meg tudja vallani: megkönyörült rajtam az Isten. A bűneink adósságcsapdájából nincs más kiút csak ez: „Az úr pedig megszánta a szolgát, elbocsátotta, és elengedte az adósságát.” (Mt 18:27).

2.      Mit jelent az igazi megbocsátás?

   Jézus példázatában a király végül nem haladékot ad a szolgának, hiszen az csak újabb önámítás lenne, hanem teljes elengedést, totális rehabilitációt. Ha a szolgának tíz élete lett volna, akkor is nehezen tudta volna visszafizetni ezt a tetemes tartozást, és most egyszerűen megszabadul ettől a borzasztó tehertől. Tiszta lappal indulhat. Az igazi megbocsátás az, amikor valóban elengedjük a másikat. Amikor lemondunk a bosszúról. Amikor már nincs több követelésünk a másikkal szemben. William Paul Young: A „Viskó” c. regényében írja: „A megbocsátás nem felejtést jelent. Azt jelenti, hogy elengedjük a másik ember torkát.” A megbocsátás Jézus szerint az elengedett adósságot jelenti.

   A példázatbeli szolga a király kegyelméből kap tehát egy új lehetőséget. Tiszta lappal indulhat, de vajon tiszta lélekkel is indul? Az elengedett adósság, a megtapasztalt kegyelem vajon megváltoztatta-e őt? Jézus itt egy nagyon fontos kérdésre hívja fel a figyelmünket. A példázat sarkalatos kérdése az, hogy mit kezdünk a kegyelemmel. A Biblia szerint valójában kegyelem az égész életünk és abban minden percünk. Még a levegő is, amit beszívunk. Persze, mi sokszor csak a negatív dolgokat látjuk, és azért tele vagyunk panasszal. Megfigyelhetjük azonban, hogy a nehéz helyzetben levők könnyebben felismerik életükben a kegyelem jeleit.

   A példázatbeli adós szolga tehát teljes amnesztiát, új lehetőséget kapott. Új életet kezdhetett. Ehhez az új élethez azonban tudjuk, új szív is kell. Megtérés, új szív nélkül az ember képtelen megváltozni, új életet kezdeni. Ott folytatja, ahol korábban abbahagyta. Az elengedett adósság örömével, az óriási tehertől szabadulva elindul ez a szolga a szabadság útján. Valósággal szurkolunk neki, hogy sikerüljön, éljen most már boldogan! Mindjárt össze is fut egy szolgatársával. A találkozások az igazság pillanatai. És azt várnánk, hogy lelkendezve, örömmel újságolja neki: nincs adósságom, szabad vagyok, megbocsátottak nekem és én is megbocsátok neked.

   De sajnos nem ez történik. Ez a szolga hamissággal kezdi az új életét. Arról a kegyelemről, amelyben ő részesült, hallgat. Az elhallgatott igazság pedig hazugság. Ha nem mondom el másoknak, hogy mit tett velem az Isten, akkor hamis tanúvá leszek. Mert ha nem Isten nagyságos tetteit hirdeti az életem, akkor magam kicsinyes dolgai kerülnek előtérbe.

   Íme, az első dolga az iszonyatos tartozásától mentesült szolgának az, hogy behajtsa a másik tartozását. Ő, a kegyelmet nyert, akinek tízezer talentumot engedtek el, nem tudott elengedni száz dénárt. Az ő elengedett adóssága egymilliószor több volt annál, mint amivel neki tartozott az adós szolgatársa. Azt látjuk, hogy a király nagylelkűsége csak a jogi státuszán változtatott, a lelkét nem érintette.

   A gonosz szolga, tehát se szó, se beszéd, nekiesik a szolgatársának és fojtogatni kezdi azt. A szolgatársa tehát fizikailag is gyengébb, gyámoltalanabb nála. Szabad emberként, a kegyelemben részesültként ez az első reakciója. Felháborító. A hálátlanság egyik legundokabb emberi vonás. Nem is gondoljuk, hogy mennyire átszövi az életünket.

   Szinte szóról szóra megismétlődik a példázat elején látott jelenet: az adós szolgatárs leborul, és kérleli egykori barátját. De emberünk ebben a helyzetben nem ismeri fel önmagát, saját valós szerepét, csak a hatalom gyakorlásában hasonlít a királyhoz, az irgalom továbbadásában már nem. Istent játszunk úgy, hogy nem az ő jóságát képviseljük, csak ítélkezni akarunk.  A birtokolt hatalom, legyen az akár a legkisebb is, mutatja meg igazi jellemünket.

   A megbocsátani képtelen szolgának ugyan igaza van, és a törvény előtt is érvényt szerez követelésének, de mindnyájan érezzük, hogy ez akkor is igazságtalan. A másik szolga tényleg tartozik neki. Talán, ha nem ismernénk az előzményeket, még igazat is adnánk neki. De a történet egészének az összefüggésében már más a helyzet. A hálátlanság csak az egyik, de nem a legnagyobb bűne a példázatbeli szolgának. Az ő igazi nyomorúsága abban van, hogy nem ismeri fel a kegyelem és a megbocsátás mindent átformáló, újjáteremtő hatalmát.

3.      Mire figyelmeztet minket ez a példázat?

   Mint Jézus minden példázatának, úgy ennek is van egy mennyei szála. Amikor képtelenek vagyunk megbocsátani, elengedni a másik adósságát, talán úgy érezzük, hogy igazunk van, jogosan tesszük azt, amit teszünk. Azonban nekünk mindig Isten kegyelméhez kell mérnünk magunkat. A gonosz szolga újból ott áll a király előtt. De nyerhet-e újból bocsánatot, számíthat-e megint elengedésre? A király ítéletében háromszor hangzik el a „könyörülni” kifejezés. Ha azzal visszaélünk, akkor nincs mentség. Isten kegyelmében a legtöbbet adja, Krisztusban a legnagyobb ajándékát közli velünk, de ha semmibe vesszük, akkor elvesztünk. A példázat végén Jézus levonja a tanúságot: „Így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátotok, mindenki az ő testvérének.” (Mt 18:35). A példázatnak tehát igen súlyos üzenete van mindnyájunk számára. Mert mindannyian adósok vagyunk. A bűn adósság. Adósság, mert jelzi, hogy nem adtunk meg valamit Istennek és embereknek, amivel tartoztunk nekik. Oly nagy ez az adósság, hogy egyikünk sem volt képes azt kifizetni. De a Biblia arról tanít, hogy Jézus rendezte helyettünk az adósságot: „Eltörölte a követeléseivel minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, és eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára.” (Kol 2:14).

   Nyitva az út Istenhez, de nem közeledhetünk hozzá másképp, mint a felebaráton keresztül. Ha Isten bocsánatát kérjük, meg kell tanulnunk nekünk is megbocsátani az embertársainknak. Ezen állhat vagy bukhat a mi örök életünk, üdvösségünk. Isten, mint mennyei Atyánk áldásaival akar bennünket elhalmozni úgy itt, mint az örökkévalóságban. De Ő csak azokat tudja megáldani, akik már megbékéltek vele. Jézus a mi békességünk.

   Amikor a megbocsátásról van szó, sokszor halljuk emberektől ezt a kijelentést: „megbocsátok, de nem felejtek”. Ha az azonban az Isten ítélőszéke előtti megállásunkra gondolunk, ugye senki nem ilyen bocsánatot szeretne kapni az Úrtól? Azt szeretnénk mindannyian, ha Isten beváltaná az ő ígéretét: „Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt. Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket.” (Zsolt 13:11-12). Tanuljunk meg őszintén, szívből megbocsátani, elengedve egymás bűnadósságát, amint mi is élvezni szeretnénk mennyei Atyánk könyörülő, mindenre elégséges kegyelmét, bocsánatát. Krisztusban kegyelmet nyerve legyünk mi is könyörületes szívűek! Ámen.