100
TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 21.
A munka nehézségei
és gyümölcse
Olvasmány: Mt
10:16-42
„Íme, én
elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé: legyetek azért okosak, mint a
kígyók, és szelídek, mint a galambok! Óvakodjatok az emberektől, mert átadnak a
törvényszékeknek, és megkorbácsolnak zsinagógáikban, sőt helytartók és királyok
elé hurcolnak énmiattam, tanúbizonyságul nekik és a népeknek. Amikor azonban
átadnak titeket, ne aggódjatok amiatt, hogyan szóljatok, vagy mit mondjatok,
mert megadatik nektek abban az órában, hogy mit mondjatok.” (Mt 10:16-19)
Jézus, amikor kiküldte a tizenkét
tanítványát, akkor nemcsak azt mondta el tanítványainak, hogy mi lesz a
feladatuk, de arról is beszélt nekik, hogy milyen nehézségekkel kell majd
szembenézniük. Világossá tette azt is, hogy bár erőt és hatalmat kapnak majd
Istentől arra, hogy szavaikat csodákkal is megerősítsék, ugyanakkor ez nem jelenti
azt, hogy minidig sikeresek lesznek, és hogy mindenki örömmel fogadja majd
őket. A tanítványoknak fel kell készülniük arra, hogy sokan elutasítják majd az
evangéliumot, megkérdőjelezik az Isten nevében véghezvitt csodákat és a
tanítványokat is sok rágalom és bántalmazás éri majd. Azonban a tanítványoknak
nem szabad engedniük, hogy a sikertelenség és az ellenségeskedés megzavarja
őket a Jézustól kapott feladatuk betöltésében. Jézus kitartásra buzdítja
követőit és igyekszik előre felkészíteni és megerősíteni őket minden
próbatétellel szemben.
1.
A próbatételek
Jézus
a tanítványok felkészítését ezekkel a szavakkal kezdte: „Íme, én elküldelek titeket, mint
juhokat a farkasok közé.” (Mt 10:16/a). Tehát az, hogy Jézus „küldi” őket,
a tanítványok számára garanciát jelent, hogy semmi olyan nem fog történni
velük, amiről Jézus ne tudna, s amiben Jézus ne lenne ott velük. Az út, amelyen
elindulnak nem a saját útjuk, a feladat, amibe belevágnak nem az ő egyéni
vállalkozásuk, hanem küldetés. A tanítványok nem magukat képviselik, nem
magukat hirdetik, hanem Mesterük megbízatásából mennek az aratás munkáját
végezni. Úgy kell menniük, mint juhoknak a farkasok közé, vagyis
fegyvertelenül, kiszolgáltatva az ellenségnek, ugyanakkor mégis annak
tudatában, hogy nincsenek egyedül, mert Uruk ott van velük.
Jézus egy igen különös
kijelentéssel tetézi mondanivalóját: „Legyetek azért okosak, mint a kígyók, és
szelídek, mint a galambok!” (Mt 10:16/b). A történelem során sokan és
sokféleképen félremagyarázták Jézusnak ezt a mondatát. Mert könnyű félreérteni,
félremagyarázni ezeket a szavakat. Hol a határ a bölcs okosság és a kígyó
ravaszsága között? Mi különbözteti meg a galamb szelídségét, jóhiszeműségét a
gyávaságtól és balekságtól. Mi a különbség a vakmerő bajkeresés és eltökélt
hitben való kiállás és áldozatvállalás között? Valójában ezekben a nehéz
helyzetekben egyetlen emberi szív sem képes a maga erejéből a tisztánlátásra.
Az ilyen helyzetekben Isten Igéjének világosságára van mindig szükségünk. Ez az
okosság és ez a szelídség nem belőlünk fakad, hanem Tőle kell elkérnünk.
Jézus itt világos és egyértelmű
támpontokat ad a tanítványai számára. Van olyan helyzet, amikor az okosság és a
szelídség azt jelenti, hogy a tanítványnak kell meghátrálnia. Nem szükséges
nekünk, keresztyéneknek feltétlenül a mártíromságot keresni. Nem kell mindig
mindenkit, akár erősszakkal is meggyőznünk a magunk igazáról: „Ha
pedig valaki nem fogad be titeket, és nem hallgatja meg beszédeteket: menjetek
ki abból a házból vagy városból, még a port is verjétek le lábatokról!”
(Mt 10:14). A tanítvány általában inkább kerülje a konfliktust, de legyen kész
arra is, hogy ha vállalnia kell azt: „Óvakodjatok az emberektől, mert átadnak a törvényszékeknek,
és megkorbácsolnak zsinagógáikban, sőt helytartók és királyok elé
hurcolnak énmiattam, tanúbizonyságul nekik és a népeknek.” (Mt
10:17-18). Okos és szelíd tanítvány csak az maradhat, aki megmarad Isten
igazságánál. Bonhoeffer ezt a megjegyzést teszi itt: „Minden korra igaz, hogy a tanítvány számára mindig az a „legokosabb”,
ha egyértelműen Isten Igéjénél marad.”
A figyelmezetések mellett Jézus
az emberek helyes ismeretére is igyekszik megtanítani követőit. A
tanítványoknak az üldöztetésekkel és próbatételekkel teli küldetésükben nem az
emberektől való félelmet, nem a bizalmatlanságot és semmiképpen nem az ellenség
gyűlöletét kell megtanulniuk, hanem az ő Urukba vetett bizalmukat kell még
tovább erősíteniük.
Jézus így
erősíti követői hitét és bizalmát a Mennyei Atyában: „Amikor azonban átadnak titeket,
ne aggódjatok amiatt, hogyan szóljatok, vagy mit mondjatok, mert megadatik
nektek abban az órában, hogy mit mondjatok. Mert nem ti vagytok, akik
beszéltek, hanem Atyátok Lelke szól általatok.” (Mt 10:19-20). Mivel a
tanítványok próbatételében is az Isten terve valósul meg, ezért a nehéz
helyzetben is számíthatnak arra, hogy erőt kapnak a terhek elhordozásához, és
szavakat a bizonyságtételhez. Maga a Szentlélek teszi legyőzhetetlenné őket. A
kierőszakolt vértanúságnak azonban nincs ilyen ígérete.
A Lukács evangéliuma szövegében
így olvassuk Jézus szavait: „De ez alkalom lesz nektek a tanúságtételre.
Határozzátok el szívetekben, hogy nem gondoltok előre a védekezésre, mert
én adok nektek szájat és bölcsességet, amelynek nem tud ellenállni vagy ellene
mondani egyetlen ellenfeletek sem.” (Lk 21:14-15).
A tanítványoknak tehát juhokként
kell menni a farkasok közé, miközben a kígyó ravaszságát és a galamb
szelídségét birtokolják. Józanul fel kell mérniük, hogy útjuk nem a siker és az
elismerés, hanem a szenvedés és a megaláztatás útja lesz, de csodálatos erő és
ajándék van elrejtve a tanítványok számára ezen az úton. Épp a tanítványoknak a
világ általi üldözetése és szenvedése az, ami leginkább hitelesíti őket és
felmutatja általuk Krisztus áldozatát a világ előtt. A szenvedés mutat rá az
üzenetre: „Nem különb a tanítvány a mesterénél, sem a szolga az ő
uránál. Elég a tanítványnak, hogy olyan legyen, mint a mestere, és a
szolgának, mint az ura. Ha a ház urát Belzebubnak nevezték el, mennyivel inkább
a háza népét?” (Mt 10:24-25).
2.
A bátorítás
Jézus háromszor erősíti meg tanítványait
ezzel a bíztatással: „Ne féljetek!” A tanítványok nincsenek egyedül és nincsenek
magukra hagyatva. Uruk gondoskodik róluk.
Mindaz, ami most titokban történik velük, nem marad rejtve, hanem Isten
és emberek előtt nyilvánvalóvá lesz. Mindaz, amiben most esetleg úgy gondolják,
hogy kudarcot vallottak és magukra maradtak, az valójában Isten tervének célba
jutását szolgálja. Az emberek által a tanítványoknak okozott minden
szenvedésnek megvan az értelme, mert az egyrészt alkalom a bizonyságtételre: „zsinagógáikban,
sőt helytartók és királyok elé hurcolnak énmiattam, tanúbizonyságul nekik és a
népeknek” (Mt 10:17), másrészt pedig egyszer napvilágra kerül és
ítéletté lesz a meg nem térő üldözőkön, míg a tanítványok számára a
megdicsőülést hozza el. A tanítvány feladata, hogy a bizonyságtétel
elhangozzon, a többit majd az Úr elvégzi. A jutalom és az ítélet egyaránt az Úr
kezében van.
Jézus ezért így szólítja fel
követőit: „Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is
vallást teszek mennyei Atyám előtt, aki pedig megtagad engem az emberek
előtt, azt majd én is megtagadom mennyei Atyám előtt.” (Mt 10:32).
Mindnyájunknak döntést kell hoznunk. Kinek akarunk megfelelni, kinek akarunk
szolgálni? Nem az emberektől kell nekünk félnünk. Ők nem sokat árthatnak
nekünk: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket meg nem
ölhetik. Inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elpusztíthatja
a gyehennában.” (Mt 10:28). A tanítványoknak a halálfélelmet az
istenfélelemmel kell legyőzniük. Nem az emberek ítélete, hanem Isten ítélete,
nem a test pusztulása, hanem a test és a lélek örök kárhozata jelenti a
tanítványok számára az igazi veszélyt. Aki az emberektől fél, az nem féli
Istent. De akiben megvan az istenfélelem, annak már nem kell az emberektől
félnie. E kettő között kell mindnyájunknak döntenünk.
Jézus így
folytatja: „Nem úgy van, hogy két verebet adnak egy fillérért, de egy sem esik le
közülük a földre Atyátok tudta nélkül? Nektek pedig még a hajatok szála is
mind számon van tartva. Ne féljetek tehát: ti sok verébnél értékesebbek
vagytok.” (Mt 10:29-31). Nincs olyan hatalom és olyan uralkodó a
földön, amely Isten tudtán és akaratán kívül képes lenne létezni. Pál apostol
írja a Római levélben: „mert nincs hatalom mástól, mint Istentől,
ami hatalom pedig van, Istentől rendeltetett.” (Rm 13:1). Ha tehát
emberek kezébe esünk, ha emberi rosszindulat miatt ér minket gúny, szenvedés
vagy halál, úgy mégis biztosak lehetünk abban, hogy minden Istentől jön. Isten
semmit sem enged történni az övéivel, csak azt, ami nekik és a küldetésüknek jó
és fontos. Jézus világossá teszi követői számára, hogy eljött a döntés ideje.
Az idő rövid, az örökkévalóság hosszú. Aki itt a földön megmarad az igénél és
hitvallásnál, amellett Jézus áll ott majd az ítélet órájában. Amikor majd a
vádló a jogát követeli, Jézus kiáll mellette és a magáénak vallja. Az egész
világ tanúja lesz annak, amikor Jézus kimondja a nevünket a mennyei Atya színe
előtt.
Aki az életben kitart Jézus
mellett, amellett Jézus is ki fog tartani az örökkévalóságban. Aki azonban
gyáván megtagadja vagy szégyelli Urát, azt Jézus is szégyellni fogja az
örökkévalóságban.
De a tanítványnak számítania kell
arra is, hogy ez a nagy szétválasztás már itt a földön elkezdődik. Krisztus
keresztje meghasonlást támaszt: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy
békességet hozzak a földre. Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem
hogy kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt
anyjával, a menyet anyósával, és így az embernek ellensége lesz a háza
népe. Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, az nem méltó
hozzám. Aki jobban szereti fiát vagy leányát, mint engem, az nem méltó hozzám.
Aki nem veszi fel keresztjét, és nem követ engem, az nem méltó hozzám.”
(Mt 10:34-38).
3.
A gyümölcs
Jézus végül a
tanítványok munkájának a gyümölcseiről is beszél: „Aki titeket befogad, az engem
fogad be, és aki engem fogad be, az azt fogadja be, aki elküldött engem. Aki
befogad egy prófétát azért, mert az próféta, prófétának járó jutalmat kap; aki
pedig egy igaz embert fogad be azért, mert az igaz, igaz embernek járó jutalmat
kap. Aki pedig csak egyetlen pohár friss vizet ad inni egynek e kicsinyek
közül, mert az tanítvány: bizony mondom nektek, semmiképpen sem fogja
elveszteni jutalmát.” (Mt 10:40-42). A tanítványok azzal, hogy az
evangéliumot hirdetik és vállalják az ezzel járó próbatételeket Mesterük
munkatársaivá lettek. Ez pedig azt is jelenti, hogy mindenben hozzá kell
hasonlítaniuk. Így a tanítványokat befogadó házba maga Jézus lép be velük. A
tanítványok Jézus jelenlétének hordozói. Nem üres kézzel mennek, hanem olyan
ajándékot visznek az embereknek, ami mindennél értékesebb. A Krisztust
képviselő tanítvány a bűnbocsánatot, az üdvösséget, az örök élet ajándékát
hozza el annak, aki befogadja őt. Ez a tanítványok munkájának és szenvedésének
a jutalma és gyümölcse.
A tanítványnak ezért tisztában kell
lennie a felelősségével. Egy házba sem léphetnek be elhamarkodottan, mert
páratlan ajándékot visznek. Isten országában az a törvény, hogy mindenki abban
az ajándékban részesül, amelyet ő maga is készségesen elfogad Istentől. Aki
befogadja a prófétát, befogadja az igazat, igaznak járó jutalmat kap, mert
részt vett annak igazságában. Aki pedig Jézus követei közül egynek is a
legkisebb szolgálatot végzi, magát Krisztus szolgálta, és a jutalmát tőle kapja
majd.
A tanítványok munkájának
nehézségeiről és gyümölcséről hallottunk itt. Jézus előre figyelmeztette
követőit arra, hogy ellenállásba fognak ütközni. De ezek a figyelmeztetések
egyben vigasztalást is jelentettek a tanítványok és mindazok számára, akik az
évszázadok során, Jézus parancsának engedve hirdették az evangéliumot. Az
evangélium hirdetőinek minden időben rá kell döbbenniük arra, hogy nem mindenki
fogadja el azt az üzenetet, amelyet ők visznek. A világ részéről ma is nagyfokú
közömbösséggel, sőt egyre erősödő ellenszenvvel kell, hogy szembenézzünk. De
Jézus biztatása nekünk is szól, hogy ne ijedjünk meg, ha siker helyett
kudarcokkal szembesülünk, ha elismerés helyett gyalázat ér minket. Ha Jézus
küld minket, akkor ő adja meg az erőt is a próbatételek hordozására, és
szavakat is a bizonyságtételhez. Jézus egykor ezt mondta apostolainak: „Amikor
azonban átadnak titeket.” (Mt 10:19/a), vagyis a próbatétel az
elkerülhetetlen. Jézus nem azt mondja:
„ha esetleg bekövetkezik a nehéz helyzet”, hanem egyszerűen kijelenti, hogy
mindez bizonnyal megtörténik, ahogy az is bizonyos, Ő ott lesz velük: „ne
aggódjatok amiatt, hogyan szóljatok, vagy mit mondjatok, mert megadatik nektek
abban az órában, hogy mit mondjatok.” (Mt 10:19/b).
Az egyház történetének krónikásai
feljegyezték, hogy később valamennyi tanítványnak része volt ebben a Jézus
által előre jelzett ellenállásban és üldöztetésben. A próbatételek azonban nem
rendítették meg őket küldetésük végrehajtásában, mert tudták, hogy mindebben
Mesterük szavai teljesednek be és Isten üdvterve ér célhoz, hogy minden
emberhez eljuthasson az örömhír: „helytartók és királyok elé hurcolnak
énmiattam, tanúbizonyságul nekik és a népeknek.” (Mt 10:18). Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése