100
TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 20.
A munkások és aratás
Olvasmány: Mt
10:1-15
„Jézus bejárta
a városokat és a falvakat mind, tanított a zsinagógáikban, hirdette a mennyek
országának evangéliumát, gyógyított mindenféle betegséget és erőtlenséget. Amikor
látta a sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elveszettek voltak, mint
a juhok pásztor nélkül. Ekkor így szólt tanítványaihoz: Az aratnivaló sok, de a
munkás kevés: kérjétek tehát az aratás URát, hogy küldjön munkásokat az
aratásába.” (Mt
9:35-38.)
A következő szakaszban arról
számol be az evangélium, hogy Jézus a követőit az Isten országának küldetésben
való részvételre hívja el. Azokat tehát, akiket az Úr korábban kiválasztott és
elhívott arra, hogy követői legyenek, most feladattal bízza meg. A Mester
kiküldi tanítványait, hogy hozzá hasonlóan ők is munkálkodjanak Isten
országának küldetésében. A tanítványok számára így a Jézussal való közösség azt
jelenti, hogy az ő küldetésében is osztozniuk kell Mesterükkel. Még
világosabban látszik ez a Márk evangéliuma szövegében, ahol így olvassuk Jézus
szavát: „Kövessetek engem, és én emberhalászokká teszlek titeket.” (Mk
1:17). „Tizenkettőt pedig, akiket apostoloknak is nevezett, kiválasztott arra,
hogy vele legyenek, és azután elküldje őket, hogy hirdessék az igét, és
hogy a tőle kapott hatalommal kiűzzék az ördögöket.” (Mk 3:14-15). Itt
nevezi Jézus először „apostoloknak”, azaz „küldötteknek” a tanítványait.
Jézus azzal a feladattal bízza
meg az általa kiválasztott tizenkét tanítványt, hogy hirdessék Isten országának
elérkezését, és azt tegyék tettekkel is nyilvánvalóvá. Később arról is
olvasunk, hogy Jézus hetvenkét tanítványt küld el ugyanezzel a feladattal.
Nyilvánvaló, hogy itt a kiküldött tanítványok száma is fontos, mert szimbolikus
jelentéssel bír. A tizenkettő Izrael törzseinek száma, így a tizenkét tanítvány
elküldése azt jelzi, hogy Isten országának üzenete egész Izraelnek szól.
Hasonlóképpen a hetvenkét tanítvány kiküldése pedig a pogány népeket jelképezi.
A zsidó gondolkodás szerint ugyanis a Mózes első könyvében található
nemzetségtábla alapján hetven nemzet alkotja a föld népeit. Isten üzenete tehát
először a zsidóknak szól, akiket majd összegyűjt és megújít Isten azzal a
céllal, hogy aztán általuk eljusson a megváltás evangéliuma minden nemzethez.
Jézus itt az aratás jól ismert
metaforáját alkalmazza: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés.”
(Mt 9:38). A gabona összegyűjtésének a képe az összegyűjtés más képeivel
együtt, mint pl.: az emberek vacsoraasztal körül, a juhok a nyájban, azt
jelképezi, hogy Isten népe az utolsó napokban bemegy majd az Ő országába.
A tanítványok ugyanazokat az
eszközöket kapják az aratásra, mint Jézus: szavakat és tetteket. A feladatuk
az, hogy hirdessék Isten országát, betegeket gyógyítsanak, halottakat támasszanak
fel, leprásokat tisztítsanak meg, ördögöket űzzenek ki. Jézus arra mutat rá,
hogy Isten országa nem erőszakkal vagy katonai hatalommal jön majd el, ahogyan
azt a zsidók várták, hanem az ige hirdetése és az azt hitelesítő tettek által.
1.
Az aratás
A szakasz bevezetőjében ezt
olvassuk Jézusról: „Amikor látta a sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és
elveszettek voltak, mint a juhok pásztor nélkül.” (Mt 9:35). Urunk,
amikor bejárta Izrael falvait és városait könyörületre indult népe iránt. De
nem érte be azzal, hogy ő maga jó néhány helyre eljutott és jó néhány embernek
hirdette Isten országának evangéliumát. Jézus azt szerette volna, ha még több
emberhez eljut az örömhír, de azt is látta, hogy ehhez munkatársakra van
szüksége. Jézus nem elégedett meg azzal, hogy a korabeli rabbikhoz hasonlóan
maga köré gyűjtött tanítványok egy szűk csoportjával a világtól elkülönülve
magasabb ismeretekre és tökéletesebb életre tanítsa követőit. Jézus az egész
népéért felelősséget érzett, értük dolgozott és szenvedett. Ezért soha nem
engedte, hogy a tanítványok egy-egy csoportja a maga számára kisajátítsa őt. Az
Isten országáról szóló örömhír és annak gyógyító ereje nem korlátozható egyes
társadalmi csoportokra, annak ott a helye a szegények és a betegek, a
társadalom megvetettjei között is. A Jézus körül tolongó sokaság, amely olykor
a tanítványokban ellenszenvet vagy megvetést keltett, Jézus szívét
könyörülettel és szánalommal töltötte meg. Isten népe szánalomra méltó
állapotban volt. Azok tehettek erről, akiknek Isten szolgálatát kellett volna
elvégezniük. Nem a rómaiak okozták ezt, hanem az ige kiválasztott szolgáinak
visszaélései. A nyájnak nem volt igazi pásztora. Nem volt, aki vezesse, aki
friss vízhez terelgesse a népet. Azok a
juhok, akiket nem véd a pásztoruk a farkastól, félelemben és rettegésben élnek. Ilyen állapotban talált rá Isten népére Jézus.
Válasz nélküli kérdések, segítség nélküli nyomorúság, szabadítás nélküli
lelkiismeret furdalás, vigasz nélküli könnyek, bűnbocsánat nélküli bűnök. Hol
van a jó pásztor, akire szüksége lenne ennek a népnek? Ott voltak ugyan az
írástudók, a törvény fanatikusai, akik szigorú kényszerrel hajtották a népet a
törvény igája alá, amit azonban maguk sem voltak képesek megtartani. Képmutatók
voltak és ítélkezők, akik nem ismerték a könyörületet.
A magukat igaznak tartók,
elítélték a bűnösöket, de ezzel nem segítettek rajtuk és nem mentettek meg
senkit. Isten igéjének legigazabb hirdetői és magyarázói így semmit sem
segítettek a nép helyzetén. Nem töltötte be őket könyörület és szánalom Isten
meggyalázott és meggyötört népe láttán. Bonhoeffer kommentrájában ezt a kérdést
teszi fel: „Mit érnek az írástudók szőrszálhasogató
törvénymagyarázatai, a törvény kegyeseinek hangos utcai imádságai, és látványos
böjtjei, ha hiányoznak a gyülekezet pásztorai?” A nyájnak pásztorokra van
szüksége. Nem véletlen, hogy Jézus utolsó szava ez volt Péterhez: „Legeltesd
az én juhaimat!” (Jn 21:17). A
pásztor nem menekül el, hanem szembeszáll a farkassal. A jó pásztor az életét
adja a nyájért. Minden juhát névről ismeri, és szereti őket. Ismeri nyomorúságukat
és gyengeségüket. A helyes úton vezeti őket. Megkeresi az elveszetett és
visszaviszi a nyájhoz. A gonosz pásztorok azonban erőszakkal uralkodnak, nem
tőrödnek a nyájjal, csak a saját hasznukat keresik. Jézus azonban jó
pásztorokat keres, de íme, egyet sem talál és ez a szíven üti őt. Emberi
számítás szerint reménytelen és elveszett állapotban van a nép. Olyan búzamező,
ahol nincs termés, nincs kalász, ahol nincs mit aratni. De Jézus nem így tekint
rájuk, ő Istennek az aratásra érett földjét látja: „Az aratnivaló sok, de a munkás
kevés: kérjétek tehát az aratás URát, hogy küldjön munkásokat az aratásába.” (Mt
9:38). Itt az ideje annak, hogy a szegények és nyomorultak hazakerüljenek Isten
országába. Jézus Isten ígéreteit látja beteljesedni. Az írástudók és a
fanatikusok itt csak összetiport, felperzselt mezőt látnak, Jézus viszont az
Isten országa érett, súlyos kalászmezőjét látja. Bőséges lesz itt a termés, de
a munka is nagy lesz, ezért sok munkásra van szükség. Tudjuk jól, hogy amikor a
gabona megérik és eljön az aratás ideje, akkor gyorsan el kell végezni a munkát.
Az aratás nem tűr halasztást. Jézus segítséget keres. Nem végezheti egyedül a
munkát. Kik segíthetnek neki? Csakis azok, akiket ő hívott el, és akiket ő biz
meg a küldetéssel. Ezért hát ma is kérnünk kell az aratás Urát, hogy küldjön
munkásokat!
2.
Az aratók
Az aratás után az aratókról esik
szó: „magához
hívta tizenkét tanítványát, és hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek
felett, hogy kiűzzék azokat, és gyógyítsanak mindenféle betegséget és
erőtlenséget.” (Mt 10:1). Az imádság meghallgatásra talált. Az Atya
kinyilvánította akaratát Fiának. Jézus elhívta a tizenkét tanítványát és most
kiküldi őket az aratásba. A követőket most munkatársakká teszi, apostolokká,
azaz küldöttekké lesznek. Nemcsak igét, nemcsak tanítást, hanem valódi hatalmat
kapnak az apostolok. Mert hogyan is végezhetnék munkájukat hatalom nélkül?
Olyan hatalomra van szükségük, amely nagyobb, mint a földön garázdálkodó ördög
hatalma. Az ördög legnagyobb csele, hogy tagadja azt, hogy van hatalma, sőt azt
a látszatot kelti az emberekben, hogy ő egyáltalán nem is létezik. De az
ördögnek le kell lepleződnie, a munkájának napvilágra kell kerülnie és Krisztus
hatalmával le kell őt győzni.
Az apostoloknak Krisztus mellé
kell állniuk. Hiszen az Ő munkáját kell segíteniük. Jézust ezért nekik ígéri a
megbízatáshoz szükséges legfőbb adottságot, azt hogy részesedhetnek az ő
erejéből. Ebben a megbízatásban az apostolok hasonlóvá lettek Mesterükhöz, az ő
művét hajtják végre. Az apostolok hatalmat kaptak Jézustól, hogy kiűzzék a
gonosz lelkeket és meggyógyítsák a betegeket. Ezeket korábban csak Jézus tudta
megtenni, most azonban a tanítványok is felhatalmazást nyernek ezek
véghezvitelére. Az apostolok tehát nem a saját erejükre támaszkodva cselekednek,
hanem teljes mértékben Istenre hagyatkoznak. Az Ő ereje elég lesz arra, hogy megtartsa
őket egész útjuk során.
Az első követeknek a nevét fel is
jegyezték az evangéliumban: „A tizenkét apostol neve pedig ez: az első
Simon, akit Péternek hívnak, és testvére, András és Jakab, Zebedeus fia és
testvére, János, Fülöp és Bertalan, Tamás és Máté, a vámszedő, Jakab, Alfeus
fia és Taddeus, Simon, a Kananeus és Júdás, az Iskáriótes, aki el is árulta őt.”
(Mt 10:2-4).
Isten népének tizenkét törzsét
jelképezik ők. Isten országában tizenkét trónus áll előkésztve a számukra: „Bizony
mondom nektek, hogy ti, akik követtek engem, a megújult világban, amikor az
Emberfia beül dicsőségének trónszékébe, ti is tizenkét trónszékbe ültök, és
ítéletet tartotok Izráel tizenkét törzse felett.” (Mt 19:28). Tizenkét
kapuja lesz a mennyei Jeruzsálemnek, amelybe bevonul a szent nép, és amelyeken
a törzsek nevei lesznek majd olvashatók.
A város falainak tizenkét alapköve lesz, és azok az apostolok nevét
viselik majd: „A város
falának tizenkét alapköve volt, és azokon a Bárány tizenkét apostolának
tizenkét neve.”
(Jel 21:14).
A tizenkét kiválasztottat Jézus
hívása egyesíti. Amúgy teljesen különböző emberek voltak. Jézus hívásán kívül
semmi más nem volt a világon, ami képes lett volna ezeket az embereket
ugyanabban a munkában egyesíteni. Egyedül Jézus hívása a fontos. Ebben a
hívásban megszűnt minden korábbi különbség, és Jézusban egy új közösség jött
létre közöttük.
3.
A küldetés
Jézus parancsa
így szólt a kiválasztott küldöttekhez: „Pogányokhoz vezető útra ne térjetek,
samaritánusok városába ne menjetek be, inkább menjetek Izráel házának elveszett
juhaihoz! Menjetek el, és hirdessétek: elközelített a mennyek országa! Gyógyítsatok
betegeket, támasszatok fel halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki
ördögöket!” (Mt 10:5-8). A tanítványok tevékenységét tehát Mesterük
világos parancsa határozta meg. Nem a saját tetszésük és elgondolásuk szerint
kell végezniük a feladatot, hanem azon az útmutatás szerint, amit Jézustól
kaptak. Krisztus munkája az, amiben most nekik is tevékenykedniük kell, ezért
teljesen Jézusnak a rendelkezésére kell bocsátaniuk magukat.
Jézus már az első szavaival
korlátozza az apostolok munkaterületét. Nem választhatják meg, hogy hova
szeretnének menni, hanem oda kell menniük ahová a Mester küldi őket. Ezzel
válik egészen világossá, hogy nem a saját művüket, hanem Isten művét kell
végezniük.
Ahol Krisztus szerint az aratás
ideje van, ahová a megbízatásunk szól, ott kell nekünk az evangéliumot
hirdetni. Az apostolokra bízott üzenet és feladat teljesen azonos azzal, amit
maga Jézus is képviselt. A tanítványok Mesterük hatalmából részesülnek. Jézus parancsolja
meg, hogy hirdessék Isten országának eljövetelét, és Ő rendeli el a jeleket,
amelyekkel megerősítik ezt az üzenetet. Jézus parancsolja, hogy betegeket
gyógyítsanak, ördögöket űzzenek, halottakat támasszanak fel. Az igehirdetés így
eseményé válik. Az esemény igazolja az igehirdetést. A tizenkét apostol által
maga Jézus van jelen és végzi tovább munkáját.
Jézus még néhány intést fűz az
apostoloknak adott parancsához: „Ingyen kaptátok, ingyen adjátok! Ne
vigyetek magatokkal se aranyat, se ezüstöt, se rézpénzt az övetekben, se
tarisznyát az útra, se két felsőruhát, se sarut, se botot: mert méltó a munkás
a kenyerére.” (Mt 10:9-10). Mivel az apostolok küldetésének ereje
egyedül Jézusban van, ezért semmi olyat nem szabad tenniük, ami elhomályosítaná
vagy hiteltelenné tenné azt. Királyi szegénységben kell tanúskodniuk Mesterük
gazdagságáról. Amit Jézustól kaptak, az nem a saját tulajdonuk, mindent
ajándékba kaptak, és mindent ajándékképen kell tovább is adniuk. Az a tény,
hogy valakit Jézus kiválasztott és küldetéssel bízott meg nem jelent semmilyen
kiváltságot, hatalomra való jogot. Bonhoeffer így magyarázza Jézus szavait: „Ingyen kaptátok!”, vagyis egyedül Jézus
hívása volt az, amely érdemtelenül szolgálatba állított minket. „Ingyen
adjátok!” Vagyis engedjétek, hogy világossá váljon az, hogy ezzel az egész
gazdagsággal, amelyet el kell ajándékoznotok, semmit sem kívántok magatoknak,
sem vagyont, de még tekintélyt, elismerést sem, sőt még hálát sem.”
Az apostoloknak mindig csak olyan
keveset kell magukkal vinnünk az útra, mint aki olyan ismerős helyen jár, ahol
bizonyos abban, hogy estére majd barátokra lel, ahol befogadják, és minden
szükségessel ellátják. Ezt a bizalmat viszont nem emberekbe, hanem az őket
elküldő Jézusba és a róluk gondoskodó mennyei Atyába kell helyezniük. Ezzel
teszik majd az apostolok hitelessé az üzenetet, amit hirdetnek. Ugyanazzal a
szabadsággal, amellyel az evangéliumot hirdetik, kell elfogadniuk a szállást és
az ennivalót is, nem kegyelemkenyérként, hanem mint a munkájuk megérdemelt
fizetségét. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése