Igehirdetés: 2022.05.08. Jézus az egyházról tanít

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 10.

 

Jézus az egyházról tanít

Olvasmány: Mt 5:1-12

„Ti vagytok a föld sója. Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város. Lámpást sem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek a házban. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” Mt 5:13-15

 

               Továbbra is a követőihez szól itt Jézus. Ahogy láttuk a Hegyi Beszéd elején, a boldogmondásokban is őket szólította meg, most ezt a tanítást folytatja tovább. Azokhoz szól tehát itt Urunk, akik az ő követésére kaptak elhívást, s akiknek az elhívását a boldogmondásokban újra megerősítette. Ezek a Jézus által boldognak mondott követők a világ szemében lenézettek és megvetettek, haszontalanoknak, fölöslegesek, sőt üldözendőnek és kiirtandónak tekintendők.  Miközben tehát a világ semmire sem méltatja a tanítványokat, Jézus szerint mégis ők azok, akik méltók a mennyek országára. Bár a világ nélkülözhetőnek gondolja őket, Jézus szerint mégis ők képviselik a földön a legnélkülözhetetlenebb értéket. Ők a föld sója, és a világ világossága, a legnemesebb és legfőbb érték a földön, mert a só tisztítja és megőrzi a földet, és a világosság élteti.

               Jézus szerint éppen ezek a világ által megvetett szegények, éhezők, sírók és üldözöttek azok, akik reménységet és szabadulást kínálnak az emberiségnek. A világ saját magát taszítja a pusztulásba és a sötétségbe, ha elutasítja a sót és a világosságot, ha eltaszítja magától az evangéliumot. Isten mégis a világ által kitaszított és megvetett tanítványok révén akar munkálkodni az emberiség megmentésén. Pál apostol így ír erről: „És azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek; és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket.” (1Kor 1:28).

               Fontos észrevennünk, hogy Jézus itt nem önmagát, hanem tanítványait nevezi sónak. Ezzel pedig azt akarja kifejezni, hogy itt a földön a munkát rájuk bízza. Jézus nemcsak bevonja tanítványait a munkába, de egyenesen rájuk bízza azt.  Jézus maga Izrael népén belül maradt, de a tanítványokat „a föld végső határig küldi el”, minden néphez és nemzethez.

               A só egyedül az által tarthatja meg a földet, ha só marad, azaz megőrződik tisztító, ízesítő, megtartó ereje. A sónak önmaga és a föld miatt kell sónak maradnia, ugyanígy a tanítványoknak is abban kell hűnek maradniuk, amire Krisztus elhívta őket. Ebben rejlik valódi hatékonyságuk és megtartó erejük a földön. A sónak öröknek kell lennie, ezáltal tartós a tisztító az ereje. Ezért használtak az ószövetségi időben sót az áldozatokhoz is. A só maradandó volta a gyülekezet tartósságának biztosítéka.

               Jézus tehát arra használja a só és a világosság példáját, hogy kifejtse a tanítványok közösségének, hogy Isten népének hathatós és látható módon kell jelen lennie a világban.

1.      A hathatós gyülekezet

               Jézus tehát így kezdi mondanivalóját „Ti vagytok a föld sója.” (Mt 5:13/a). A tanítványaihoz szól itt Jézus, akiket azért hívott el, hogy majd ők legyenek az evangélium hirdetői a világban. Egyértelművé szeretné tenni a számukra a feladatot. Ahogy a só nélkülözhetetlen az ember számára, úgy a világ számára is nélkülözhetetlen a tanítványok jelenléte. A feladat ismertetése után egy kemény intést is csatol Jézus a mondanivalójához: „Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek.” (Mt 5:13/b). A tanítványoknak tudniuk kell azt is, hogy mi történik velük akkor, ha nem teljesítik a küldetésüket. Az az egyház, az a gyülekezet, az a tanítvány, amelyik nem tölti be a Krisztus által rábízott feladatot, teljesen haszontalanná válik, léte veszíti el az értelmét. A Jelenések könyvében olvassuk a megdicsőült Jézusnak a laodiceai gyülekezet számára adott intését: „Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból.” (Jel 3:15-16). Ahogy az ízetlené vált sót, és a langymeleg vizet is kiveti a szájából az ember, úgy veti el az Úr a tanítványt, aki a rábízott küldetést nem tölti be. Isten népe vagy sóként, azaz hathatós módon van jelen a világban, vagy teljesen értelmét veszti a jelenléte. A tanítvány mindenkori nagy kísértése, hogy belefeledkezik a világba, elvegyül benne, így már nem tud sóként, azaz hathatós erőként jele lenni. Ez volt a laodiceiai gyülekezet nagy hibája is, hogy hitében meggyengült, már nem tudott sóként jelen lenni, nem tudott az evangéliummal hatni a környezetére. Jézus így rótta fel ezt nekik: „Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire; de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen: tanácsolom neked, végy tőlem tűzben izzított aranyat, hogy meggazdagodj, és fehér ruhát, hogy felöltözz, és ne lássék szégyenletes mezítelenséged.” (Jel 3:17-18).

               Érdekes, hogy Márk evangéliumában egy kicsit másként van lejegyezve Jézusnak a sóval kapcsolatos tanítása: „Mert majd minden ember tűzzel sózatik meg. Jó a só, de ha a só ízét veszti, hogyan adjátok vissza az ízét? Legyen bennetek só, és éljetek békességben egymással!” (Mk 9:49-50). Ez a „tűzzel való sózás” képzavarnak tűnik, de az evangélista itt valószínűleg csupán arra akar utalni, hogy a sónak is és a tűznek is ugyanaz a tulajdonsága, a megtisztítás, ezért is használja ugyanazt az igét mindkettőre nézve. A mondás célja tehát nem más, mint hogy arra hívja fel a figyelmet, hogy a hívők ne vonakodjanak a tűztől és sótól, vagyis a megtisztulástól, hiszen másképpen nem lehetnek szentek Isten előtt. Egyes kéziratok hozzáteszik ezt a kiegészítést: „minden áldozat tűzzel sózatik meg.” (Mt 9:49). Itt egy ószövetségi törvényre való utalásról van szó: „Minden ételáldozatodat sózd meg. Ne hagyd le ételáldozatodról Istened szövetségének a sóját. Minden áldozatot sóval mutass be.” (3Móz 2:13). Az újszövetség korszakában Jézus szerint most az evangélium igéjével kell megízesíteni minden hívőt, hogy megszenteltessék. Akiket Isten arra méltatott, hogy igéjével megízesítsen, azokat arra buzdítja Jézus, hogy ízüket mindig őrizzék meg. Ha a hívők a saját tunyaságuk és restségük miatt elveszítik ízüket, amely Isten kegyelméből áthatotta őket, akkor nem lesz már számukra orvosság. Akik elveszítik hitüket és reménységüket, amely Istennek szentelte őket, azok más ízesítővel nem szerezhetik vissza ezt a jó ízt. Egyszóval az ilyen tanítványok rosszabbak a hitetleneknél, mert úgy romlanak meg, hogy megüresítik Isten kegyelmét, ahogyan a só is haszontalanná válik, ha elveszítette az ízét.

               A „legyen bennetek só!” (Mk 9:50/a) felszólítás több mindent is jelenthet. Lehet a Lélek bölcsessége is: „Beszédetek legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett, hogy így mindenkinek helyesen tudjatok felelni.” (Kol 4:6), de jelentheti a „jó illatot” is, amelyet hittel szerzünk meg: „Mert Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére az üdvözülők és az elkárhozók között.” (2Kor 2:15).

2.      A látható gyülekezet

               Jézus szerint a tanítványoknak nemcsak hathatós módon, azaz sóként kell jelen lenniük a világban, de látható módon is, ezért így szólítja meg őket: „Ti vagytok a világ világossága.”(Mt 5:14/a). Jézus tehát nemcsak a só láthatatlan hatékonyságát kéri számon, de a világosság látható ragyogását is. Érdemes arra is odafigyelni, hogy Jézus itt nem azt mondja követőinek, hogy „ti lesztek a világ világossága”, hanem azt, hogy „ti vagytok a világ világossága”. A tanítványok az által, hogy Jézus elhívta őket, ők pedig befogadták a szívükbe Jézust, a világ világosságát, maguk is világossággá lettek. Nem azt mondja Jézus, hogy a tanítványok rendelkezhetnek a világossággal, vagy, hogy a birtokában vannak, hanem azt, hogy ők maguk a világosság. Ahogy Jézus kinyilatkoztatásszerűen magáról kijelentette: „Én vagyok a világ világossága.” (Jn 8:12), most ugyanezt mondja a tanítványairól is: „Ti vagytok a világ világossága.” (Mt 5:14/a).

               Jézus ezt a kijelentését két hasonlattal is igyekszik alátámasztani: „Nem rejthető el a hegyen épült város. Lámpást sem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek a házban.” (Mt 5:14/b). A keresztyéneknek úgy kell élniük a világban, mintha mindig mindenki szeme előtt lennének. Minél inkább Krisztusnak szenteli oda a tanítvány az életét, annál inkább kiemelkedik a többiek közül, annál inkább láthatóvá kell válnia általa az evangélium világosságának. A lelkipásztorokkal kapcsolatban szokták mondani, hogy a „parókia falai üvegből vannak”, azaz a lelkipásztor és annak családja a gyülekezet előtt mindig példa kell, hogy legyen. Jézus szerint azonban ez minden tanítványra, igaz. Hitünket, Krisztusba vetett reménységünket nem titkolhatjuk el a környezetünk előtt, sőt Jézus szerint egyenesen kötelességünk, hogy láthatóvá is tegyük azt a világ előtt: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5:15). Mivel tehát világosság vagyunk, ezért nem maradhatunk elrejtve, még ha akarnánk sem.

               A világosságnak magától értetődően ragyognia kell, mert ez a természete, és a hegyen épült város sem maradhat észrevétlen. Mind a két dolog képtelenség lenne. A tanítványoknak tehát azzá kell lenniük, amire Jézus elhívta őket. Így emelkednek ki a világból, így töltik be küldetésüket. A keresztyén életnek láthatónak kell lennie, mint a világosságnak az éjszakában, vagy mint a hegyen épült városnak.

               A keresztyén ember, a Krisztust követő tanítvány, nem lehet titokban keresztyén és láthatatlan követő. A „lássák az emberek” parancs érvényes rájuk, mert a Biblia tanítása szerint a hívőknek nemcsak Isten előtt, hanem az emberek előtt is gondjuk kell, hogy legyen a tisztességre: „A tisztességre legyen gondotok minden ember előtt.” (Rm 12:17). „Ellenben az Urat, Krisztust tartsátok szentnek szívetekben, és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet.” (1Pét 3:15).          

               A tanítványok számára a láthatatlanságba való menekülés, a rejtőzködés vagy az elvegyülés tulajdonképpen nem más, mint létük megtagadása. Az a gyülekezet, amely láthatatlan gyülekezetként akar jelen lenni a világban, már nem Krisztus gyülekezete. A gyülekezetnek ez a rejtőzködése, láthatatlanná válása fakadhat többféle okból is. Történhet ez az üldözetéstől való félelem miatt, de lehet ez akár tudatos idomulás is a világhoz, amikor az egyház az emberek elvárásainak akar megfelelni: „Most tehát az embereket akarom meggyőzni vagy Istent? Vagy embereknek igyekszem tetszeni? Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája.” (Gal 1:10). Boenhoeffer a magyarázatában így fordítja le Jézus szavait: „Engedjétek világosságotokat ragyogni a pogányok előtt!” Jézus hívása a fény, aminek ragyognia kell és ennek a világosságban kell a tanítvány jócselekedeteinek meglátszania. Az embereknek nem a tanítványt kell látniuk, hanem annak jócselekedetei által Isten Igéjének világosságát kell meglátniuk. Ne mi akarjunk látszani, hanem engedjük, hogy Jézus legyen láthatóvá: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” (Jn 3:30).

               De melyek ezek a jócselekedetek? Azok, amelyekre maga Jézus hívta a tanítványokat, amikor a világ világosságává tette őket: szegénység, szelídség, kitaszítottság, béketűrés és végül üldözöttség, mert mindez egyet jelent Jézus keresztjének hordozásával. A kereszt világossága fénylik a tanítványok minden jócselekedete által. A tanítványok odaszánt élete és szolgálata által Jézus keresztje lesz láthatóvá a világ előtt. A boldognak mondottak nélkülözése és lemondása által ez a kereszt ábrázolódik ki. A Krisztus keresztjét hordozó gyülekezet nyomán pedig már nem a tanítványokat dicsérik, hanem egyedül Istent. A jócselekedetek itt nem az emberi erényeket jelentik, mert akkor a tanítvány nyerne dicséretet. A keresztet hordozó, a szenvedést és az üldöztetést vállaló tanítvány és gyülekezet jócselekedetei miatt viszont egyedül a Mennyei Atya dicsérhető. Az embereknek a kereszt gyülekezetét kell látniuk, hogy egyedül Istenben higgyenek és a feltámadás fénye ragyogja be őket.

               A Hegyi Beszédben Jézus tehát arra tanítja követőit, hogy mit jelent az ő eljövendő országának polgáraiként élni ebben a világban. Jézus szavai erős és radikális tanításként hatottak. Izraelnek valóban Izraellé kell válnia, azaz el kell fogadnia az elhívást, hogy a népek világossága legyen. A boldogmondásokból kiderül, hogy Jézus azonosul Izrael vágyaival: jöjjön el Isten országa, legyen igazságosság és béke, legyen örökségünk a földön. De Jézus egyben újra is értelmezi ezt a reményt az által, hogy rámutat az előfeltételeire: lelki szegénység, szelídség, könyörületesség, tisztaszívűség, békességre törekvés, türelemmel hordozott szenvedés.  Ezek a tulajdonságok azonban szemben állnak az izraeliták nacionalista törekvéseivel, és az erőszak eszközeivel, ami ezt az időszakot jellemezte.

               Jézus a követőit egy új Izraelként határozta meg, akiket arra emlékeztetett, hogy most már nekik kell Jeruzsálem helyett a hegyen épült városként Istent képviselniük a világban és a világ világosságává lenniük a népek számára. Jézus Izrael hagyományos szimbólumait felidézve, mint só és világosság határozza meg követőit, kifejezetten utalva ez által arra a prófétai reményre, hogy Isten a népeket a Sion hegyéhez gyűjti majd. Ez az új Sion pedig, Jézus szerint, maga az egyház, a tanítványok közössége. Ahogy ezt szép dicséretünk is megfogalmazza: „Óh Sion ébredj, töltsd be küldetésed, mond a világnak hajnalod közel!” (397. dics.). Ámen.