Igehirdetés 2021.12.05. Apollós – a kiváló szónok

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 93.

 

Apollós – a kiváló szónok

Olvasmány: ApCsel 18:24-28

„Hát ki az az Apollós, és ki az a Pál? Szolgák csupán, akik által hívőkké lettetek; mégpedig ki-ki úgy szolgál, ahogy megadta neki az Úr. (1Kor 3:5).

 

               Apollós valóságos forgószélként jelent meg az efézusi gyülekezet életében. Az Írások alapos ismeretével felvértezve egyenesen a zsinagógába ment, hogy Jézust, mint a rég várt Messiást mutassa be a zsidók előtt. Apollósnak azonban volt még mit tanulnia. Szerencsére ott volt egy keresztyén házaspár, Priszcilla és Akvila, akik maguk mellé véve Apollóst, sikeresen kiegészítették, elmélyítették a hiányos ismereteit az „Isten útjáról”.

               Apollós az akkori világ egyik legnagyobb és legműveltebb városából származott. Az egyiptomi Alexandria több évszázados múltra visszatekintő egyetemmel és könyvtárral büszkélkedhetett. A városban virágzott a zsidó tudományos élet. Az Ószövetséget is ebben a városban fordították le görög nyelvre.

               Apollós később Korinthusba utazott, ahol a gyülekezet egyik legkiemelkedőbb vezetője lett. Olyan hatással volt a hívekre, hogy hamarosan egy „Apollós-párti” csoport gyűlt köré, ami a gyülekezet kettészakadásával fenyegetett. Pál apostol a pártoskodás miatt kénytelen volt erélyesen megfegyelmezni a korinthusiakat.

               Amikor Pál a korinthusiaknak megírta ezt a levelét, Apollós már ott volt mellette. Mivel Pál maga nem tudott elmenni Korinthusba, így szolgatársát, Apollóst, kérte meg erre.

               Apollós tehát semmiképpen sem volt Pál apostol versenytársa vagy ellenfele. Őt ugyanúgy nyugtalanította a gyülekezeten belüli megosztottság, akárcsak Pált.

               Apollós megnyerő férfi volt, akinek három fontos tulajdonságát is kiemeli a Szentírás. Először, istenfélő ember volt, másodszor, imádkozó ember volt, harmadszor pedig bátor és erőteljes igehirdető.

               Apollós istenfélő ember volt. Amikor először találkozunk vele Efézusban, megtudjuk róla, hogy „ékesen szóló és az Írásokban jártas ember volt.” (ApCsel 18:24/b). Az igei látása azonban még sok tekintetben hiányos volt: „Ő már tanítást kapott az Úr útjáról, és buzgó lélekkel hirdette, és helyesen tanította a Jézusról szóló igéket, de csak János keresztségét ismerte.” (ApCsel 18:25).

               Apollósról azt is megtudjuk, hogy sokat imádkozott, hiszen Pál úgy beszél róla, mint olyan emberről, aki „öntöz”. Ennek egyetlen lehetséges magyarázata, hogy nemcsak szónok volt, hanem imádkozó ember is. A misszióban mindig szükség van olyan emberekre, akik öntözik az elvetett magot, mégpedig őszinte és buzgó imával.

               Végül pedig ezt olvassuk Apollósról: „Bátran kezdett beszélni a zsinagógában is…  Mert erélyesen cáfolta a zsidókat, és a nyilvánosság előtt bizonyította az Írások alapján, hogy Jézus a Krisztus.” (ApCsel 18:26, 28). Ezt a képességet nem lehet csak úgy, egy éjszaka alatt megszerezni. Isten igéjének buzgó tanulmányozása, a rendszeres bibliaolvasás, és elmélkedés által alakulhat csak ki. Apollós is így vált alkalmassá arra, hogy mindazt, amit a Bibliából tanult, másokkal is megossza.

1.      Apollós – a kiváló szónok

               Apollós Alexandriából származott. Alexandria volt akkor a tudományok és a művelődés fellegvára. Könyvtára az egész világon ismert volt. Akinek megadott, hogy Alexandriában születhetett vagy ott tanulhatott, arra már eleve nagy tisztelettel tekintettek, az igazi tudós embernek számított.

               Apollós tehát egy nagyon művelt, a tudományokban járatos ember volt, aki szónoklattant is tanult. De zsidó lévén természetesen az Ószövetséget is alaposan ismerte. Azt is megtudjuk róla, hogy már Jézusról is hallott valamit, sőt Efézusba megérkezve, az ottani zsinagógában már ő is Jézust hirdeti.

               Nyilvánvalóan nagy feltűnést keltett, hogy egy ilyen művelt és nagy tudású ember, mint Apollós, Jézust hirdeti. Azt olvassuk, hogy a gyülekezet akkori vezetői, Akvila és Priszcilla is felfigyelt arra, amikor Apollós a zsinagógában Jézusról kezdett beszélni. De azt is észrevették, hogy valami még hiányzott a tanításából. Apollós valahogy nem úgy beszélt Jézusról, mint ahogyan azt Páltól hallották. Apollós nagyszerű szónok és nagyon művelt ember volt. A beszéde bizonyára sokakat ámulatba ejtett. Bár szép szavakkal adta elő mondanivalóját, de mintha éppen Jézus hiányzott volna belőle. Jézusról beszélt, de az ő esetében nem az történt, amit Jézus ígért az övéinek, hogy „nem ti lesztek, akik szóltok, hanem a ti Atyátok Lelke szól tiáltalatok.” (Mt 10:20).  Jézusról hangzott a szép és tudós beszéd, de nem szólalt meg az élő Krisztus, és ezt bizonyára azonnal megérezte Priszcilla és Akvila is.

               Vannak ma is olyan tanult emberek, akik sok mindent tudnak Jézusról, olvassák a Bibliát, de valahogy mégsem ismerik igazán Jézust. Más dolog hallani valakiről, és más dolog ismerni őt. Más dolog olvasni távoli egzotikus országok természeti szépségeiről, és más ott járni, közvetlenül tapasztalni azt. Azok ismerik igazán Jézust, akik együtt élnek vele, vasárnap is meg hétköznap is, otthon a családban is meg a munkahelyen is, hitetlenek közösségében, éjjel és nappal az élet minden területén.

               Azok ismerik igazán Jézust, akik kinyitották a szívük ajtaját a kopogtató Jézus előtt. Akik nemcsak beszélni tudnak Jézusról, de bennük él Jézus. Az ilyen embereket, akiknek a szívét betölti a Jézussal való közösség öröme, a tőle kapott ajándékokért való hála valami különös atmoszféra veszi körül, világít az életük. Így amikor ők megszólalnak és Jézusról kezdenek beszélni, akkor annak egészen más hatása van. Egyszerűen azért, mert tulajdonképpen nem is ők beszélnek már, hanem a hit által bennük élő Krisztus. Ezért van ereje a szavuknak. Ezért érződik meg az életükön, hogy ők valóban Krisztuséi, ahogy Pál apostol mondja: „Mert Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére az üdvözülők és az elkárhozók között.” (2Kor 2:10). A Krisztust nemcsak szavaikkal, de életükkel is hirdetők tudnak odavonzani másokat is Jézushoz. Ezért óriási különbség, hogy valaki tud Jézusról, bőséges tudása van, mint Apollósnak, vagy pedig valóban ismeri Őt. Lehet, hogy valaki hallott róla és ezeket az ismereteket helyesen is tanítja, de egészen más az, akiben ott él Jézus, aki által maga az élő Jézus szólal meg és cselekszik.

               Apollós személye és története arra figyelmeztet bennünket, hogy mindnyájunknak érdemes megvizsgálnunk, hogy vajon csupán ismereteink vannak a mi Megváltónkról, vagy pedig túlcsordulásig betölti a szívünket az iránta való szeretet és hála, és a vele való bensőséges közösség határozza meg az életünket.

               Abból a kezdeti állapotból, ameddig itt Apollós eljutott, mindenkinek el kell jutnia az igazi Krisztus-ismeretig, ahogy ez Apollóssal is megtörtént. Sajnos sok prédikáció ma is úgy hangzik el, hogy korrekt tanítás van benne Jézusról, de mégsem tud életet támasztani, mert nem hatja át a Lélek tüze. Nekünk soha nem szabad beérnünk sem az ilyen prédikációkkal, sem azzal a félig-meddig elindult keresztyénséggel, ami Apollósra volt kezdetben jellemző. Mert élet csak a Szentlélek munkája nyomán támad. És a mi új életünknek is csak Ő lehet a szerzője. Ez az új élet egészen más, mint az, hogy sokat tud valaki Jézusról és azt még esetleg el is mondja másoknak.

               Egyébként erre utal az a kifejezés, amit itt a Biblia említ, hogy Apollós „csak a János keresztségét ismerte.” (ApCsel 18:25).  A keresztség mindig azt jelentette, hogy akinek a nevére megkereszteltek valakit, annak a tulajdona, ahhoz tartozik, annak kötelezte el magát. Vele azonosul bensőleg is. Keresztelő János még az Ószövetséghez tartozott. Ez is mutatja, hogy Apollós még nem ismerte igazán Jézust. Még nem kötelezte el magát neki. Még nem volt az Ő tulajdona. Még nem tartozott hozzá, csak róla beszélt. Nos, ebből az állapotból hívogat a mi Urunk magához egészen közel, a vele való közösségre.

2.      Apollós megtérése

               Apollós életében itt lép közbe, egy keresztyén házaspár, Akvila és Priszcilla, akik hallották Apollós szavait. Ők örömmel hallgatták Apollós szavait. Tisztelet ébred bennünk egy ilyen ékesen szóló, nagy tudású fiatalember iránt, és közben a Szentlélek indította őket arra is, hogy segítsék őt tovább a hitben. Nagy eredmény volt az, hogy egy ilyen tudós ember, mint Apollós Jézusról beszélt. Nagy örömhír, hogy már Alexandriában hallott róla és komolyan is vette, amit hallott. Nagy érték az is, hogy Apollós ilyen színvonalasan tudja elmondani bizonyságtételét. Nagyon kellenek az ilyen munkatársak a misszióban, de tény az is, hogy Apollós ekkor még nem ismerte igazán Jézust. Priszcilla és Akvila ezt azonnal felismerte, de nem megrótta ezért Apollóst, hanem azt olvassuk, hogy maguk mellé vették őt. Nem kioktatni akartak egy ilyen művelt és tanult embert, hanem tovább vezetni a hitben. A kioktatásnak nem is lett volna semmi értelme.

               Apollóst nem kellett kioktatni, hanem meg kellett neki mutatni, hogy mit jelent Krisztus szerint élni. Miután Priszcilla és Akvila az otthonába fogadta Apollóst, aki családtaggá lett, aki velük együtt élt, akkor lehetőségük volt arra, hogy „alaposabban megmagyarázták neki az Isten útját.” (ApCsel 18:26). Nemcsak elmondják, de életükkel bizonyítják Apollós számára, hogy kicsoda számukra Jézus. Apollós ennek a házaspárnak a hiteles életét látva jut hitre és megtér.

               Így amikor később Apollós elvált Priszcillától és Akvilától és továbbutazott, akkor már azt olvassuk róla: „nagy segítségükre volt azoknak, akik a kegyelem által hívőkké lettek.” (ApCsel 18:27). Ekkor már nemcsak ismeretei voltak Apollósnak, hanem ő maga is élő kapcsoltba került az Úr Jézussal. Ekkor már nemcsak a kiváló szónok és tudós ember beszél, mert már maga Jézus szólal meg rajta keresztül, és használja őt másoknak a javára.

               Apollós majd a következő állomáshelyein tapasztalja meg, hogy minden ékesen szóló beszédnél több történik ott, ahol az élő Krisztus is munkálkodik, és ő most már Krisztust engedi munkálkodni. Mert ott bilincsek hullnak le a megkötözöttekről. Felnyílnak az emberek vak szemei, emberi életek változnak meg. Már nem csupán a szép és okos beszéd hangzik, hanem az „Élet Szava”, amely által lelkek menekülnek meg a kárhozatból.

               Azt olvassuk, hogy mielőtt útjára bocsátanák Apollóst, ajánlólevelet is írtak neki. Azért, hogy ismeretlenként megérkezve egy másik gyülekezetekbe ott ne gyanakodva vagy bizalmatlanul fogadják. Nemcsak lelki útravalót, hanem ajánlólevelet is kapott Apollós, s így valóban nagy segítségükre tudott lenni az ottani hívőknek is. Akvila és Priszcilla nemcsak a hit útjára vezette Apollóst, de továbbra is hátvéd szolgálatot végeztek, imádkoztak érte. Apollós pedig így vált képessé arra, hogy olyan gyújtó, életet támasztó beszédeket tudjon mondani.  Ehhez kellett két ember, akik egyszer közelebb vezették őt Jézushoz, nyitogatták a szemét, alaposabban megmagyarázták neki Isten útját.

3.      Apollós – a munkatárs

               A Bibliából azt is megtudjuk, hogy Apollós Efézusból egyenesen Korinthusba ment és ott valóban olyan erővel hirdette az igét, hogy bizonyságtétele nyomán sokan megtértek. Apollós olyan kiváló szónok volt, hogy egyesek ezután már csak őt akarták hallgatni. Sajnos ez odáig fajult, hogy sokan a többi igehirdetőt, így Pált is megvetették, s azt mondták, hogy „mi az Apollósé vagyunk”. Erre válaszul persze kialakult a gyülekezetben egy Pál és egy Péter nevéhez ragaszkodó csoport is.

               Ebből a pártoskodásból pedig nagy viszály támadt a Korinthusi gyülekezetben. Megjelent az emberekhez, igehirdetőkhöz való túlzott ragaszkodás. Pál azonban keményen szembe is szállt ezzel arra intve a gyülekezetet, hogy ne személyekhez ragaszkodjanak, hanem az általuk hirdetett Krisztushoz. Talán nem véletlen az sem, hogy a Szentírás olyan őszintén és kendőzetlenül szól a próféták és apostolok bűneiről, épp azért, hogy ne emberekhez ragaszkodjunk, hisz ők maguk is csak kegyelemből és bűnbocsánatból élnek.

               Pál apostol nagyra értékelte Apollós munkáját, hisz ő vitte tovább Korinthusban az általa megkezdett munkát: „Én ültettem, Apollós öntözött, de Isten adta a növekedést.” (1Kor 3:6). Kétségtelen tehát, hogy Pál teljességgel megbízott Apollósban, ez abból is látszik, hogy Apollóst magával együtt példaképként állítja a gyülekezet elé. Az is biztosra vehető, hogy Pál személyesen ismerte Apollóst. Valószínű, hogy Efézusban találkozhattak, amikor Apollós meglátogatta a gyülekezetet az alatt a három év alatt, amíg Pál Efézusban munkálkodott. Erre Pál is utal az első korinthusi levél utolsó fejezetében.

               Azt is feltételezhetjük, hogy Apollós a krétai gyülekezetet is meglátogatta egy másik tudós társával Zénással együtt. Pál ugyanis Tituszt, a neki írott levelében arra kéri, hogy Apollóst és társát lássa el mindennel, amire az utazásuk során szükségük lesz.

               Érdekességképpen még említsük meg azt, hogy sokan azt feltételezik, hogy Apollós írta a Zsidókhoz írott levelet. Ennek az alapja az, hogy Apollós volt az, aki ennyire jól ismerte az Ószövetséget és neki volt ennyire művelt és csiszolt irodalmi stílusa az első században. Ha ez így van, akkor még inkább hálásak kell legyünk Istennek Apollós személyéért és munkájáért.

               Isten kétségtelenül felhasználta Apollós hatalmas tudását, műveltségét, komoly teológiai képzettségét az ő országa építésében. Ilyen hívő tudósokra, professzorokra ma is nagy szükség van. Legyünk hálásak mindenekelőtt Apollósért, ezért az Alexandriából származó zsidó testvérünkért, aki egy ilyen nagyformátumú egyéniség volt, ennyire ismerte az Írásokat, akinek útja egy rövid időre keresztezte Pál útját, aki sok gyülekezetben áldott munkát végezhetett. Eszköz lehetett az Isten kezében, mint ahogy mi is eszközök lehetünk. Lehet, hogy mi nem kaptunk ilyen szép és nagy ajándékokat, de amiket kaptunk azt használjuk hűséggel és lelkiismeretesen. Ámen.