100
EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 84.
Tamás
– a kételkedő
Olvasmány: Jn
20:24-31
„Tamás, akit
Ikernek neveztek, azt mondta tanítványtársainak: Menjünk el mi is, hogy
meghaljunk vele együtt!” (Jn 11:16).
Tamás apostolt gyakran illetik a
„hitetlen” jelzővel. Pedig a kételkedés és hitetlenkedés nemcsak rá volt
jellemző. Valójában Tamáshoz hasonlóan a többi tanítvány sem hitt Jézus
feltámadásában, amíg Jézus meg nem jelent nekik és a saját szemükkel meg nem
győződtek róla, hogy valóban él. Tamás esetében csupán annyi a különbség, hogy
amikor Jézus a feltámadása után először jelent meg a tanítványoknak ő nem volt
ott a közösségben. Így amikor a többiek lelkesen beszámoltak neki a
történtekről, ő szkeptikus maradt, nem tudta elhinni, hogy mindez igaz lenne,
egészen addig, amíg Jézus újra meg nem jelent köztük. Ezen a második alkalmon
már ott volt Tamás a tanítványok közösségében, sőt Jézus őt külön magához hívta
és megkérte arra, hogy érintse meg őt.
Leszögezhetjük tehát, hogy Tamás
semmiben sem volt hitetlenebb a többieknél, hiszen mind a tizenegy tanítvány
egyformán hitetlenkedett, csak a „szemének hitt”, és csak a Jézussal való
személyes találkozás után oszlottak el kételyeik.
Jézus nem hibáztatta sem Tamást,
sem a többieket, de elismerően szólt azokról, akik kézzelfogható bizonyítékok
nélkül is hisznek benne: „boldogok, akik nem látnak, és hisznek.” (Jn 20:28/b).
Valójában különbséget kell
tennünk a hitetlenség, a makacs szkepticizmus, és az őszinte kételkedés között.
Tamás esete pedig a legjobb példa erre. Tamásra talán nem is annyira a „hitetlen”
hanem inkább a „kételkedő” jelző illik. Hiszen, ha jól megvizsgáljuk a bibliai
történeteket, akkor láthatjuk, hogy Tamást nem a makacs tagadás, hanem az
őszinte kérdések jellemezték. Amikor például Jézus barátja, Lázár meghalt,
Tamás volt az, aki a tanítványok közül egyedül képes volt kifejezni őszinte
megrendülését és az iránta való hűségét: „Menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele
együtt!” (Jn 11:16). Az utolsó vacsoránál szintén Tamás volt az, aki
hangot adott értetlenségének, ami a többiekben is ott volt, csak ők nem merték
megvallani. Tamás viszont őszintén megvallotta kételyeit: „Uram, nem tudjuk, hova mégy:
honnan tudnánk akkor az utat?” (Jn 14:5).
Mindezek ellenére mégis Tamás
lett az, akire a legtöbbször a „hitetlen” jelzőt ráakasztják. Talán azért mert
Jézus feltámadása után egyedül ő merte őszintén megfogalmazni kételyeit: „Ha
nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét,
és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem.” (Jn 20:25). Tamás
kételyeiben azonban felfedezhetjük az őszinte keresés vágyát, hiszen ő nem
elégszik meg mások bizonyságtételével, nem mások szavára akar hinni, hanem
saját maga szeretne személyesen meggyőződni mindenről. Jézus pedig pontosan ezt
az őszinteséget értékelte Tamásban, aki a kételyei és kérdései révén jutott el
a hitre. Végül pedig ő az egyetlen tanítvány, aki Jézust így szólítja meg: „Én
Uram és én Istenem!” (Jn 20:28).
1.
Tamás, az
őszinte kételkedő
Tamás, a már szinte hírhedtté
vált „tamáskodása” ellenére nagyon fontos szerepet töltött be a tizenkettő
között. A Biblia „Ikernek”, azaz „Kettősnek” is nevezi őt, mivel minden
bizonnyal volt egy ikertestvére. De ez a „kettősség” úgy tűnik átvitt
értelemben is igaz volt Tamásra. Jézus talán épp ezért szólítja fel Tamást: „Ne
légy hitetlen, hanem hívő.” (Jn 20:27/b). Nem jó ugyanis állandóan
megosztottságban élni, sem meghasadt lélekkel, sem meghasadt tudattal. El kell
köteleznünk magunkat amellett, Aki már elkötelezte magát mellettünk
lebilincselő, halálon is túlmutató szeretetével. A Hegyi Beszédben erre a
boldogságra hív minket Jézus: „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők
meglátják az Istent.” (Mt 5:8). Ez a tisztaság az egyértelmű és
teljes elköteleződést jelenti. Istent ugyanis nem lehet félszívvel keresni,
csakis teljes odaadással. Mennyei Atyánk rég megígérte: „Megtaláltok engem, ha kerestek
és teljes szívvel folyamodtok hozzám.” (Jer 29:13).
Tamás személye és története arra
mutat rá, hogy a hitben való növekedésben elengedhetetlenül fontos az
őszinteség. Vagyis mernünk kell megfogalmazni a kételyeinket, kérdéseinket,
ahogy azt Tamás is tette. Az evangéliumok arról tanúskodnak, hogy a tanítványok
közül nemcsak Tamás volt tele kételyekkel. Jézus sírjánál az asszonyok két
ragyogó ruhájú férfival találkoztak, akik azt tudatták velük, hogy Jézus nincs
itt, hanem feltámadt. Amikor az asszonyok ezt elmondták a tanítványoknak, „ők
üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet, és nem hittek nekik.” (Lk
24:11). Majd ismét ezt olvassuk: „A hét első napján, korán reggel, miután
feltámadt, először a magdalai Máriának jelent meg, akiből hét ördögöt űzött ki.
Ő elment, és megvitte a hírt követőinek, akik gyászoltak és sírtak. Amikor ezek
meghallották, hogy Ő él, és hogy Mária látta, nem hitték el. Ezután más alakban
jelent meg közülük kettőnek útközben, amikor vidékre mentek. Ezek is elmentek,
és megvitték a hírt a többieknek, de nekik sem hittek.” (Mk 16:9‑13).
Láthatjuk, hogy még a szűk
tanítványi körbe tartozók is meginogtak olykor, mint ahogy mi is sokszor
kételkedő, tamáskodó tanítványok vagyunk. Csakhogy Tamásban volt bátorság és
akarat, hogy ne maradjon meg a kétségeiben, hanem a hit bizonyosságára jusson
el. Ő a vívódó, kétségeivel küszködő ember. Kételkedik, mert teljes
bizonyosságra vágyik. Megvan‑e ez az iránya és dinamikája a mi kételkedésünknek
és istenkeresésünknek, hogy vágyunk a teljes bizonyosságra, vagy csak alibit
keresünk a kétfelé sántikálásra? Jézus kivezet a félhomályból, és a hit világosságával
ajándékoz meg minket.
Tamás jellemrajzában tehát
nemcsak a kételkedés, a bizonytalankodás tartozik bele, hanem az őszinteség is. Becsületes volt,
mert el tudta mondani kételyeit. Talán éppen ez vezetett odáig, hogy mások „Kettősnek”,
„Kételkedőnek” nevezték, mert ő hangot adott a kételyeinek. Neki volt
mersze bevallani kudarcait, kicsinyhitűségét, azt, hogy még nem találta meg a
választ a kérdéseire. De arra is bátor volt, hogy amikor az Úr maga adott neki
választ, akkor azt hittel megragadja. Legyen nekünk is bátorságunk kérdezni és keresni
az Élet Fejedelmét!
Tamás története arra figyelmeztet
minket, hogy milyen könnyen megrekedhetünk a lelki növekedésben, ha elszakadunk
a gyülekezettől, a hívő testvérek közösségétől. Amikor a hit és a hitetlenség vív
bennünk ádáz csatát, akkor nagyon is nagy szükségünk van erre a közösségre.
Tamás példája arra tanít minket, hogy Isten színe előtt, az őt keresők körében
kiönthetjük szívünkből azt a sok kételyt, ami keserít minket, hogy Urunk
megtöltsön bennünket élő jelenlétének bizonyosságával!
Tamás kíméletlenül őszinte volt
magával szemben. Legyünk mi is kíméletlenek a bűneikkel szemben, valljuk meg
azokat, és bízzunk abban, hogy az Isten hűsége nagyobb a mi kétségeinknél! Az
ilyen, Istent szívből kereső, őt áhító és hozzá imádkozó embereket a mennyei
Atya meghallgatja, mert ilyeneket keres az Isten, hogy őt imádják. Kételyeink
mélyéből is kiálthatunk hozzá. Kérjük őszintén: „Hiszek! Segíts a
hitetlenségemen!” (Mk 9:24).
2.
Egy a
tizenkettő közül
Tamásról azt a megjegyzést is olvassuk
az evangéliumban, hogy ő „egy volt a tizenkettő közül.” (Jn
20:24). Ez pedig valóban örömhír! Amikor Jézus a tanítványai közé szólít, akkor
kihív minket magányos önzésünkből, hogy az ő oltalmában közösséggé
formálódjunk. Ám Tamás nem volt jelen, amikor a feltámadott Jézus először
megjelent a tanítványok körében. Sokan elmarasztalják ezért Tamást, mondván,
hogy ezzel kiszakadt a tanítványi közösségből. A tanítványok a zsidóktól
való félelmükben gyűltek össze, és zárták be az ajtót. A tanítványok közössége, ahonnan hiányzott
Tamás, maga is egy félő és kételkedő csapat volt. Amikor azonban Tamás egyedül,
önmagában folytatja ezt a küzdelmet, amikor kétségeit és aggodalmait nem osztja
meg azzal a tanítványi közösséggel, amibe ő is beletartozott, akkor magára
maradt. Így amikor Jézus megjelenik a kételkedők közösségében, Tamás lemarad valami
rendkívül fontos eseményről, az üdvtörténet egyik legnagyobb alkalmáról. Bár ő
maga hitre vágyik, és furcsamód éppen ő maga zárja el magát a hit
lehetőségétől.
Manapság is sokan vannak olyanok,
akik kiszakadnak a tanítványi közösségből. Felróják a földi egyháznak, hogy
korántsem tökéletes, külső és belső harcokat vív, és bizony sokszor nem látszik
rajta, hogy Krisztus teste lenne. Inkább megszakítják a kapcsolatot az
egyházzal, hitetlenül élnek, vagy egymaguk próbálnak „hitre jutni”, akár
tanítványtársak nélkül, igei közösség nélkül, engedelmesség nélkül. Jézus
mégsem kárhoztatja Tamást a kétségeskedéséért, hanem vágyat ébreszt benne,
visszavonzza a tanítványok közé, és ebben a közösségben találkozik vele. Jézus
a megszakadt, vagy csak „formális” kapcsolat helyére újat, azaz „szívbélit”
teremt, és megajándékoz vele mindnyájunkat.
Amikor a tanítványok elújságolták
Tamásnak, hogy látták az Urat, ő egyszerűen nem akar hinni a fülének. Ő a
szemének akar csak hinni, mert ő látni akarja Jézust. Tamás őszintén megvallja,
hogy a tanítványok szavának nem tud hinni, de úgy gondolja, hogy Jézusnak tudna
hinni.
Mindez ma is így van. Ha nem
látszik meg rajtunk keresztyéneken, az Élő Jézus Krisztus, akkor miért is
hinnének nekünk az emberek? De Tamást valami mégis arra készteti, hogy elmenjen
a gyülekezetbe. Mert a Jézussal való találkozás csak ott a közösségben történhet
meg. Tamás élete is csak itt változhat meg. Így Tamás végül ott maradt a
tanítványok között, velük együtt várakozott, remélve, hogy megismétlődik a
csoda, a vissza nem térő alkalom. Tamás így azzal, hogy ott maradt a
tanítványtársak közt, esélyt adott magának arra, hogy találkozhasson Jézussal.
Ez a döntés egyben egy hitvallás is: ide tartozom, itt kell maradnom a többi
tanítvánnyal, azok minden hitetlensége és bűne ellenére is. Nyolc nap telik el
így és kiderül, hogy Tamás nem várt hiába, a csoda valóban bekövetkezik, a
feltámadott Krisztus ismét megjelenik a tanítványok között a bezárt ajtók
dacára. Jézusnak, a Jó Pásztornak ugyanolyan fontos ez az egy, kételkedő
tanítvány, mint a többi tanítvány összesen. Most csak az ő kedvéért jelenik meg
Jézus, mint az a jó pásztor, aki nem hagyja elkallódni egyetlen báránykáját sem
a nyájból.
Tamás személye és története int
minket, hogy a tanítványtársak bírálgatása helyett inkább engedelmeskedjünk az
Úrnak! Legyünk ott a gyülekezet közösségében, ahol ma is találkozni lehet a
Feltámadott Krisztussal!
3.
Tamás, az
Isten-látó
Jézus tehát nyolc nap után ismét
megjelent a tanítványai körében, és megállt középen. Mert életünk
egyensúlya csak úgy állhat helyre, ha ismét Jézus kerül középpontba. A
keresztyén ember egész életének erre a középpontra kell néznie. Nem egy
dogmára, nem egy hittételre, hanem erre az élő Személyre, a Feltámadott
Krisztusra. Amikor Jézus megjelenik a tanítványi körben, így köszönti
őket: „Békesség néktek!” (Jn 20:26). Mert Ő az, aki békességet és
megnyugvást hoz a külső és belső harcok közepette, mert ő maga a Békesség!
Benne békéltette meg Isten a világot önmagával a golgotai keresztfán. Az ő
feltámadása után új értelmet nyer az ige: „Az ÚR a békesség.” (Bír 6:24)
A Feltámadott békességet hoz a
tanítványoknak, különösen pedig a háborgó lelkű Tamásnak. Ennek a kételkedő
tanítványnak, aki kihívóan maga akarta megszabni a maga hitének feltételeit.
Jézus ezért most megengedi Tamásnak, amit Máriának nem engedett meg. Tamás
lehetőséget kap arra, hogy akár testileg, fizikailag, érzékei által is
megbizonyosodjék a Feltámadott valóságos voltáról. Vajon miért engedi meg
mindezt Jézus? A választ ő maga mondja ki: azért, hogy „ne légy hitetlen, hanem hívő!”
(Jn 20:27). Ő ezért jött, ez a célja velünk, és nekünk is ezt a célt kell
mindig szem előtt tartanunk és elérnünk.
Jézus felajánlja a lehetőséget
Tamásnak, hogy a saját maga által szabott feltételek szerint, testileg is
megbizonyosodjék az ő valóságos voltáról. Ekkorra azonban Tamás számára is
világossá válik, hogy nem az anyag, a matéria, a test a fő tényező. A
Feltámadott személye elégséges bizonyíték számára.
Tamás
végre hisz a feltámadott Jézusban, és ezt a hitet hitvallás követi: „Én
Uram, és én Istenem!” (Jn 20:28). Tamás nemcsak a Messiást látja már
Jézusban, hanem a Fiúban meglátja a Mennyei Atyát is. A jelen lévő Jézus múlt
idejűvé teszi a kétségeinket. Tamás, akit „Kettősnek” hívtak, látott, hitt, és
békességre lelt! A kereső emberből megtalált ember lett!
Tamás tehát látott, és hitt. De a
ma élő tanítványoknak Jézus testi látása nélkül kell követniük őt, ezért mondja
Jézus: „Boldogok, akik nem látnak, és hisznek” (Jn 20:29). Jézus tehát
a Tamás boldogságánál, a hosszas vívódások, önmarcangolások után végre hitre
jutott ember boldogságánál is nagyobbat ígér nekünk. A tiszta szívűek Istent
látó boldogsága ez: „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent.” (Mt
5:8).
Egy másik bibliai igerészben ezt
olvassuk: „Mi mostantól fogva senkit nem ismerünk test szerint: ha ismertük is
Krisztust test szerint, most már őt sem így ismerjük. Ezért ha valaki
Krisztusban van, új teremtés az; a régi elmúlt, és íme: új jött létre.” (2Kor 5,16‑17).
Tamással ellentétben nekünk egy másfajta
Krisztus-látásra van szükségünk, olyanra, amely túllép a történeti látáson,
olyanra, amelyet a Szentlélek közöl velünk. Sőt azt az ígéretet is kaptuk, hogy
ez a látás mi rajtunk fog felragyogni: „Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint
egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre
formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.” (2Kor 3:18). Ámen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése