Igehirdetés: 2021. 01.01. - 8. Zsoltár - Micsoda az ember?

 

Micsoda az ember?

Olvasmány: Zsolt 8:1-10

„Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?” (Zsolt 8:4-5)

 

            Aki egyszer kint a szabadban a nyári éjszakán fölnézett a csillagos égboltozatra, az soha többé nem tudja elfelejteni azt a látványt. Az embert ilyenkor a végtelenségnek az érzete szinte lenyomja a porba és áthatja a lelkét a csodálkozás: A nagy, áhítatos csodálkozás aztán akár imádsággá formálódhat a lelkében. Bizonyára ezt történhetett a zsoltárossal is, amikor ezeket írja: “Mikor látom egeidet, a te újjaidnak munkáját; a holdat és a csillagokat, a melyeket teremtettél: Micsoda az ember - mondom - hogy megemlékezel róla? és az embernek fia, hogy gondod van reá?” (Zsolt 8:4-5)

1. Az ember nagy kérdése: Micsoda a halandó?

            A zsoltárírónak ez az áhítatos csodálkozása: “micsoda az ember, ...hogy megemlékezel róla?” - ma kétellyé fokozódik: Elképzelhető-e, hogy a Világmindenség Ura törődjék az emberrel? Meg nem fogalmazva is ott lappang egy csomó, Isten után ténylegesen vágyódó ember lelkében az az aggodalom, hogy nem kell-e az egész Istenről való fogalmunkat - ha továbbra is fenn akarjuk tartani - a modern gondolkodáshoz alkalmazkodóan megváltoztatni? Mert hát valóban: próbáljuk csak végiggondolni, hogy micsoda az ember? El tudod-e képzelni, hogy milyen mikroszkopikusan parányi lehet a te negyven-, ötven-, hatvan-, nyolcvanévnyi életed a világtörténet időszaka, Földünk, vagy a világegyetem korához, vagy még inkább az örökkévalósághoz képest? Alighogy megfogant, máris belemerül az elfelejtés csendjébe. - Ó, valóban, micsoda az ember? Észre lehet-e venni egyáltalán az örökkévalóságból azt a semmit, amit az én életem jelent az időben, az évezredek múlásában?

2.     Az első válasz a nagy kérdésre: Istennek gondja van rád!

            Szíven üt minket a zsoltáros kérdése. A jelenlegi helyzetünket figyelembe véve azt mondhatjuk: nem, sok, csak egy porszem. Mert bizony az elmúlt esztendőben azt kell megtapasztalnunk, hogy igen kicsik, semmik, jelentéktelenek vagyunk mi, emberek. Olyan lényegtelenek a terveink, vágyaink, vagy az, hogy mit szeretnénk, és mit nem. Azok a tervek, amelyekbe rengeteg energiát fektetünk, azok a célok, melyeket mindenképpen el akarunk érni, vágyak, melyek meghatározzák az egész életünket, ha nagyban vizsgáljuk a dolgokat, nem jelentenek igazából semmit.

            Gondoljunk csak bele. Mennyi mindent terveztünk még a tavaly ilyenkor, amit a 2020 esztendőben meg akartunk valósítani. Sokan tervezték a házasságkötést, a lakodalmat, családbővítést és keresztelést: Mások az érettségire, egyetemi felvételire készültek, vagy arra, hogy külföldre költöznek. Sokan spóroltak, hogy egy jobb autóra cserélhessük a régit, vagy egy nagyobb lakásba költözhessünk. Vannak, akik pedig talán 2020-ra tervezték meg életünk eddigi legtökéletesebb nyaralását.

            Terveztünk, álmodtunk, kívántunk, akartunk. De egy pillanat alatt felülírt mindent a szükségállapot. Mi minden elmaradt, ami egyébként meghatározta volna ezt az évünket: utazások, ünnepségek, esküvők és keresztelők, költözések és nagyobb befektetések. Átszerveződtek a munkahelyi programok, mindennapi rutinok, az érettségi, államvizsga, és még sok minden más is. Spórolni most már nem egy új autóra, vagy egy egzotikus nyaralásra, kell, hanem arra, hogy az előre látható gazdasági válságot valahogy túléljük. Nem csoda, ha sokan úgy érzik, hogy március óta az életünk derékba tört. Ha körülnézünk egy kicsit ebben a világban, tényleg felsóhajthatunk: hát micsoda az ember? És ez könnyen elkeseríthet bennünket. Sokan talán arra jutnak, hogy bele kell törődni a helyzetünkbe, mert úgysem tudunk változtatni a dolgokon.

            Teljesen igaz, hogy az ember csak egy porszem az idő és a tér végtelenségében, és teljesen elképzelhetetlen, hogy a hatalmas Isten ezt a porszem embert számon tartja, de mégis így van! A zsoltáríró éppen azon ámuldozik és ujjong, hogy Isten mégis megemlékezik róla, a semmiről, Isten mégis gondol reá, az egyénre! Néki “gondja van reád”. Ő ezt mondja neked: “Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ézs 43:1b) Ő így mutatkozik be neked: “Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek”. (Jer 1:5).

3.      A másidik válasz a nagy kérdésre: Isten számára értékes vagy!

            Létezik egy rovar, amelyik egy napig él. Kérésznek hívják. Kibújik lárvájából, megszületik, hím a nősténnyel a fajfenntartási szertartást elvégzi, majd napnyugtával elhagyja az életerő és elpusztul. Csodálatos teremtmény. A Tisza folyón lehet sokat látni, amint megszületnek, tiszavirágnak is hívják, mert olyankor úgy tűnik, mintha kivirágzana a Tisza. Egy nap, ennyi adatott ennek a rovarnak, de ez az egy nap alatt véghezviszi küldetését. A mi szemszögünkből nézve, emberi szemszögből, nagyon rövid az élete. 

Isten Igéje azt mondja, hogy az ember élete hasonló a lehelethez. Tudjuk jól, hogy a lehelet, amikor hideg van, jól látszik, és ahogy elhagyja az ember száját, nemsokára rá el is tűnik szemei elől. Pár másodperc az egész. Isten szemszögéből nézve ennyi lenne az életünk? Pár másodperc? Sajnálkozik az ember, amikor látja ezeket a szép teremtményeket, amelyek egy nap elteltével elpusztulnak. Hiszen olyan rövid életük van. Vajon nekünk is ilyen rövid az életünk mennyei lencsén keresztül nézve? Mózes nagyon jól megfogalmazza a 90. Zsoltárban: „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.” (Zsolt 90:10).

            Sokszor olyan gyorsan eltelnek napok, évek, annyira rohanva, hogy mikor felocsúdunk egy pillanatra, meglepődünk, hogy milyen hamar eltelt. Mózes az idő fogalmát is megemlíti ebben a Zsoltárban: „Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt." (Zsolt 90:4).

            Igen, rövid az életünk ezen a földön, hamar eltelik, mintha repülnénk. Ami csodálatos, hogy ez a rövid életünk ajándék Istentől. Az Ő teremtményei vagyunk, „Ő már látott anyánk méhében, ahogyan formálódtunk, Ő formált bennünket, csodálatosan megalkotott. Tud rólunk, ismer bennünket, még szánkon sincs a szó Ő már érti, hogy mit akarunk mondani.”  (Zsolt 139.)

            Olyan jó, hogy Isten megadta azt a kegyelmet, hogy ne csak a csillagokig lássunk, ne csak a holdig érjen tekintetünk, hanem azon túl. Az Ő Igéjén keresztül beláthatunk a színfalak mögé, megláthatjuk azt a személyt, aki tervezte ezt az egész világot, és amikor ráébredünk, hogy milyen nagy ez a személy, akkor automatikusan kitör belőlünk a kérdés: Ki vagyok én? Ki vagyok én, hogy törődsz velem? Hogy gondomat viseled? Hogy szeretsz engem?

            Mindennap felhozza a napot, hogy fényben, melegben legyen részünk, esőt ad földjeinkre, hogy teremjen eledelt nekünk bőségesen, jó élményekkel fűszerezi meg rövid életünket, megörvendezteti a szívünket nap, mint nap, hagyja, hogy emlékezzünk csodálatos tetteire.

            Nagyon sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni Isten gondviselését, ígéreteit, hajlamosak vagyunk elfelejteni csodálatos tetteit, amelyeket véghezvitt életünkben, és akkor a gondok, problémák összecsapnak a fejünk fölött, elmerülünk a szomorúságban, a keserűségben, a bánatban. Ne tegyük, Isten azt mondja, hogy bízzunk benne, bízzuk rá az életünket, a döntéseinket, a szándékainkat, a terveinket, a céljainkat, mindenünket. Ámen