Saul – az első király

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 29.

 

Saul – az első király

Olvasmány: 1Sám 15:1-35

„Akkor ezt mondta Sámuel: Talán ugyanúgy tetszik az Úrnak az égő- és a véresáldozat, mint az engedelmesség az ÚR szava iránt? Bizony, többet ér az engedelmesség az áldozatnál, és a szófogadás a kosok kövérjénél! Olyan az engedetlenség, mint a varázslás vétke, és az ellenszegülés, mint a bálványimádás. Te megvetetted az ÚR igéjét, ő pedig elvetett téged, és nem leszel király!” (1Sám 15:22-23).

 

Saul volt Izrael első királya. Sámuel, Isten szavának engedelmeskedve, keresett királyt a népnek. A bibliai leírás hangsúlyozza, hogy Isten választotta ki Sault, Ő munkálkodott az események hátterében. Saul eredetileg az apja elveszett szamarainak keresésére indulva találkozott Sámuellel, a „látóval”. Találkozásuk alkalmával Isten parancsa szerint Sámuel titokban felkente Sault királlyá. Majd pedig Sámuel Micpában „országgyűlést” hívott össze, melynek témája a királyválasztás volt. Itt sorsolással választottak királyt, ahol Saulra esett a választás. Ezt követően Saul nagy népszerűséget szerzett, amikor vezetésével legyőzték a tízszeres fölényben lévő ellenséget. Ezek után a nép egyöntetűen megerősítette Sault a királyságban. Külső adottságait figyelembe véve kiváló döntés volt Sault választani meg királynak. Emberi szemmel nézve imponáló megjelenése ígéretes jelöltté tette őt:  „Szép ifjú volt, nem volt nála szebb Izráel fiai között; egy fejjel magasodott ki az egész nép közül.” (1Sám 9:2).

Istennek azonban más volt a véleménye: „Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az ÚR azt nézi, ami a szívben van.” (1Sám 16:7).

            Saul életútja hamarosan rossz irányba fordult és tragikus véget ért. Az első baljós jelek már nem sokkal a királlyá választása után megjelentek. A filiszteusok elleni hadjáratra készülve, miközben Sámuel érkezésére várt, akinek az áldozatot be kellett volna mutatnia, Saul egyre türelmetlenebbé vált. Végül nem törődve az Isten törvényével, amely szerint csak felszentelt pap mutathatott be áldozatot az oltáron, Saul maga végezte el a szertartást. Tettét azzal indokolta, hogy Sámuel késett, s a hosszú várakozás miatt emberei is kezdtek elpártolni tőle, ezért döntött úgy, hogy elkezdi bemutatni az Istenek szánt áldozatot.

Történetesen éppen akkor érkezett meg Sámuel, aki ezért a tettéért keményen megfedte Sault, és szavaiban már akkor előrevetítette későbbi tragikus sorsát: „Ostobaságot követtél el! Nem teljesítetted Istenednek, az Úrnak a parancsát, amelyet parancsolt neked, pedig most véglegesen megerősítette volna az ÚR Izráelben a királyságodat. Most azonban nem lesz a királyságod maradandó. Keresett magának az ÚR valakit, aki a szíve szerint való, és őt tette népe fejedelmévé az ÚR, mert te nem teljesítetted, amit megparancsolt neked az ÚR.” (1Sám 13:13-14).

Saul elhamarkodott tette, meggondolatlansága itt még talán nem tűnik olyan súlyos vétségnek, de már világosan rámutat azokra a belső, lelki gyengeségekre, jellemhibákra, amelyek csak később lettek nyilvánvalókká.

Legfőbb hibája Saulnak abban keresendő, hogy eltért az Isten parancsától. Szorongatott helyzetben, nyomás alatt Saul hajlamos volt elhajolni Isten törvényétől, a maga feje után menni, teljesen figyelmen kívül hagyva azt, hogy mi az Isten akarata.

Nem sokkal később lezajlott az a bizonyos ütközet, amelyben Saul fia, Jonatán hőstettének köszönhetően megfutamodtak a filiszteusok és Izrael fényes győzelmet aratott. Ebben a győztes csatában azonban maga Saul előbb csak bizonytalanul, majd pedig elhamarkodottan cselekedve vett részt. Eleinte félt, és nem tudta rászánni magát a támadásra, majd egy elhamarkodott fogadalmat tett, mellyel szétzilálta az izraeli hadsereget, ezzel lehetőséget adva az ellenségnek az elmenekülésre.

A következő alkalommal, amikor ismét nyomás alá került Saul, újra csak kapkodott, és következetlenül járt el. Ebben az esetben sem követte Isten parancsát, ismét Sámuel volt az, aki leleplezte és megfeddte őt: „Te megvetetted az ÚR igéjét, ő pedig elvetett téged, és nem leszel király!” (1Sám 15:23).

Saul uralkodása elején hatalmas ígéretet kapott Istentől: „Akkor megszáll téged is az ÚR lelke, velük együtt prófétai révületbe esel majd, és más emberré leszel.” (1Sám 10:6). Engedetlensége, önfejűsége következtében azonban hamarosan elvesztette vezetői képességeit. Kudarcának oka abban volt, hogy nem ismerte el, hogy nem ő, hanem az Úr az igazi uralkodó. Saul bizonytalan ember volt, Sámuel támogatása nélkül hamarosan elveszette a maradék önbizalmát is. A Biblia így fogalmaz: „gonosz lélek kezdte gyötörni” (1Sám 16:14). Ahelyett, hogy szövetségre lépett volna azzal a Dáviddal, akit mindenki hősként tisztelt, elüldözte őt az udvarából. A félelem végül úgy eluralkodott Saulon, hogy egy reszkető, tehetetlen és vezetésre alkalmatlan emberroncs lett belőle. Végül, ilyen körülmények között indulva csatába Saul élete tragikus véget ér. A csatavesztést látva végső elkeseredésében ő maga öngyilkos lett, a fia Jonatán is maghalt, az országra pedig ismét nehéz idők jöttek, az izraeliták ismét idegen elnyomás alá kerültek.

1.      Miért volt szükség királyra?

Izrael tizenkét törzse kezdetben csupán nevében volt egy, de nem alkotott egységes országot. Semmiféle központi kormányzattal nem rendelkezett. A törzsek Kánaán elfoglalása után, csak akkor fogtag össze, amikor valamilyen nagyobb támadás fenyegette őket. Ilyenkor a Lélek által felkent „bírák”, katonai, mint pl. Gedeon, vagy Sámson álltak a nép élére, vezették csatába a sereget és szabadították meg az országot az ellenség kezéből. Sámuel idejére azonban állandósult a filiszteusok katonai fenyegetése. Izrael népének központi hatalomra volt szüksége. Sámuel ekkor már megöregedett, nem volt alkalmas erre a feladatra, a fiai pedig nem bizonyultak méltónak arra, hogy apjuk utódai legyenek. Mivel a környező népeknek már mindenhol király állt az élén, Izrael népe is úgy gondolta, hogy csak úgy lehetnek képesek győzni az ellenség felett, ha egy király összefogja és egyesíti az országot. A királyi hatalom két előnnyel is járt. Először is egységes és erős központi kormányzást jelentett. Másodszor pedig mivel a királyt a fiai követték a trónon, a népnek nem kellett mindig az újabb válsággal, széthúzással és vitával szembenézni, valahányszor egy vezető meghalt. Izrael népe ezért fordult Sámuelhez azzal a kéréssel, hogy jelöljön ki számukra egy királyt: „Összegyűltek azért Izráel vénei, és elmentek Sámuelhez Rámába. Ezt mondták neki: Te már megöregedtél, fiaid pedig nem a te utadon járnak. Tégy valakit királyunkká, hogy ő bíráskodjék fölöttünk, ahogyan az minden népnél szokás.” (1Sám 8:4-5).

Ez az elgondolás logikusnak tűnt és mindenki egyet is értett vele, kivéve Sámuelt. Sámuel ugyanis arra emlékeztette a népet, hogy ez a kérésük valójában Isten elleni lázadás volt. A királykérés által ugyanis Izrael népe azt utasította el, hogy maga Isten legyen a vezetőjük. Sámuel arra is figyelmeztette a népet, hogy a királyok többnyire visszaélnek a hatalmukkal és sanyargatják a népet. Ha királyt választanak maguknak, akkor katonai besorozásra és magas adókra is számíthatnak, valamint arra, hogy a király hatalmánál fogva akár rabszolgává is teheti az alattvalóit.

Isten önmagában a királyság intézményét nem ellenezte, hiszen törvényében arra nézve már korábban adott útmutatásokat, miképpen kell királyt választani és hogyan működjön a királyság intézménye. Isten tehát már eleve számolt azzal, hogy egyszer eljön majd az az idő, amikor népe királyt követel magának. A királykérés mögötti indok az, ami igazából kiváltja Isten haragját. A vének ugyanis ezekkel a szavakkal fordultak Sámuelhez: „Nem! Legyen csak király fölöttünk! Olyanok akarunk lenni, mint az összes többi nép: királyunk bíráskodjék fölöttünk, ő vonuljon előttünk, és vezesse harcainkat!” (1Sám 8:19-20). Isten pedig pont azt nem akarta, hogy az ő választott népe olyan legyen, mint a többi nép.

Mindezek ellenére Isten engedett a nép kérésének és arra szólította fel Sámuelt, hogy válassza ki és kenje fel Sault Izrael első királyává. Isten tehát nem csupán megengedte, hogy Izraelnek királya legyen, de azt is megmondta ki legyen az. Istennek egyetlen feltétele, hogy továbbra is az Urat tekintsék végső uralkodójuknak: „Bárcsak félnétek az Urat, és szolgálnátok neki, hallgatnátok rá, és ne lázadnátok fel az ÚR parancsa ellen, hanem követnétek Isteneteket, az Urat ti is meg a király is, aki uralkodik fölöttetek! (1Sám 12:14). Izrael királya tehát egyeduralkodó volt, aki nem tartozott elszámolással semmiféle parlamentnek vagy alkotmánybíróságnak, ugyanakkor abban mégis különbözött a többi nép királyától, hogy Istennek tartozott felelősséggel. Izrael királya hatalmát Istentől kapta, neki tartozott engedelmességgel, ha ezt az engedelmességet megtagadta, akkor Isten is visszavonta tőle áldását.

Sault pontosan ezért vetette el Isten olyan hamar, mert engedetlennek bizonyult Istennel szemben. Míg a legtöbb király abszolút hatalommal rendelkezett, addig Izraelben egyedül Istennek volt abszolút hatalma, a király pedig csupán Isten szolgájának számított. Saul kiválasztatott, király lett, mivel azonban ő maga nem volt hajlandó elismerni, hogy Izrael népének valódi királya maga Isten, így méltatlanná vált a királyi tisztségre.

2.      Saul – ellentmondásos személyiség

Minden Saul mellett szólt. Magas volt és jóképű, olyan férfi, aki már a megjelenésével is tiszteletet parancsolt. Isten őt választotta ki arra, hogy Izrael első királya legyen. Nem sokkal a titokban történt felkenetése után Isten Lelke leszállt rá és betöltötte őt. Ezt követően sikeres mentőakciót vezetett, amellyel megmentette az ostromlott város lakosságát a megcsonkítástól. Ezek után nyilvánosan királlyá koronázták, jóllehet ő maga szerényen a háttérbe húzódott és semmiféle politikai ügyeskedéshez nem folyamodott a maga érdekében. Királlyá választása után bölcsen tartózkodott attól is, hogy az ellenfeleit megbüntesse. Bár ő maga a legkisebb törzsből származott, mégis sikeresen egyesítette maga mögött mind a tizenkét törzset. Ügyesen választotta ki népe legkiválóbb férfijait, hogy a hadseregében szolgáljanak. Egyikőjük, Dávid nemcsak rátermett tábornoknak bizonyult, de lojalitásról is tanúságot tett, akkor sem fordult szembe Saullal, amikor jó oka lett volna rá. Ez a Dávid Saul lányát vette feleségül és Saul legidősebb fiával, Jonatánnal a legjobb barátok és szövetségesek lettek.

Mindezek alapján, amit eddig felsoroltunk, azt gondolhatnánk, hogy Saul sikeres és népszerű királya volt az országnak. Sajnos azonban ez mégsem következett be. Minden pozitív tulajdonsága ellenére Saul mégis ellentmondásos személyiség volt. Olyan vezető, aki pályája elején jól indult, de aki a ránehezedő terhek alatt végül mégis kudarcot vallott.

De mi okozta Saul bukását? A szentíró nem részletezi Saul indítékait, egyszerűen csak beszámol a történtekről. A tények azonban világosan rámutatnak azokra a jellembeli gyengeségekre és ellentmondásokra, amelyek végül Saul bukásához vezettek.

A külső szemlélő számára úgy tűnik, pályája elején Saul számára valóban minden lehetőség adott volt, hogy sikeres vezetője és jó királya legyen az országnak. Ha azonban közelebbről is megvizsgáljuk Saul viselkedését, észrevehetjük, hogy bár a lehetőségek mind adottak voltak, de hiányzott belőle az Isten felé való szilárd elkötelezettség.

Amikor minden rendben volt, Saul kész volt Isten törvénye szerint cselekedni. Amikor azonban valami nehézség adódott, Saul megingott a hitében. Szorongatott helyzetben, nyomás alatt képtelen volt kitartani Isten törvénye mellett. Az engedelmesség helyett a maga feje után ment, egyre meggondolatlanabbul cselekedett, egyre féltékenyebb lett és hibát hibára halmozott.

Saul volt Izrael első királya, akit mindenki őrömmel fogadott, de ellentmondásos személyisége, erkölcsi gyengesége, szánalmas kormányzása miatt Izrael végül rosszabb helyzetbe került, mint amikor még nem volt királyuk. Az ország újra a filiszteusok elnyomása alá került ráadásul megosztottság alakult ki az északi és a déli országrész között. Saul példája jól mutatja, hogy milyen súlyos tragédiához vezethet egy alkalmatlan vezető uralma. Nemcsak saját magát vitte pusztulásba, de másokat is elkerülhetetlenül magával rántott.

3.      Saul életének tanulságai

Összefoglalva Saul életét elmondhatjuk róla, hogy valóban ellentmondásos személyiség volt. Bár Isten választottja volt, és számos sikert ért el, de Isten iránti engedetlensége, makacssága miatt sok bajt is okozott. Önfejű volt, nem hallgatott Isten szavára, el akarta pusztítani Dávidot, de még fiának, Jónathánnak a sikereire is irigy volt, meglátogatott egy halottidézőt, stb. A bibliai beszámolók alapján azt mondhatjuk, hogy depressziós hajlamú ember lehetett. Dávid azért került a királyi udvarba, hogy zenéjével lenyugtassa az ingerült királyt. Saul végig Gibeában, a saját törzsi területén maradt, nem épített ki magának királyi rezidenciát. Nem olvasunk arról sem, hogy a harcokon kívül igazán uralkodáshoz hasonlító tevékenységet folytatott volna, közigazgatási rendszer kialakításáról sincs szó.

 

A szó igazi értelmében nem is király volt Saul, csupán hadvezér. Éppen ezért a klasszikus királyság korát utódjához, Dávidhoz köthetjük. Érdemei között említhető az ammóniak legyőzése, a filiszteusok visszaszorítása, az amálekiták fölött aratott győzelme. De Saul sorra követte el a hibákat. Az Istennek való engedetlenség büntetése az lett, hogy az Úr elfordult tőle, nem tekintette többé királynak. Sámuel végleg megszakította vele kapcsolatát. Saját maga okozta a halálát is.

Saul életén keresztül Isten arra figyelmeztet minket, hogy a kiválasztottság nem elég, hanem mindvégig hűségesnek kell maradni Istenhez. Attól függően végezzük a szolgálatunkat jól vagy rosszul, hogy az Isten útján járunk-e, megmaradunk-e a tanítása mellett. Isten szavára kitartóan, élethosszig kell figyelni. Saulnak Isten prófétája, Sámuel volt a segítője, ő azonban ezt a segítséget nem vette mindig igénybe. Isten ad ma is segítőt a hívó emberek mellé, aki a Szentlélek. Kérjük mi is Isten Lelkének segítségét, vezetését és engedelmeskedjünk neki. Ámen.