Sámuel – a hűséges vezető

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 28.

 

Sámuel – a hűséges vezető

Olvasmány: 1Sám 3:1-21

„Most már a király jár előttetek, hiszen én megöregedtem és megőszültem, a fiaim is ott vannak már közöttetek. Előttetek jártam ifjúságomtól fogva a mai napig. Itt állok, válaszoljatok az Úr előtt és fölkentje előtt: Kinek vettem el a marháját, kinek vettem el a szamarát, kit nyomtam el, és kit károsítottam meg? Kitől fogadtam el ajándékot, hogy szemet hunyjak valami fölött? Visszaadom nektek! ” (1Sám 12:2-4)

 

A váltságos időkben rendkívüli vezetőkre van szükség. Sámuelnek egy átmeneti időszakban kellett kormányoznia Izrael népét. Sámuel kisgyermekkorától kezdve Éli pap keze alatt nevelkedett. Éli, aki egyben Izrael bírája is volt, azonban kudarcot vallott és a filiszteusok egyre beljebb hatoltak az országban. Miközben az egész ország forrong, és a helyzet egyre bizonytalanabb, Izrael népének új vezetőre lenne szüksége. Éli fiai, Hofni és Fineás szégyent hoztak apjukra és az Isten nevére is. Gonosz tetteik miatt méltatlanokká váltak a papi szolgálatra és az emberek bizalmát is elveszítették. Végül beteljesedett Isten ítélete Éli házán, mindkét fia egy napon halt meg. Ezek után olyan emberre volt szükség az ország élén, aki hiteles, akiben mindenki maradéktalanul megbízik. Sámuel pedig épp ilyen ember volt. Az ő irányításával ment végbe a laza törzsi szövetségből a királyságba való átmenet. Ő kente fel Izrael első két királyát, ő rögzítette írásban a mindenkori királyokra vonatkozó szabályokat, majd félreállt.

Sámuel úgy fejezte be pályafutását, hogy egyetlen elmarasztaló megállapítás sem maradt fenn róla, és a halálát az egész ország meggyászolta. Sámuel figyelemreméltó sokoldalúságról tett tanúságot. Bírói tisztségét haláláig viselte, rendszeresen körbejárta Izrael városait és igazságot tett a vitás kérdésekben. Prófétaként is nagy hírnévre tett szert, mindig éberen figyelt Isten szavára, amelyet határozottan és világosan hirdetett. Isten kulcsfontosságú üzeneteket közölt Sámuel által, amelyeket ő mindig őszintén és hamisítatlanul adott tovább. Még egészen kicsiny fiúcska volt, amikor Isten rajta keresztül hirdette ki elmarasztaló ítéletét nevelőapjával, Élivel szemben. Sámuel bátran felhívta a figyelmet a hatalmi visszaélés veszélyeire is. Emiatt kellett később megfosztania a hatalmától Saul királyt.

Mindezek felett még a papi szerepkört is ellátta, amikor Isten népéért imádkozott és áldozatokat mutatott be. De legfőbb vezetői feladatának a népéért való imádkozást tekintette: „Tőlem is távol legyen, hogy vétkezzem az Úr ellen, és ne imádkozzam többé értetek. Sőt inkább tanítalak majd benneteket a jó és egyenes útra. Csak féljétek az Urat, és szolgáljátok őt híven, teljes szívetekből, mert lássátok csak meg, milyen nagy tetteket vitt véghez rajtatok!” (1Sám 12:23). A nép emlékezetében hűséges vezetőként maradt meg Sámuel. Amikor a nemzet többször is a katasztrófa szélére sodródott, Sámuel magához ragadva a kormányrudat megmentette és kivezette az országot a válságból. Élete végén, miután sok évig hűségesen szolgálta Istent és a népet, annak a Dávidnak adta át a vezetést, akiből aztán Izrael legnagyobb és leghíresebb királya lett.

            Ma Sámuel búcsúbeszédéből olvastunk egy részt. Ezek a szavak hűen tükrözik mindazt, amit ő a személyével és az egész életével képviselt. Nemcsak egy öregember visszavonulásának történetét olvashatjuk itt, hanem, egy Istennek odaszánt életű, engedelmes prófétának az életszemléletét is. Sámuel több évtizeden át volt Izráel lelki vezetője. Az ő idejében makacsolta meg magát a nép és követelt királyt magának. Azt mondták, hogy olyanok akarnak lenni, mint a többi nép. Ez nagyon elszomorította Sámuelt. Végül Isten parancsa szerint mégis királyt választott a számukra. Így kente fel Sámuel Izráel első királyává Sault. Majd összehívta a népet egy gyűlésre, ahol bemutatta nekik a királyt. Ekkor mondta el ezt a búcsúbeszédet, amit most olvastunk. Sámuel bejelenti visszavonulását, Sault pedig úgy mutatja be, mint a nép új vezetőjét. Sámuel nem helyeselte, hogy a népet egy földi király vezesse, mert ez engedetlenség volt Istennel szemben, aki egyedüli királya volt Izraelnek. Az Úr azonban kegyelmes, földi királyt ad a népnek, és ha hallgatnak rá, akkor ezen a királyon keresztül is az élő Isten lesz az ő igazi Királyuk, és Ő fog uralkodni továbbra is. De, ha nem hallgatnak Istenre, akkor egyik baj a másikat fogja követni. Sámuel kijelenti, hogy ő továbbra is imádkozni fog a népért és hirdetni fogja Isten szavát. Sámuel, a hűséges, Istennek engedelmes vezető példájaként van előttünk.

1.      A vezető, aki képes félreállni

Az első, látszólag semmitmondó megállapítás, amit Sámuel magáról mond ez: „megöregedtem és megőszültem.” (1Sám 12:2). Ezt azonban nem keserűen mondja, hanem mint tényt állapítja meg. Tudomásul veszi, hogy Isten az új helyzetben más feladatokat ad neki. Sok minden megváltozott. Az évek elszálltak, megváltozott az ő teherbírása, de megváltozott a népnek a szíve is: jobban bíznak egy emberben, akit királyként tisztelhetnek, mint magában Istenben. Változnak a körülmények, változunk mi is. Tudomásul kell venni, hogy megváltozhatnak a feladataink is. Sámuel nem ragaszkodik tíz körömmel ahhoz a feladatkörhöz, amit évtizedeken át hűségesen betöltött, hanem miután bemutatja a népnek az új vezetőt, Sault, csendesen visszavonul.

Nem duzzogva, nem keserűen teszi ezt, hanem alázattal és bölcsen. Nem azt mondja, hogy utánam a vízözön! Nem is azzal a kaján kárörömmel, hogy na, majd meglátjátok, hogy nélkülem mire mentek. Ellenkezőleg, noha ő maga nem helyeselte Saul megválasztását, és egyáltalán a királyság intézményét, mégis odaáll Saul mellé. Nem ássa alá a király tekintélyét, nem mondja azt, hogy tapasztalatlan fiatalember, vigyázzatok vele, mert bajba keverhet benneteket. Hanem azt mondja róla, hogy ő az Úr felkentje. Ő az, aki ezen túl Istent képviseli. Ha pedig nem ezt teszi, akkor az ő bűne lesz. Sámuel végig ezzel a tisztelettel beszél a fiatal királyról.

Persze nem lehetett ez könnyű Sámuelnek. Először is azért nem, amit itt csak úgy egy mellékes félmondatban említ meg, hogy tudniillik az igazi öröm az lett volna a számára, ha a saját fiait mutathatta volna be a népnek, mint vezetőket. Ezért említi fiat, akik „ott voltak a nép között” (1Sám 12:2), de azután többet nem beszél róluk, mert nem sok jót lehetett mondani róluk. Sajnos fiai nem követték apjuk példáját, nem úgy éltek, hogy méltók lettek volna vezetőnek. Egy korábbi igeszakaszban ezt olvassuk: „Amikor Sámuel megöregedett, a fiait tette meg Izrael bíráivá. Fiai nem az ő útjain jártak, a maguk hasznát nézték, ajándékokat fogadtak el és kiforgatták a törvényt.” (1Sám 8:1-2). Így Sámuelnek arról a vágyáról, hogy valamelyik fia kerüljön a trónra, le kellett mondani.

De nem volt könnyű Sámuel helyzete azért sem, mert tudta jól, hogy Saul alkalmatlan a feladatra. Sámuel mégis mellé áll, és pozitívan tesz mellette bizonyságot, mert Isten erre utasította őt.

Akik már nyugdíjba vonultak, vagy készülnek, azok gyakran úgy vélik, hogy az utód gyengébb ember, mint ők. Ritkán hallani azt, hogy valaki tisztelettel beszélne az utódáról. Sámuel azonban nem ezt teszi, ő tisztelettel beszél az utódáról. Nyilván nem felejtette el, hogy ő sem úgy kezdte, hogy ismerte az Urat, és mindent tudott. Eleinte ő sem ismerte Isten szavát, amikor először szólt hozzá. Sámuel nem ássa alá utódának a becsületét, hanem inkább támogatja őt itt is, meg a későbbiekben is.

Csak az tud könnyen visszavonulni, aki nem magát tartja fontosnak, hanem az ügyet. Mert, aki csak önmagát látja, meg a saját érdemeit, és nem azt az ügyet, amit Isten rábízott, az nem képes alázattal és csendesen félreállni. Sámuelnek nem a maga, hanem az Isten dicsősége volt fontos, ezért volt képes csendben félreállni. Nem a maga igazát akarta bizonytani, hanem Istennek akart engedelmeskedni. Mindennél nagyobb kiváltságnak tartotta, hogy Isten őt használta annak a népnek a javára. Ezért boldog így öregen is, és ezért állapítja meg tárgyilagos egyszerűséggel, a hívő ember józanságával: „megöregedtem, megőszültem” (1Sám 12:2), így hát visszavonulok.  Tudja jól, hogy ő eddig is csak sáfár volt. Nem az övé volt a nép. Nem az övé volt a kijelentés, amit legnagyobb kincsként adott mindig tovább a népnek. Isten az, aki szólt, Isten adta a fizikai erőt, Isten hordozta hűségesen ezt az engedetlen népet. Isten hordozta hűségesen őt is, mert ő sem volt hibátlan és tévedhetetlen. Ezért is áll oda ilyen alázattal, hogy mielőtt visszavonulna, tisztázza a dolgokat. Ő nem vett el senkitől semmit, nem tartozik senkinek, vagy ha mégis, akkor most kész visszaadni. Nem gondolja magát tökéletesnek és tévedhetetlennek, hanem a visszavonulásában is igyekszik megmaradni Isten alázatos szolgájának. Ez jellemzi a hűséges és engedelmes vezetőt.

2.      A vezető, aki nem a maga hasznát kereste

Ismét egy sokat jelentő megaállapítás hangzik el: „Semmit sem találtatok a kezemben.” (1Sám 12:5). Nagyon gazdag jelentése van ennek a kifejezésnek. Először is azt jelenti, amire a másik mondatában hivatkozik is Sámuel, hogy soha nem fogadott el senkitől megvesztegetést. „Senkitől nem fogadtam el ajándékot, hogy szemet hunyjak.” (1Sám 12:4). Sámuel a nép bírája is volt évtizedeken át. Sajnos a megvesztegetés már akkor is jellemző volt a közéletre. De Sámuel megvesztegethetetlen volt. A korrupciónak nem adott lehetőséget. Az igazságot kereste mindig. Nem engedte befolyásolni magát, nem fogadott el megvesztegetést, nem nézett az emberek személyére, csak Istenre, és mindig az igazságot képviselte.

Az, hogy: „semmit nem találtok a kezemben”, jelenti azt is, hogy nem maradt adósa senkinek. Pál apostol az efézusi vénektől búcsúzva mond valami hasonlót:  „Mert nem vonakodtam attól, hogy hirdessem nektek az Isten teljes akaratát.” (ApCsel 20:27). Pál úgy látta, hogy elvégezte a feladatát. Kötelességmulasztással nem lehet vádolni. Számára az volt a legfontosabb, hogy a küldetését elvégezze. Amit Isten rábízott, amit a kezébe adott, azt nem magának tartotta meg, hanem tovább adta másoknak.

Megkapta tőlünk a szülő, a házastárs, a gyermek, a szomszéd, a főnök, a beosztott, amit Isten embereként nekünk tovább kellett volna adnunk? Számon tartjuk-e azt, hogy mit bízott ránk Isten?

De jelenti ez a kifejezés egyszerűen azt is, hogy üresek a kezei Sámuelnek, azaz: szabad. Nem ragaszkodik semmihez. Nem ügyeskedik, nem erőszakoskodik, hogy valamit mégis megtartson abból, ami eddig rá volt bízva. Nagy erő kell ahhoz, hogy az ember ne ragaszkodjon egy íróasztalhoz, egy munkapadhoz, a maga igazához, vagy ahhoz, hogy feltétlenül megvalósítsa terveit, hanem csendesen el tudjon engedni mindent. Még terveket is, ha Isten azt mondja, hogy itt most ennek a szakasznak vége.

Isten Sámuelnek sem azt mondja, hogy itt mindennek vége, hanem csak azt, hogy új szakasz kezdődik. Ha Sámuel most belekapaszkodik a régi szerepébe és hivatásába, akkor Isten nem tudja majd használni őt az újban.

Az öregember sem felesleges az Isten országában. Ha a fizikai ereje megfogyatkozik is valakinek, attól ő még nem lesz sem használhatatlan, sem pedig értéktelen. Isten nem a teljesítményeink alapján minősít minket, hanem a neki való engedelmesség alapján. Sámuel éppen ebben látja az új feladatait. Beszéde végén részletesen szól is erről. Felismeri, hogy Isten nem csupán kivesz a kezéből most dolgokat, hanem ezeket a megöregedett kezeket valami másra akarja használni. Sámuel pedig kész erre. Nemcsak azt nézi, amit elveszít, hanem azt is, amire Isten hívja, és amivel megajándékozza.

Tehát Sámuel nemcsak azt éli át, ami miatt ma is sok beteg vagy idős ember panaszkodik, hogy már nem tudja úgy végezni a feladatait, mint korábban, hogy úgy érzi, csak terhére van a szeretteinek, mert most őt kell kiszolgálni. Sámuel a veszteség helyett az előnyökre koncentrál. Felismeri, hogy a vezetés terhét letéve, most több ideje lesz az elcsendesedésre, az imádkozásra. Korábban is a népet szolgálta, de akkor nem volt annyi ideje, hogy ott állhasson egész nap az Isten előtt. Bíróként örökké úton kellett lennie, hol az egyik faluban, hol a másikban kellett valami ügyet elrendeznie. Most ezért nincs kétségbeesve, mert meglátja a lehetőséget ebben az új helyzetben, „Tőlem is távol legyen, hogy vétkezzem az Úr ellen, és ne imádkozzam többé értetek. Sőt inkább tanítalak majd benneteket a jó és egyenes útra.” (1Sám 12:23).

Gondolkozzunk el ma Sámuelnek ezen a két rövid mondatán, amit itt magáról mond. Hívő emberként számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy helyzetünk és az Istentől számunkra kijelölt feladatunk az idő múlásával változhat.  Mindenkor késznek kell lennünk arra, hogy elfogadjuk, ha Isten új helyzettel és feladattal szembesít. Törekedjünk arra, hogy mi is elmondhassuk, hogy semmit nem találhatnak a kezünkben, ami nem a miénk. Ne az emberekre, hanem Istenre nézzünk, neki engedelmeskedjünk! Ne tartozzunk senkinek, vagy ha mégis, akkor igyekezzünk azt pótolni, amíg lehet. Legyen üres a kezünk úgy is, hogy nem kapaszkodunk olyan dolgokba, melyeket Isten szerint már rég el kellett volna engednünk.

Sámuel búcsúbeszédében nem arról számolt be, hogy mi mindennel van tele a keze, hogy mennyire megszedte magát addig, míg a nép vezetője volt, hanem arról, hogy semmi nincs benne, nem gyűjtött semmit magának, mert nem élt vissza a hatalmával. Ami benne volt, azt mind Isten rakta bele, és azt ő tovább adta.

Sámuel ezért tud boldog, megelégedett, szabad és Isten szerint gazdag lenni. Kész alázattal félreállni, elengedni a dolgokat, üres a keze, de tudja, hogy majd Isten tesz bele mást, olyat, ami egy öregember kezébe való. Rábízza magát arra az Istenre, aki tudja, hogy ki mire való, és kinek mire van szüksége. Segítsen minket Isten abban, hogy mind fiatal mind pedig idős korban ilyen Istennek engedelmes életet tudjunk élni! Ámen.