5.
Az istentisztelet
Mielőtt
istentiszteletünk itt és most helyzetét vizsgálnánk, három dolgot kell röviden
tisztáznunk. Először azt, hogy ekléziasztikai szempontból itt az istentisztelet
és az igehirdetés váltófogalmak, hiszen ahol igehirdetés hangzik el, ott
istentisztelet van, istentisztelet viszont nem képzelhető el igehirdetés
nélkül. Másodszor azt, hogy az igehirdetésen nem csak a prédikációt értjük,
hanem az Ige látható formáját is, a sákramentumot. Végül azt, hogy ebben a
paragrafusban a szorosabban vett igehirdetésről beszélünk, tudva azt, hogy ezen
kívül igehirdetésnek és istentiszteletnek nevezzük a pásztorációt,
katekhizációt, diakóniát is.
1. Az istentisztelet jelentősége.
Elvileg meg lehet ugyan állapítani, hogy az igehirdetés egyház (gyülekezet)
valóságok között eredetüket tekintve különbség van, mert Isten Lelke először
igehirdetést hozott létre és csak azután egyházat (lásd az első pünkösdöt),
gyakorlatilag azonban a kettő egymásra utaló valóság, sem egyház nincs
igehirdetés nélkül, sem igehirdetés egyház nélkül.
Az
istentisztelet (igehirdetés) szolgálatában az egyház hármas körben és
vonatkozásban vesz részt. Mint országos egyetemes egyház megszabja az
istentisztelet külső formáját a zsinat által, biztosítja az igehirdetés
kereteit a Kánon által és központi testületei által rendelkezéseket ad ki ezek
végzésére. Mint egyházközség megszervezi helyileg az istentiszteletet,
megállapítja időpontjait, biztosítja helyét, fenntartja az igehirdetői
szolgálatot. Mint gyülekezet hirdeti az Igét, főleg, de nem csak a lelkipásztor
által, hallgatja az Igét és engedelmeskedik. Mint látható, az első kettő inkább
formai és állandó tényező, a harmadik tartalmi és változó, mert lehet jól és
rosszul Igét hirdetni, hallgatni és nem hallgatni az Igét, engedelmeskedni vagy
visszautasítani azt. Mert ez a harmadik viszonyulás a problematikusabb, és mert
itt jönnek elő a tartalmi kérdések, ezért ebben a paragrafusban főleg a
gyülekezet és az istentisztelet (igehirdetés) viszonyáról szólunk.
2. Aszerint, hogy az istentisztelet hol
történik és hogy mennyire kötött, alkalmait hármas körben tárgyaljuk.
a) A szorosabban vett templomi
istentiszteleti alkalmak a szolgálat végzésében központi jelentőségűek.
Ezt ma nagyon világosan kell látnunk még akkor is, ha egyes felfogások szerint
a pásztoráció fontosabb, vagy mások szerint a keresztyén szeretet gyakorlása, a
diakónia, a személyes kegyességi forma, a társadalmi megsegítés manapság
előtérbe kerülnek. Hogy mit jelent a templom, mint az igehirdetés központi
helye, arra nézve ó- és újszövetségi példaként hozhatjuk fel Ézs 2,1-5-öt:
Jeruzsálemben az Úr háza magához vonzza nemcsak Izráelt, hanem a pogányokat is,
mert a tanítás és az Úr beszéde Sionból jön; és Mt 8,11-et, ahol Jézus arról
beszél, hogy a mennyek országában napkeletről és napnyugatról sokan jönnek és
letelepednek.
A
templom és az itt elhangzó igehirdetés a gyülekezet számára hármas vonzerőt
kell, hogy jelentsen.
Először:
itt hangzik Isten Igéje legtisztábban és félreérthetetlenül, mint Szentírás
(bibliaolvasás és alapige) és mint igehirdetés. Ez azt is jelenti, hogy a
gyülekezet elsősorban itt épül hitben és készül fel a jócselekedetekre.
Másodsorban
az istentisztelet és a templom lelki otthon, második családi hajlék. Kortól,
nemtől, társadalmi kategóriától, gondolkozástól, műveltségtől függetlenül
együtt van Isten látható egyháza, s minden zavaró, a híveket egymástól elzáró
és elkülönítő tényezőt kívül hagytunk, hogy ott az Ige és a Szentlélek
gyülekezetet formáljon. A templomi istentisztelet a maga zavartalan
nyugalmával, liturgiai biztonságával, a hívek békés egymás-mellett-ülésével,
tulajdonképpen prototípusa annak, ahogyan kellene a gyülekezet tagjainak a
templomon kívüli életüket berendezniük.
Harmadsorban,
a gyülekezet kőbe, fába, szőttesekbe, festékekbe (kazetták) megmutatkozó hite,
áldozatkészsége összekapcsolja a múlt gyülekezetét a jelenkorival; nemcsak az
egyházukért áldozni tudó földbirtokosakkal vagyunk együtt, de nincstelen
jobbágyokkal, az ellenreformáció korabeli, hitéhez és egyházához ragaszkodó
gyülekezettel is. Ezek a kő-jelek bűnbánatra, adakozóbb lelkületre indíthatják
a mai gyülekezetet.
Éppen
ezért a lelkipásztornak, a presbitériumnak, de az egész gyülekezetnek is
mindent meg kell tennie azért, hogy a templom és a templomi istentisztelet,
igehirdetés valóban Isten Igéje hirdetésének helye legyen, de a gyülekezet
családi otthona is. Ez olyan külsőségeket is jelent, mint a templom rendben
tartása, téli fűtése, ízléses berendezése, de azt is, hogy lehetőség szerint
minél több istentiszteletnek kell a templomban történnie. Így be kell hozni a
központi istentiszteleti helyre minden keresztelést, esketést, konfirmációi
kikérdezést, s egyáltalán nem tartjuk helytelennek, ha a temetési prédikáció is
a templomban hangzik el. Ez azért is ajánlatos, mert nagy hideg és meleg ellen védenek
a falak, mert a gyülekezet leülhet az egy óráig is eltartó istentisztelet
alatt, mert több templomban van gyülekezeti énekeskönyv.
b) A templomon kívül végzett
istentiszteleti alkalmak. A
halál ugyan családi esemény, de a temetési istentisztelet gyülekezeti
istentiszteleti alkalom. Nem árt egypár olyan vonatkozásra felhívni a
figyelmet, amelyek ma különösen érvényesek, tehát ekléziasztikai kérdések. Az
igehirdetőnek tudatosítania kell magában azt, hogy a temetési igehirdetést
nemcsak a református hívek hallgatják, hanem más felekezetűek, sőt hitetlenek
is. Már csak azért sem maradhat el az igehirdetésből a feltámadással való
vigasztalás és hitvallástétel, amit a nem reformátusok esetleg nem kaphatnak
meg. Ugyanezért nem szabad az alapigének valamilyen ürügyén megbántani azokat,
akik másképpen hisznek, vagy egyáltalán nem hisznek, hanem fel kell mutatni
református hitünknek többletét, építő módon. A temetési szertartás a háznál
(templomban) elmondott előfohásztól a temetőben elhangzott áldásig tart. A
kettő között a lelkipásztor felelős azért, ami a temetésen történik. Ezért nem
engedi meg, hogy bárki részéről is búcsúztató hangozzék el, hogy cigányzene
szóljon, hogy a hívek menet közben üvegekből kínálgassák egymást, hogy
cigarettázzanak. A lelkipásztornak, presbitereknek arra kell törekedniük, hogy
az éneklésbe a gyülekezet minél több tagja kapcsolódjék be. Ennek érdekében
ajánlatos, hogy a kántor hozzon a templomból énekeskönyveket és ossza szét a
hívek között. Természetesen, csak az énekeskönyvi énekeket engedhetjük meg, de ezek
közül is a még egypár helyen szokásos hitvallástalan temetési énekekről
beszéljük le a gyülekezetet s inkább diktáljunk be zsoltárokat, amelyek mind az
igehirdetéshez, mind az alkalomhoz jobban illenek.
Ha
csak tehetjük, ne kereszteljünk és ne eskessünk a paróchián és családi háznál,
hanem a templomban. Ha mégis ez a család kívánsága, akkor törekedjünk arra,
hogy minél többen vegyenek részt és arra, hogy ott is legyen gyülekezeti ének.
Az új családi ház felavatási ünnepségén, a házassági évfordulókon a
lelkipásztornak terjedjen ki a figyelme két dologra. Arra, hogy ezen a család
és a szomszédság minél nagyobb része legyen jelen, hogy ez által gyülekezeti
alkalommá váljanak ezek is és arra, hogy innen sem szabad az igehirdetésnek és
a gyülekezeti éneklésnek hiányoznia. A többi nem templomi istentiszteleti
formák már a pásztorációs alkalmakhoz tartoznak.
c) Az istentisztelet kötetlenebb
alkalmai a bibliaórák, imaórák, szeretetvendégségek, sorozatos előadások,
gyülekezeti ünnepélyek. Ezeknek a helye vagy a templom vagy a
gyülekezeti terem. A szorosabban vett istentiszteletek mellett főleg három
szempontból tartjuk fontosnak.
Először
azért, mert itt nyílnak inkább lehetőségek arra, hogy a gyülekezet tagjai
megismerjék egymást. Ez a bibliaórai beszélgetéseknél, az előadásokhoz való
hozzászólásoknál, a szeretetvendégség körüli szolgálatoknál történhet meg.
Másodszor
azért, mert itt inkább előtérbe kerülhet az igehirdetés tanítói jellege. A
gyülekezetek tagjai elég keveset tudnak az egyházközségük múltjáról, nem
ismerik református hitvallásainkat, egyes hitvallási kérdésekben aggasztó
tájékozatlanságot mutatnak. Nem tudják, hogy miképpen élnek az egyházak
világszerte, mi az ökumenikus mozgalom. Naiv kérdéseket tesznek fel (igaz, hogy
az egyházak rövidesen egyesülnek?), amelyeket teljes komolysággal kell
megválaszolnunk.
Harmadsorban
azért fontosak a bibliaórák, előadások, szeretetvendégségek, mert innen
indulhat ki az egymás megsegítésének a szolgálata, a diakónia. Főleg itt van a
gyülekezetnek alkalma, hogy vendéglelkipásztorokat, presbitereket, teológiai
tanárokat is meghallgasson. Mert a bibliaóra, szeretetvendégség is
istentisztelet, ezért az igehirdetésnek nem szabad innen hiányoznia.
3. Az igehirdetés hatékonyságának
akadályai. Isten Igéje szólt: legyen és lett.
Isten kimondott szava így vált Igévé, ez az Ige élő és ható (Zsid 4,12), nem
tér vissza üresen Istenhez (Ézs 55,10 11). Meg kell győződnünk arról, hogy ez
nemcsak az Igére, de az igehirdetésre is érvényes. Egészen kevés esettől
eltekintve, nincs hiábavaló igehirdetés, ha pedig mégis visszhangtalan az, amit
mondunk, akkor nem volt igehirdetés. Egészen más kérdés az, hogy Isten Igéjének
és az igehirdetésnek a hatását mennyire és miben mérhetjük le.
Ezért
a következőkben két kérdésre keresünk választ: Mik az akadályok Isten Igéjének
és az igehirdetésnek a diadalútjában s a gyülekezetnek és a lelkipásztornak mit
kell tennie, hogy a "lehetetlenség konok falán ne zúzza véresre
koponyáját" s hogy az Ige eljusson a gyülekezethez.
a)
A lelkipásztor és a gyülekezet úgy érzi, a felettesek úgy látják, az
istentiszteleti adatok azt mutatják, hogy az igehirdetés szolgálata hiábavaló.
Milyen okai lehetnek?
Az
igehirdetés hatékonyságának akadálya legtöbbször az igehirdetőben van.
Prédikációi tartalmilag vagy nem igeszerűek vagy nem gyülekezetszerűek; nagyon
sok esetben ez a készületlenséggel magyarázható. Felelőtlenségének terhe alól
sem elfoglaltságának, sem családi helyzetének ürügye nem mentesítheti. Arra az
esetre, ha váratlanul kérik fel szolgálatra s azt más lelkipásztor nem
végezheti el, a lelkipásztornak állandóan készen kell állnia egy két textussal
és rövid magyarázattal, hogy ezeket a szolgálatokat is tisztességesen
elvégezhesse. A prédikáció formája is akadály lehet az Ige útjában. A lelkipásztor
a szószéken természetellenes hangot vesz fel, ezt a gyülekezet megérzi és
hiteltelennek minősíti magát a bizonyságtételt. Öcsém, tanulja meg mondta az
idős lelkész a segédlelkésznek , hogy a katedrában minden hangon lehet
beszélni, csak emberi hangon nem. De az is baj, ha a prédikáció nyelve parlagi,
fogalmazása pongyola, mert ez tisztességtelen köntöse Isten Igéjének. Hogy ez
ne következzék be s persze nemcsak ezért minden héten legalább egy prédikációt
le kell írni, a többit pedig részletes vázlatban ki kell dolgozni. De nem jut
el az Ige a gyülekezethez, mert az igehirdető személye nem útkészítő, hanem
akadálygörgető. Nemcsak arról van itt szó, hogy a lelkipásztor erkölcsi élete
hatástalanítja az általa kimondott szót s ez fegyelmit von maga után, hanem
arról is, hogy a lelkipásztor túl zárkózott vagy más, egyéniségében rejlő, de
személyétől független lelki zavarban szenved. Az ilyen defektusokról
legtöbbször maga sem tehet és harcolni sem tud ellenük. Sokszor pedig
valamelyik kegyelmi ajándék hiányzik életéből.
Az
igehirdetés nem jut el a gyülekezethez s az akadályok magában a gyülekezetben
vannak. Sokszor azért, mert egyszerűen el sem jön a gyülekezet a templomba. Ha
a családlátogatásnál a lelkipásztor érdeklődik, hogy miért nem járnak templomba,
rendszerint a következő válaszokat kapja vagy következtetheti ki: Beteg, öreg,
erőtlen vagyok, nem bírom már megmászni a hegyet, nem tudok egy óráig egy
helyben ülni. Ezek legtöbbször valós indokok s ilyenkor a lelkipásztornak
gondolkoznia kell, miképpen juttassa el az Igét a beteghez, s hogy kit bízzon
meg lelkigondozásával. Vasárnapon és ünnepen is dolgozunk s nincs időnk a
templomra. Ez csak nagyon kis részben igaz, legtöbbször csak álindok. A
lelkipásztor nemcsak azzal érvelhet, hogy a munka és a pihenés ritmusát Isten
szabta meg a mi érdekünkben, s nemcsak azzal, hogy a léleknek is szüksége van
táplálkozásra, mint a testnek is, hanem azzal is, hogy felhívja a figyelmet a
többi istentiszteleti alkalomra, amelyek a munkaidőn kívül vannak. Ugyanígy érvelünk
a szórakozási és kirándulási kifogásokkal szemben is. Minden ürügynél azonban
le kell mérnünk, vajon nem általános templom-idegenségről van-e szó. Van úgy
is, hogy valamelyik szekta templomellenes propagandája hatolt be a hívek
gondolkozásába. Ezt legtöbbször csak sejtjük, mert nem vallják be őszintén.
Ilyenkor a lelkipásztornak nem szabad megelégednie csupán a szokott rögtönzött
ellenérveléssel, hanem fel kell készülnie éppen annak a szektának a
"fogadására", amelyik így rombol. Tehát nemcsak arról van szó, hogy a
templomnak, mint igehirdetési helynek a jelentőségét hangsúlyozzuk, hanem arról
is, hogy a behatoló szekta minden tanítását visszaverjük. Megtörténik, hogy a
híveket visszatartja a templomtól a lelkipásztor személye. Ilyenkor a
munkatársak (presbiter, gondnok) bevonásával óvatosan kell megközelíteni a
haragos híveket, majd a lelkipásztornak személyesen kell megjelennie és
evangéliumi nyíltsággal beszélnie kell a személyes ellentétekről.
A
gyülekezet részéről az elzárkózás megtörténhet akkor is, ha tagjai eljönnek a
templomba. Falun és városon egyaránt érvényes, hogy a gyülekezet tagjai nem is
azért jönnek a templomba, hogy Igét hallgassanak. Ez igaz és baj is, de nem
szabad ezt a jelenséget csak a hívek oldaláról nézni, hanem az Ige felől is kell
látnunk. Igaz, hogy csupán a megszokás, a tradíció, a másokkal való találkozás,
az esetleges "kultúrcsemege" miatt vonzódnak Isten házához, de a mi
számunkra a fontos az, hogy ott vannak és akkor az Igét kell nyújtanunk nekik,
még ha nem erre vágyakoztak is. Bízzunk abban, hogy az Ige élő és ható és átüti
minden más elvárásnak a falát. Ha ennek érdekében mindent megtettünk, akkor a
többit rábízhatjuk Isten Lelkére, aki a közömbösökhöz és a más-igényűekhez is
eljuttatja igehirdetésünket. Eljönnek a hívek a templomba, meghallgatják az
Igét, el is fogadják, sőt az igehirdetőt meg is dicsérik, csak éppen nem érzik,
hogy személyesen hozzájuk szólt. Egy bizonyos idő után beleszoknak abba, hogy
az igehirdetéshez nincs közük, le is mondanak erről és végül kimaradnak a
templomból. Lehet, hogy igehirdetésünk túl dogmatikus, de az is lehet, hogy a
híveknek kényelmesebb eláltalánosítani az üzenetet, mint magukra vonatkoztatni.
A prédikáció időszerűségének és személyességének kérdésébe itt nem
bocsátkozhatunk bele, csupán két tanácsot adunk. A lelkipásztornak tudnia kell
minden mozgást, ami a gyülekezeten belül, és ami kívül, a nagyvilágban
történik, hogy érdekeltté tehesse a híveket. A prédikáció mögött mindig álljon
ott az igehirdető személyes hittapasztalata, hogy a hívek érezzék: élő
bizonyságtételnek a tanúi.
Akadály
lehet az Ige útjában az, amit kettős vallásosságnak szoktak nevezni. Az ünnep
és a templom teljességgel elszakad a hétköznapoktól, a munkahelytől, az
otthontól, a szórakozástól, s az Ige hatósugara csak a szószéktől 5 m-re
terjed. Nem azért, mert elfelejtik az Igét, hanem mert nem tudják, hogy azt
élni kell, és hogy miképpen kell élni. Az Ige imperatívuszait nem személyes
parancsnak tekintik, hanem általában törvénynek. Ezért a legtöbbször nagyon
kétes értékű az, ha a lelkipásztort megdicsérik a prédikáció után, mert a
híveknek semmi sem tetszik jobban, mint a magasröptű formákba bugyolált
általános életelv, esetleg axióma, aminek aztán az égvilágon semmi
következménye sincs.
Összefoglalva
az utóbb mondottakat, a legnagyobb nyomorúságra kell rámutatnunk, ami az
igehirdetés hatástalanságát mutatja, arra, amit Jakabnál olvasunk, hogy az
Igének hallgatói vagyunk, de nem megtartói (Jak 1,19-27). Sokszor értetlenül
állunk szemben azzal a ténnyel, hogy egy egy templomos gyülekezetben különösen
sok az alkoholista, feltűnően sok a paráznaság és házasságtörés, az utca hangos
a trágár káromkodásoktól. Ilyen esetekben rendszerint régi bűnökről van szó,
amelyekről az újonnan templomba járó gyülekezet még nem szokott le, s csak
ezentúl várhatjuk az igehirdetés látszatját. De arról is szó lehet, hogy az
alkoholisták, káromkodók azokból a kevesekből kerülnek ki, akik nem hallgatnak
igehirdetést.
b)
Az Ige elfogadásának akadályaiból már következnek is azok a feladatok, amelyek
a gyülekezetre és a lelkipásztorra hárulnak.
Természetesen, el kell itt most tekinteni azoktól a részletes homiletikai
elvektől, amelyek mindenkor érvényesek, s csupán egypár mai feladatra fogunk
rámutatni. Ha a lelkipásztor úgy látja, hogy az igehirdetésnek nincs foganatja,
felül kell vizsgálnia prédikálási módját, mind tartalmi, mind formai
szempontból. Ha ezt nem tudja tárgyilagosan megtenni, ha környezetében nincs
senki, aki segítségére lenne, s a gyülekezetből sem jön konkrét visszhang,
kérje meg szolgatársait, hogy őszintén és nyíltan mondják meg igehirdetésének
hibáit. Ha az istentiszteletek látogatottsága az évek megfelelő hónapjait
összehasonlítva csökken, induljon el az év bármely szakaszában, látogassa meg
az egész gyülekezetet és végezze pontosabban, lelkiismeretesebben a
katekizációt.
Ha
életében olyan elemi erővel pusztít a bűn vagy jelentkezik személyes és családi
nyomorúság, hogy kihat a gyülekezet hitéletére, nem mondhatnunk mást, mint hogy
térjen meg bűneiből és hittel viselje terheit, ehhez kérjen segítséget
olyanoktól, akik hitben erősebbek.
A lelkipásztor és a gyülekezet egymásért imádkozó tényezői az istentiszteleti
életnek. Ennek különösen intenzív módon kell történnie, ha a gyülekezeti
életben pangás áll be.
Ha
mindezeket megpróbálta és mégis azt látja, hogy az Ige nem hatékony, akkor vagy
benne, vagy a gyülekezetben van a hiba, ezért menjen más szolgálati helyre. A
gyülekezetnek és a lelkipásztornak egyformán érdeke ez. Tegye meg, mielőtt még
tönkretenne egy gyülekezetet és mielőtt saját élete és szolgálata végleges
csődbe jutna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése