100
TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 85.
Hazatérés
a fogságból
Olvasmány: Ezsd
1:1-11
„Sokan az idősebb papok, léviták és
családfők közül, akik még látták az első templomot, hangosan sírtak, amint a
szemük láttára rakták le ennek a templomnak az alapját, sokan pedig hangosan
ujjongtak és örvendeztek, úgyhogy a nép közül senki sem tudta megkülönböztetni
az örömujjongás hangját a sírás hangjától, mert a nép igen hangosan ujjongott,
és messzire hallatszott a hangja.. (Ezsd 3:12-13).
A Babilonba
hurcolt zsidó foglyok több mint fél évszázadon keresztül távol éltek a
hazájuktól, de sohasem adták fel a reményt, hogy egyszer hazatérhetnek. Bár
némelyek közülük, sokra vitték Babilonban, mégsem érezték otthon magukat.
Emésztő vágyakozással tekintettek szülőföldjük, és az Isten temploma felé: „Amikor
Babilon folyói mellett laktunk, sírtunk, ha a Sionra gondoltunk. A
fűzfákra akasztottuk ott hárfáinkat. Mert akik elhurcoltak minket,
énekszót követeltek tőlünk, és akik sanyargattak, öröméneket: Énekeljetek
nekünk a Sion-énekekből! Hogyan énekelhetnénk éneket az ÚRról idegen
földön? Ha megfeledkezem rólad, Jeruzsálem, bénuljon meg a jobb
kezem! Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha nem emlékezem rád, ha nem
Jeruzsálemet tartom legfőbb örömömnek!” (Zsolt 137:1-6). Végre
elérkezett a várva várt nagy nap. A Babilont meghódító perzsák a vallási
türelem politikáját követve, engedélyt adtak, hogy a zsidó foglyok
hazatérhessenek. Az ő történetüket meséli el Ezsdrás könyve.
A látvány, ami a
hazatérőket fogadta, elkeserítő volt. Jeruzsálem falai lerombolva, épen maradt
épület egy sem akadt, Isten temploma pedig szintén csupán egy halom törmelék
volt. A hazatérők első csoportja azonban azonnal munkához látott. Ők a templom
újjáépítését tekintették a legfontosabb feladatuknak. Ehhez a nagy munkához
központi állami segítséget is kaptak. A perzsák ugyanis visszaadták az elrabolt
templomi ezüst és aranykincseket. A templom alapkövének letételekor az egész
nép üdvrivalgásban tört ki. Az örömkiáltásuk azonban sírással vegyült. Az
idősebb hazatérők, akik még emlékeztek Salamon templomának pompájára,
keservesen sírtak. A régi templom romokban hevert a lábuk előtt, mert egy
idegen hatalom lerombolta, most pedig egy másik idegen hatalomtól kellett
engedélyt kérniük az újjáépítéshez. Korábbi országuk területének csupán egy kis
részét kapták vissza. Hol van már Dávid és Salamon dicsősége? Végre otthon
lehetnek, de ez a nap mégis a zsidó történelem keserédes napja volt. A hazatérő
száműzöttek egy földig rombolt, bozóttal benőtt szellemvárost találtak a régi
Jeruzsálem helyén. Egy másik zsoltár így írja le a hazatérő foglyok érzéseit: „Mikor jóra
fordította Sion sorsát az ÚR, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor
megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön. Ezt mondták akkor a
népek: Hatalmas dolgot tett ezekkel az ÚR! Hatalmas dolgot tett velünk az
ÚR, ezért örvendezünk. Fordítsd jóra sorsunkat!” (Zsolt 126:1-4). Isten megnyitotta
számukra az utat, ám a hazatérőknek nagy elszántságra volt szükségük, hogy
mindezt véghez vigyék.
1.
Isten a
történelem ura
Ezsdrás
története a következő perzsa uralkodó, Artahsasztá (más néven Artaxerxész)
perzsa király idején játszódik, aki nem csupán megengedte Ezsdrásnak, hogy
visszatérjen Jeruzsálembe, de különleges kísérőlevéllel bocsátotta útjára,
melyben küldetését támogatásáról biztosította. Amikor Artahsasztá anyagi
támogatást nyújtott a hazatérő zsidók számára, sőt biztonságos utazásukról is
gondoskodott, valamint adómenteséget garantált a templomi alkalmazottaknak,
bizonyára azt remélte, hogy elnyeri Isten jóindulatát. Az emberiség történelme
Isten kezében van. Ő bárkit fel tud használni tervei megvalósításában, még
olyan uralkodókat is, akik nem ismerik el hatalmát. Akár tud róla, akár nem, a
föld minden népe Isten tulajdona, akiket Isten felhasználhat terve
véghezvitelében.
A Perzsa
Birodalom elfoglalta a hatalmas Babilont, és a zsidók hazatérhettek őseik
földjére. Ezsdrás könyve azzal kezdődik, hogy a hazatérő száműzöttek egy földig
rombolt, bozóttal benőtt romvárost találtak, amelyet mintegy 50 évvel korábban
a hatalmas babiloni sereg kifosztott és felégetett. Sokan kételkedtek abban,
hogy Jeruzsálem számára még van új kezdet. Csak kevesen merték hinni, hogy újra
felépülhet a templom és újra lesz saját országuk. Bár Isten a próféták által
már korábban megígérte, hogy a fogság hetven évének letelte után hazatérhetnek,
és újra felépül Jeruzsálem, mindez sokak számára mégis túl szépnek tűnt ahhoz,
hogy igaz legyen. A Babilonban szétszóródott zsidóságból így nem is tért
mindenki vissza ősei földjére. A hazatérő foglyok csupán azt a szerény
kisebbséget képviselték, amely évtizedek múltán sem feledkezett meg
szülőföldjéről. Ők többre értékelték lelki örökségüket, mint házaikat és üzleti
vállalkozásaikat, amelyeket Babilonban építettek fel. Azon a helyen akartak
élni, amelyet Isten adott nekik. Bármilyen áldozatra hajlandók voltak ezért a
lehetőségért. Amikor hazaértek, első gondolatuk az volt, hogy újjáépítsék a
templomot, Isten házát. Ez azonban korántsem volt egyszerű feladat, még ha
kaptak is hozzá segítséget és támogatást. Ők mégis bártan belevágtak a nagy
munkába.
A történelem
során az erős hatalmak mindig is ellentmondásos viszonyban álltak a vallással.
Egyes kormányok támogatták a hitéletet, ám cserébe igyekeztek a saját politikai
céljaik érdekében manipulálni az egyházakat. Mások viszont, mint pl. a sztálini
Szovjetunió vagy a máig fennálló kommunista észak-koreai rezsim, szigorúan
fellépnek a vallással szemben és üldözik a hívőket. Csak nagyon ritkán fordul
elő, hogy egy totalitárius kormányzat nem avatkozik bele a vallási életbe.
Az asszír és a
babiloni rezsim brutális elnyomása után a Perzsa Birodalom vallási toleranciája
nagy megkönnyebbülést jelentett a zsidóság számára. A Biblia egyértelművé
teszi, hogy Isten a pogány birodalmak uralkodóit is eszközként használja a maga
céljainak végrehajtásában. Először Círus perzsa királyról hallunk, akiről így
nyilatkozik Isten: „Én mondom Círust pásztoromnak, és ő minden kívánságomat teljesíti,
amikor azt mondja: Építsék föl Jeruzsálemet, és rakják le a templom alapját!”
(Ézs 44:28). Círus egyáltalán nem tartozott az Istent követő királyok közé.
Idegen, pogány népből származott, és a hatalmas Perzsa Birodalom létrehozója
volt. Círus egy politikai és katonai géniusz volt, aki egyesítette a médek és a
perzsák népét és így sikerült megdöntenie a babiloniak uralmát. Hatalomra
jutása után a kegyetlen babiloniakhoz képest egy egészen más politika jelent
meg a világban, ez volt a tolerancia. Círus ahelyett, hogy szétzúzta volna a
kis államokat, legyilkolva vagy deportálva azok lakosait és felszámolva
vallásukat és identitásukat, inkább toleranciát gyakorolva támogatta az etnikai
kisebbségeket és mindenki számára biztosította a vallásszabadságot. Így a
babiloniak által korábban elhurcolt zsidók számára is megengedte, hogy
visszatérjenek hazájukba és helyreállítsák a templomukat. A zsidóság számára
nagy áldást jelentett ez a politika, amint arról Ezsdrás könyve részletesen
beszámol. Círus nemcsak lehetővé tette a templom újjáépítését, de a babiloniak
által elrabolt templomi edényeket is visszaadatta. Isten, a történelem ura,
ahogy azt Mária énekében olvassuk: „Hatalmasokat
döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt fel.” (Lk 1:52).
2.
Az új kezdet
nehézségei
Bár Ezsdrás
könyve számos drámai eseményt megörökített, nézőpontja inkább a történelmi
krónikásé, aki sűrűn idéz korának hivatalos dokumentumaiból, leveleiből és
névsoraiból. Az olvasói fantáziájára bízza, hogy mit érezhettek a fogságból
hazatérők. Ezsdrás írása helyenként nehezen követhetőnek és száraznak tűnhet,
hacsak nem szánunk több időt arra, hogy magunk elé képzeljük az általa leírt
jeleneteket.
Ezsdrás
könyvének fő témája, az új kezdet. Isten új lehetőségeket nyitott meg az
izraeliták előtt, amelyeknek a megvalósítása azonban a környező pogány népek
ellenállásába ütközött. Isten népe két
tűz közé került. Ezsdrás életét tanulmányozva figyelhetjük meg, hogyan adott
mintát a törvényhez való megingathatatlan ragaszkodása éppúgy, mint a mélyen
megélt személyes hite.
A babiloni
fogságba elhurcolt zsidók hetven éven keresztül idegen földön éltek. Közülük
némelyek, mint pl. Dániel, sokra vitték az idegen országban, magas pozíciókba
kerültek, de egyetlen igaz zsidó sem érezhette magát otthon Babilonban. Emésztő
vágyakozással tekintettek szülőföldjük felé és vágyakoztak Isten temploma után.
A Babilonba száműzött zsidók azonban nem egyszerre tértek haza, hanem több
hullámban. Ezsdrás könyve a hazatérő zsidók első hullámának a történetét írja
le. Az ő helyzetük volt a legnehezebb, hiszen nekik mindent elölről kellett
kezdeni.
Biztos, hogy a
helyzet, ami az első hazatérőket fogadta, nagyon nehéz és elkeserítő volt. A szent
város falai és a lakóházak mind romokban hevertek. Szinte nem maradt egyetlen olyan
épület sem, amely lakható lett volna. Isten temploma pedig szintén csupa rom
volt, amit az elmúlt évtizedekben bozót nőtt be.
A hazatérők
azonnal munkához láttak. A templom újjáépítését tekintették az első és
legfontosabb feladatuknak. Ehhez Isten kegyelméből szinte minden szükséges
forrás a rendelkezésükre állt, hiszen a perzsák visszaadták az elrabolt
templomi ezüst- és aranykincseket. A templom alapkövének letételekor pedig az
egész nép üdvrivalgásban tört ki és hatalmas örömünnepet tartottak. Az
elképzelhetetlen mégis valóra vált. Újra otthon voltak.
Az örömkiáltásuk
azonban hangos sírással vegyült. Az idősebb hazatérők, akik még emlékeztek
Salamon templomának pompájára, keservesen sírtak. A régi templom romokban
hevert, egy idegen hatalomtól kellett engedélyt kérniük az újjáépítéshez, és az
országuk korábbi területének csupán a töredékét kapták vissza. Bizony
mindenkinek látnia kellett, hogy nagyon messze kerültek Dávid és Salamon király
dicsőségétől. Ez pedig keserves sírásra és bűnbánatra indította a népet.
Isten megnyitotta
számukra az utat, ám a hazatérőknek nagy elszántságra volt szükségük, hogy
végig is menjenek rajta. Ezsdrás könyve beszámol azokról a váratlan
akadályokról, amelyekkel a hazatérőknek szembe kellett nézniük. Először is ott
voltak azok a környékbeli idegen származású lakosok, akik a zsidók fogságba
vitele után telepedtek le az elpusztult vidékre. A szomszédos népek részéről
bizony ellenséges fogadtatásban részesültek a zsidók. Annyira, hogy a környéken
élők ellenkampányba fogtak és a zsidókat lázadással vádolva sikerült elérniük a
perzsa hatóságoknál a templomépítés folyamatának leállítását. Így a templom még
további 20 évig romokban hevert, amikor Haggeus és Zakariás próféta buzdítására
újra nekifogtak az építésnek. A másik nagy problémát a vegyes házasságok
jelentették, amelyek által a zsidóság kezdett összekeveredni a körülöttük élő
pogány népekkel, s ez már hitük fennmaradását veszélyeztette. Ezsdrás a pogány
feleségek elbocsátásának parancsával radikális és fájdalmas megoldást
kényszerített ki, mely azonban mély hitből és őszinte bűnbánatból fakadt.
3.
Az újrakezdés célja
A fogság előtti
korban az izraeliták életét az ellenséges hadakkal való háborúzás határozta
meg, míg a fogság után a bűn és a lelki megalkuvás elleni küzdelem került a
középpontba. A perzsa uralkodó kegyelméből térhettek haza és az ő engedélyével
láthattak neki Jeruzsálem és a templom újjáépítéséhez. Politikai
függetlenségüktől megfosztva egyedül a vallásukba fogózkodhattak. Féltek, hogy
újra elkövetik azokat a hibákat, amelyek az ország pusztulásához vezettek.
A fogságból
hazatérő zsidók, akik a babiloni viszonylagos jólét helyett inkább a romokban
heverő Jeruzsálemet választották, nem a politikai hatalomtól, hanem Istentől
várták a segítséget. Soha ennyire nem várták a próféták által megígért Messiás
érkezését. Ez a várakozás, valamint az elszántság, amellyel Isten törvényéhez
ragaszkodtak, egészen Jézus koráig kitartott. Az Ezsdrás könyvében leírt
események után még mintegy 450 év telt
el, amig ez a próféták által megjövendölt Messiás megérkezett.
Ezsdrás könyve nem
véletlenül egy névlistával kezdődik. Egy ilyen névsor meglehetősen unalmas
olvasmány szokott lenni. Ám Ezsdrásnál a nevek sajátos csoportosítása arról
tanúskodik, hogy Isten igenis törődik választott népével. Az izraeliták a két
generáción átívelő babiloni fogság alatt sem veszítették el nemzeti
identitásukat. Számon tartották származásukat és az izraeli családoknak, a
városok, valamint a templomban végzett szolgálat alapján a nemzeten belül
elfoglalt helyüket. Ahogyan csodálatos módon az „Úr házának edényei”
fennmaradtak (Ezs 1:7), úgy maradt fenn a nép is, hogy egy napon ismét Isten
szolgálatába állhasson.
Ezsdrás könyve tehát
Izrael történetének új és reményteljes szakaszát nyitja meg. A toleráns Perzsa
Birodalom jóvoltából még a babiloniak által a jeruzsálemi templomból elrabolt
templomi edényeket is visszakapták a hazatérők. Isten minden lehetőséget
megadott számukra. Az Ezsrdás könyvében
leírt történet azt a hatalmas vállalkozást mutatja be, amelyet egyrészt a
templom újjáépítése, másrészt a nemzet Isten népeként való újjáépítése
jelentett. Isten az értük véghez vitt kegyelmes tettei révén beteljesítette
ígéreteit, lehetővé téve, hogy az ígéret földjén lakjanak, és hogy a templomban imádhassák őt. A hazatérők serege emberfeletti feladatra
vállalkozott.
Céljuk az volt,
hogy Isten népét Isten földjén újjáépítsék. Bizonyára a fülükbe csengtek a
korábbi próféták szavai is. Így Istenben bízva fogtak neki a nagy munkának. Nemcsak az a reményük
látszott ekkor valóra válni, amely szerint Isten újjáépíti a templomot, hanem
abban is bíztak, hogy a szívüket is megnyitja az Úr. A hazatérők vezetőjének,
Zerubábelnek a neve pl. szerepel Jézus Krisztus nemzetségtáblázatában is. Ez
pedig arra mutat rá, hogy amikor Isten visszavitte népét az ígéret földjére,
azzal eggyel közelebb is lépett ahhoz, hogy előkészítse Jézus Krisztus
eljövetelét, akinek abban az országban, Betlehem városában kellett
megszületnie. Jézus által Isten ma is bűnbánatra hívja népét, hogy visszatérjen
hozzá, s ha ezt megteszi, akkor Isten bűnbocsánatot ad és helyreállítja. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése