100
TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 81.
Az északi királyság pusztulása
Olvasmány: 2Kir 17:1-41
„Ezért az ÚR
így intette Izráelt és Júdát összes prófétája és látnoka által: Térjetek meg
gonosz útjaitokról! Tartsátok meg parancsolataimat és rendelkezéseimet:
mindazokat az utasításokat, amelyeket őseiteknek adtam, és amelyeket az én
szolgáim, a próféták által küldtem el hozzátok! De ők nem hallgattak
rájuk, hanem ugyanolyan keménynyakúak voltak, mint őseik, akik nem hittek
Istenükben, az Úrban.” (2Kir 17:13-14)
Ahogy
a korábbiakban láttuk, a hozzá hűtlenné vált népéhez Isten számos prófétáját
elküldte, hogy változásra bírja őket. Ám sem Illés, sem Elizeus csodatételei,
sem pedig a többi próféta szenvedélyes bizonyságtétele nem vezetett eredményre.
Amikor pedig Isten ítéleteként közeledni látszik az ország végső pusztulása, a
nép hitetlen vezetői, kapkodva, különböző katonai szövetségeket és
szerződéseket kötnek a szomszéd népekkel, tőlük remélve oltalmat és segítséget.
Ezeknek a szövetségeknek gyakran az is része volt, hogy Izrael átvette ezeknek
a népeknek a vallását és isteneinek imádatát. A mai igeszakaszban Izrael
halotti bizonyítványát látjuk. Az északi királyság ekkor tűnik el a térképről.
Megtudjuk, hogy a királyai, minden prófétai intés ellenére, előbb Asszíriától,
majd pedig Egyiptomtól próbálnak politikai védelmet vásárolni. Amikor azonban
Izrael árulása lelepleződött, a korábbi szövetséges, az elárult Asszíria megszállta
és elpusztította az országot.
Az
asszírok arról voltak nevezetesek, hogy a hódításaik során legyőzött népeket
teljesen kiirtották. Akiket pedig a legyőzöttek közül nem öltek meg, azokat
deportálták és a helyükre más idegeneket telepítettek. A meghódított népek ez
után aligha voltak képesek újraszerveződni és fellázadni, így nem jelentettek
többé fenyegetést a birodalom számára.
Asszíria
az északi királyság meghódítása és elpusztítása után ennek a deportáló
politikának a jegyében több mint 27.000 embert hurcolt el a szülőföldjéről. Izrael
népének tíz törzse ezzel végleg elveszett és szétszóródott. A helyükre más
meghódított népcsoportokat telepítettek. Ide vezethető vissza a samaritánusok
eredete is, amely népcsoport később az újszövetségben is megjelenik, sőt
megtalálható a mai modern Izraelben is. Ez az etnikailag vegyes népcsoport vallását
tekintve is kevert volt.
A
Biblia ezek után a déli királyság, Júda történetére tér át, amely a megmaradt 2
törzsből állt. Az északi királyság, Izrael pusztulásának okaként a Biblia
egyértelműen a bálványimádást nevezi meg. Az Egy Élő Isten elhagyása és a hamis
istenek imádása vezetett az asszír invázióhoz és az ország teljes pusztulásához.
Mindaz, ami az északi országrészben megtörtént, hamarosan a déli országrészben
is bekövetkezett, a bálványimádás ugyanis itt is megvetette a lábát.
Izrael
és Júda pusztulásáról olvasva érdemes megkérdezni magunktól, hogy minket nem
fenyeget-e ugyanez a veszély. A fogyasztói javak „imádata”, az érzéki örömök,
különböző eszmék és ideálok bálványozása nincs e jelen a mi életünkben is?
1.
Maradt-e még
remény?
A
Királyok második könyve beszámol mind az északi mind pedig a déli országrész
történetéről. Párhuzamos történeteket olvashatunk itt egymáshoz kísértetiesen
hasonló folyamatokról és katasztrófákról. Megtudjuk, hogy északon Aháb halála
után Isten Jéhut hívja el, akit Elizeus próféta ken fel Izrael királyává, azzal
a konkrét utasítással, hogy irtsa ki a gonosz Aháb minden leszármazottját. Ezt
meg is teszi Jéhú, kegyetlenül kiirtva az elődje egész családját, de a korábban
elterjedt bálványimádást nem szünteti meg. Így Izrael továbbra is
megállíthatatlanul sodródik a katasztrófa felé. Asszíriának, az akkori nagy
közel-keleti birodalomnak árnyéka egyre jobban rávetül az északi királyságra.
Végül Hóséa király uralkodása alatt Asszíria megtámadja az északi királyságot,
a fővárosát, Samáriát három évig ostromolja, és Asszíriába hurcolja az
izraelitákat. Így szűnik meg az északi királyság.
Ennél
a pontnál aztán a bibliai beszámoló megáll és hosszasan elmélkedik arról, hogy
mindez miért történhetett meg Izraellel. Az ország teljes pusztulása, a fogságba
vitel és a teljes szétszóródás, alapvető kérdéseket vet fel az izraeliták
számára. Nem az Úr ajándéka volt az ország? Akkor hogyan történhetett meg, hogy
Isten mégis megengedte, hogy az ország elpusztuljon és népét elvigyék onnan?
Hol vannak Isten ígéretei? Mi lesz ezek után a déli királyság, Júda sora? Isten
valóban elállt az Ábrahámnak, Mózesnek és Dávidnak tett ígéreteitől? A válaszokat
ezekre a kérdésekre itt a Királyok második könyve 17. részében adja meg a
Szentírás. A szentíró világossá teszi, hogy az Úr bűntette meg az északi
királyságot, azért mert megszegte a szövetséget. Isten újra és újra
figyelmeztette a népet a prófétái által a bálványimádás következményeire, ők
azonban mégis ragaszkodtak bűneikhez és tovább lázadtak. Így végül beteljesedet
rajtuk Isten ítélete: „Igen megharagudott ezért az ÚR Izráelre, és
eltávolította őket színe elől.” (2Kir 17:18). Tehát nem Asszíria hatalma
miatt kerültek fogságba, hanem azért, mert az Úr nem bírta őket tovább
elviselni.
Visszatekintésében
a szentíró Jeroboámot veszi elő, az első északi királyt, és felidézi, hogy ő
adott példát a későbbi királyoknak a hit megtagadására és a lázadásra, és ez a
minta megfertőzte az északi királyságot fennállásának kezdetétől a végéig. A
szentíró baljóslatú megjegyzése hozzáfűzi azt is, hogy sajnos a déli
országrész, Júda is ezen az úton jár: „Bár Júda sem tartotta meg Istenének, az
ÚRnak a parancsolatait, hanem Izráel szokásai szerint élt, úgy, ahogyan ott
viselkedtek.” (2Kir 17:19). Úgy tűnik a déli királyság, Júda, hajlamos
volt arra, hogy az északiak rossz példáját kövesse. További komoly problémát
jelentett az is, hogy Asszíria mellett egy új nagyhatalom is megjelent a
színen, ez pedig a Babiloni birodalom volt. Babilon árnyéka így egyre jobban
rávetült Júdára, egyre fokozódott a nyomás, míg végül Júda is elpusztult. Jeruzsálemet
és a templomot lerombolták a babiloniak, a nép nagy részét pedig fogságba
hurcolták. Ezeket a bibliai történeteket olvasva a végén akár meg is
állapíthatnánk, hogy „ezzel vége”.
Valami
ilyesmit mond például Ezékiel próféta is, amikor így ír: „Vége van, jön a vég az ország
négy oldalán! Most véged lesz! Rád zúdítom haragomat, elítéllek úgy, ahogy
megérdemled, megbüntetlek minden utálatos tettedért. Nem szánakozom rajtad, és
nem leszek könyörületes, hanem úgy bánok veled, ahogy megérdemled: utálatos
tetteid következménye utolér. Akkor megtudjátok, hogy én vagyok az ÚR.”
(Ez 7:1-2).
Jogosan
merülhet fel tehát a kérdés, hogy mi történt Isten nagy ígéreteivel, amelyeket
Ábrahámnak adott, a szövetséggel, amelyet Izraellel kötött a Sínai hegyen, a
fogadalmával, hogy Dávid háza mindörökké megmarad? Vagy ami még rosszabb, ezek
után akkor meghiúsulnak Isten tervei, hogy a teremtett világot Izraelen
keresztül áldja meg? Ezekre a nehéz kérdésekre csak az Úrtól remélhetett
választ Isten népe. Ezért volt fontos a próféták hangja ebben az időszakban. Ők
hirdették tovább Isten üzenetét, rámutatva arra, hogy az izraeliták saját
engedetlenségüknek köszönhetik mindazt, de Jahve még mindig Úr, és céljai
változatlanok.
2.
A próféták
hangja
A
Biblia újszövetségi részében olvassuk ezt a kijelentést: „Miután régen sokszor és
sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által.” (Zsid 1:1).
Vagyis az Ószövetségnek egy jó része, amelyet a próféták könyvei tesznek ki,
erről szól, hogy Isten miképpen figyelmeztette és hívta megtérésre újra és újra
az ő népét.
Illés
és Elizeus próféta szolgálatát már áttekintettük az előzőekben. Rajtuk kívül
azonban még számos más próféta is szolgált Isten népe között. Hóseás például
igen erőteljesen hirdette Isten szavát az északi királyságnak. Izraelt egy
olyan asszonyhoz hasonlította, aki prostituált lett, de férje még így sem tud
lemondani róla. Gyötrődik miatta, vágyakozik arra, hogy visszatérjen a felesége,
és hűséges házastársa legyen. A házasságtörés tragikuma lesz a metaforája
annak, amit Izrael az Úr ellen tesz. Hóseás olyan neveket ad gyermekeinek, amelyek
Izrael szánalmas állapotára utalnak: „Isten magot vet”, „Nincs irgalom” és „Nem
népem.” Isten büntetést vet el a hűtlen nép számára. A próféta gyermekeinek
nevei erőteljes érzelmeket hívnak elő, és ijesztő dorgálásként hangzanak Izrael
számára.
Ámósz
prófétát, aki a Kr. e. 9-8. században élt, és egy egyszerű pásztor volt, arra
hívta el Isten, hogy mindkét országrészben hirdesse az Úr szavát. Ámósz
igehirdetése nagyon kreatív volt és üzenete elsöprő erejű. Úgy ábrázolta az
Urat, mint egy oroszlánt, amely éppen lecsap a zsákmányára. Ámósz ítéletes
szavai először az Izraellel szomszédos népeket szólítják meg. szinte halljuk a
hangos „áment” Izrael részéről, amint ellenségeik felett Isten ítéletét
kihirdeti a próféta. Ekkor jön azonban a csavar, mert Ámósz tovább lép és a
következőkben már Júdára és Izraelre is ugyanezt az ítéletet hirdeti. Mivel
Isten népe elutasította az Urat, rendelkezéseit figyelmen kívül hagyta, az
ország pedig megtelt bálványimádással és igazságtalansággal, ezért nekik is
szörnyű ítéletben lesz részük. A saját népére vonatkozó ítéletes próféciák
kihirdetése után már Ámosz sem volt annyira közkedvelt, mint korábban.
A
fogságba vitel időszakában Jeremiás és Ezékiel voltak az Úr prófétái. Jeremiás
még a nagy bukás előtt, Jósiás király idejében kezdte meg szolgálatát. Arra figyelmeztette
Júda népét, hogy ne bízzanak Isten jelenlétének puszta szimbólumaiban, mint
például a templom épületében. Az Úr megparancsolta Jeremiásnak, hogy álljon a
templom kapujába és ott hirdesse Isten üzenetét: „Ne bízzatok ilyen hazug
szavakban: Az ÚR temploma, az ÚR temploma, az ÚR temploma van itt! Mert csak ha
igazán megjobbítjátok útjaitokat és tetteiteket, ha egymással szemben
igazságosan jártok el, ha a jövevényt, az árvát és az özvegyet nem nyomjátok
el, és ártatlan vért sem ontotok ezen a helyen, nem követtek más isteneket a
magatok romlására: akkor megengedem, hogy ezen a helyen lakjatok, azon a
földön, amelyet őseiteknek adtam, öröktől fogva mindörökké. Ti hazug szavakban
bíztok, amelyek semmit sem érnek. Loptok, öltök, paráználkodtok, hamisan
esküsztök, Baalnak tömjéneztek, és más isteneket követtek, akiket nem ismertek.
Azután idejöttök, és megálltok előttem ebben a házban, amelyet rólam neveztek
el, és ezt mondjátok: Megszabadultunk! De azután ugyanazokat az utálatos
dolgokat követitek el. Hát rablók barlangjának nézitek ezt a házat, amelyet
rólam neveztek el? Majd én is annak nézem! – így szól az ÚR.” (Jer
7:3-8). Az ilyen prédikáció általában nem népszerű. Jeremiás szavai is
rettenetes felháborodást és ellenállást váltottak ki népe körében. Mivel
Jeremiás próféta arra merészkedett, hogy felemelje szavát az országban uralkodó
igazságtalanság és romlottság ellen, közellenségnek nyilvánították és üldözni
kezdték. Újra és újra bebizonyosodott, hogy nem könnyű az Úr prófétájának
lenni.
Ezékiel
próféta már a babiloni fogság idején szolgált. Próféciájában leírja az Úr
dicsőségének eltávozását Jeruzsálemből, és elmagyarázza az izraeliták számára,
hogy mi történik a fogságban. Rámutat arra, hogy a fogság még nem a vég, az Úr
tervei megmaradtak, ahogyan Ábrahámnak, Mózesnek és Dávidnak tett ígéretei is. A
nemzet egykor majd vissza fog térni a fogságból és ismét birtokába veszi majd
az ígéret földjét.
3.
Mi Isten
célja?
A
Királyok második könyve arról számol be, hogy Izrael történetének utolsó
harminc éve alatt összesen 6 király uralkodott, akik közül négy hivatalában
esett brutális gyilkosság áldozatául. Az ötödik királyt pedig fogságba vitték,
és senki nem hallott róla többé. Isten népe kifogyott az időből. Habár Isten
hallatlan türelmet tanúsított a konok népe iránt, ítéletének kardja ott
lebegett Izrael feje felett, és többé semmi sem tarthatta vissza. Illés
távozása és Elizeus próféta halála után a nép egyre távolabb került Istentől és
már megállíthatatlanul rohant lefelé a lejtőn. A királyok, akiknek Isten terve
szerint eredetileg az lett volna a feladatuk, hogy Isten üzenetét hirdessék és
törvényét betartassák a néppel, maguk is a bálványimádás és a kicsapongás
mocsarába süllyedtek. Az északi országrész uralkodói közül egy sem akadt, aki
ügyelt volna Isten akaratára. Végül Asszíria megadta a „kegyelemdöfést”,
hatalmába kerítette és szétszórta Isten népét, és véget vetett az északi
királyságnak.
Hogyan
történhetett meg mindez? Hiszen az országban fennálló feltételek a lehető
legjobbak voltak. Jómód és felemelkedés jellemezte ezt az időszakot. Izrael
országa virágzott, gazdagsága és hatalma csúcsára ért. De ha lehántjuk a jómód
és a ragyogás külső rétegét, egész mást találunk alatta. A tündöklés és a dicsőség
helyett erkölcsi romlás, igazságtalanság és korrupció jellemzi az országot. Ha
a dolgok mélyére tekintünk, akkor a virágzás és a fejlődés helyett csak romlást
és pusztulást találunk. Ha Jézus szavaival akarunk élni, akkor mondhatjuk, hogy
a nép és vezetői olyanok voltak, mint a „meszelt sírok” (Mt 23:27), vagyis
kívül szépnek látszanak, de belül csak halál és romlás van. A látszólagos jómód
vékony rétege alatt lelki csőd és erkölcsi romlás húzódott meg.
Mindezeket
olvasva érdemes magunktól is megkérdezni, hogy velünk vajon mi a helyzet? Ha
elcsendesedve és imádságos lélekkel Isten elé állunk, vajon mit látunk a lelki
tükörben, amit a Biblia elénk is odaállít? Ha Isten nézőpontjából vizsgáljuk
meg életünket, vajon milyen kép rajzolódik ki rólunk? A külső egyezik a
belsővel? Tényleg azok vagyunk belül is, aminek kívül mutatjuk magunkat? A
cselekedeteink összhangban vannak a szavainkkal? A másoknak mutatott tündöklő
keresztyén megjelenés mögött nem húzódik-e meg romlás és pusztulás? Legyen
segítségünkre ebben az önvizsgálatban János apostol figyelmezetése: „Ha
azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk
az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket,
és megtisztít minket minden gonoszságtól.” (1Jn 1:8-9). Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése