100
TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 67.
Megújult reményekkel
Olvasmány: Józsué 2:1-24.
„Azután
visszaindult a két férfi, lejött a hegyekből, átkelt a Jordánon, és megérkezett
Józsuéhoz, Nún fiához. Elbeszélték neki mindazt, ami velük történt. Ezt
mondták Józsuénak: Bizony, kezünkbe adta az ÚR azt az egész földet, máris
reszket tőlünk annak a földnek minden lakója.” (Józsué 2:23-24)
A Józsué könyve arról az időszakról számol be
olvasóinak, amikor az izraeliták Józsué vezetésével elfoglalták az ígéret
földjét. Az Egyiptomból elmenekült rabszolganemzet számára óriási változást
hozott, hogy saját földjük és hazájuk lett. Ebben a pillanatban lett Izrael
valóban „új teremtéssé”. A rabszolgák, akiknek korábban csak tulajdonosuk volt,
már maguk is tulajdonnal rendelkezhettek. Gyámoltalan árvákból, fiakká és
örökösöké lettek, Isten gyermekeivé, akik mennyei Atyjuk miden áldását
élvezhetik. Kánaánt csak harcok árán tudták elfoglalni, de az elbeszélés mégis
végig azt hangsúlyozza, hogy a sikereket egyedül az Úrnak köszönhették. A föld
valóban az Úr ajándéka volt, Istennek az Ábrahám, Izsák és Jákob számára adott
ígéretének a beteljesedése. Józsuénak Isten adta parancsba, hogy készítse fel a
népet, hogy átkeljenek a Jordánon és belépjenek a földre, amit nekik akar adni:
„Most azért
indulj, kelj át itt a Jordánon, te és ez az egész nép arra a földre, amelyet
Izráel fiainak adok. Nektek adok minden helyet, amelyre lábatokkal léptek,
ahogyan megígértem Mózesnek.” (Józs1:2-3).
Józsué pedig arra buzdítja a népet, hogy
legyenek erősek és bátrak, mert az Úr valóban nekik adja a földet, hogy ezzel
beteljesítse az elődeiknek adott ígéretét. Az ország elfoglalására készülve Józsué
először kémeket küldött ki, hogy vegyék szemügyre a földet. Amikor a kémek
visszatértek és elbeszélték mindazt, amit láttak, és ami velük történt, már nem
volt félelem a hangjukban, mint korábban a Mózes által kiküldött kémeknek. A
Józsué által kiküldött két kém eljutott Jerikó városába, ahol egy Ráháb nevű prostituált
házában találtak menedékre, az őket üldöző katonák elől. Ráhábnak ezért
megígérték a kémek, hogy amikor visszatérnek, hogy elpusztítsák ezt a várost,
vele és családjával irgalmasan bánnak majd. Ezek a kémek arról is beszámoltak,
hogy már elterjedt az Úr híre Kánaánban és félni kezdtek tőle a föld lakói. A
kémek kedvező beszámolóját hallva az izraeliták fellelkesültek és útnak is
indultak az új hazájuk felé. A Jordánon való átkelésnél a szövetség ládája ment
előttük, Isten pedig visszatartotta a vizet, hogy száraz lábbal kellhessenek
át. Az izraeliták ekkor tizenkét követ emeltek ki a folyómederből és emléköveket
állítottak Kánaán határán belül, hogy ne felejtsék el, hogy az Úr volt az, aki
lehetővé tette számukra, hogy átkeljenek a folyón és birtokba vegyék a földet.
Majd egy angyal jelent meg Józsué előtt, aki ezt mondta neki: „Én az ÚR
seregének a vezére vagyok; éppen most érkeztem.” (Józsué 5:14).
Hasonlóan
ahhoz, ahogy Mózesnek az égő csipkebokorban megjelenő Úr előtt le kellett
tennie saruját, mert szent helyen állt, most Józsuénak is ezt kell tennie.
Mindebből világos, hogy itt az Úr munkálkodott a népért.
1. Kémek Jerikóban
Látszólag
nem sok minden változott a pusztában eltöltött negyven év során. A Jordán
partján felsorakozó nép nagyban emlékeztet a négy évtizeddel korábbi önmagára.
Annak idején pánikba estek és meghátráltak. Vajon most is ez történik majd?
Izrael
népe nyomasztó túlerővel nézett szembe. Nem voltak harci szekereik, de még
lovaik sem. Csupán primitív fegyvereik voltak, egy még a harcban tapasztalatlan
vezetőjük és egy alaposan megkésett menetparancsuk Istentől.
Más
tekintetben azonban minden megváltozott. Azok az egyiptomi fogságból szabadult
izraeliták, akik nem tudták levetkőzni a rabszolga-mentalitásukat és
visszarettentek a cél előtt, már meghaltak a sivatagban. Az idősebb nemzedékből
csupán Józsué és Káléb, a két legendás harcos élt még. Az új nemzedék pedig eltökélte
magában, hogy bármi történik is, bízni fognak Istenben.
Isten
népe tehát most új lendülettel vágott neki az ígéret földje elfoglalásának. Az
egykor Mózes által kiküldött kémekhez hasonlóan most ismét kémek indultak
Kánaán földjére. Ezek a Józsué által kiküldött új kémek, új lendülettel indultak,
és egészen különleges kalandokban volt részük, többek között egy prostituált
segítette őket küldetésük végrehajtásában. Izrael népének a története a pusztai
vándorlás idején, ahogy azt a korábbiakban már láttuk számos negatív tanulsággal
szolgált. Ráadásul Mózes búcsúbeszédei is további kudarcokat vetítettek előre.
Azonban a Biblia felcsillantja a reménység fénysugarait, amelyek között talán Jerikó
elfoglalásának története ragyog a legfényesebben az egész Ószövetségben.
Józsué
könyvének nyitó jelenete először egy korábbi eseményt idéz fel. Miután az
izraeliták végighallgatták Mózes utolsó beszédeit, felsorakoztak a Jordán folyó
partján, hogy számot adjanak hitükről és bátorságukról. Készen állnak végre
arra, hogy átkeljenek az ígéret földjére? Legendás vezetőjük, Mózes nélkül is
boldogulnak majd? Sikerül-e végre belépniük az ígéret földjére, vagy újra
megismétlik elődeik hibáit és megfutamodnak?
Negyven
évvel korábban Izrael népe az ígéret földjének a határához érve, a kockázatok
láttán gyáván meghátrált. Hamarosan kiderült azonban, hogy ezt az új nemzedéket
már egészen új lendület jellemezte. Ezt mutatja a Jerikóba küldött kémek
kalandos története is. A 40 évvel korábban kiküldött felderítő misszió után a
tizenkét kém közül mindössze ketten nyilatkoztak derűlátóan. Ez alkalommal
azonban éppen Józsué, a két optimista kém egyike vezette az izraelitákat.
Józsué gondosan megválogatta a kémeit, akiknek jelentése éles ellentétben állt
a korábbi kémek beszámolójával. A Józsué által kiküldött kémek azzal a hírrel
tértek vissza, hogy Isten egyértelműen az izraeliták kezébe adta Kánaán
földjét, sőt azt is kijelentették, hogy a kánaániták valósággal reszketnek az
izraeliták közeledésének hírére. A Mózes által kiküldött kémekkel ellentétben
ezek most így nyilatkoznak: „Bizony, kezünkbe adta az ÚR azt az
egész földet, máris reszket tőlünk annak a földnek minden lakója.” (Józsué 2:24).
Itt
már egy szó sem esett a vezetők elleni lázadásról vagy az Istennel szembeni
zúgolódásról. Józsué könyve jóleső megkönnyebbülést hoz a pusztai vándorlás
időszakának csüggesztő hangulata után. Izrael népe sokat változott a 40 év
alatt.
A
kémek mellett a fejezet egyik főszereplője az a Ráháb, aki pogány származása és
megvetett foglalkozása ellenére az idők során a zsidó történetek kedvelt
alakjává vált. A bibliai szerzők mindig nagy elismeréssel szólnak Ráhábról a
prostituált nőről, aki segítséget nyújtott a kémeknek. Példája mutatja, hogy a
nagy mélységből is meg lehet térni, és hogy Isten méltányolja minden emberben a
valódi hitet, oly annyira hogy Ráháb, Jerikó ostromának pogány túlélője, Jézus
egyenes ági felmenője lesz.
A
történet érdekessége, hogy a Mózes által egykor kiküldött kémek és a Józsué
által kiküldött kémek ugyanazt a feladatot kapták, ugyanazt a földet
tekintették meg, mégis teljesen másként nyilatkoztak. Érdemes magunkat is
megkérdezni, hogy amikor akadályokkal találjuk magunkat szemben, problémát vagy
inkább lehetőséget látunk-e bennük?
2. Jerikó elfoglalása
Jerikó
elfoglalása kétségtelenül a történelem egyik különösen is sajátos katonai
hadművelete volt. A taktikájuk lényege egyetlen dologra épült: Isten
útmutatásainak követésére. Izrael népe Kánaánba érve pontosan követte Isten
utasításait, még akkor is, amikor minden hitüket össze kellett szedni hozzá.
Jerikó lakosai bezárkóztak kőfalaik mögé, várva a rettegett izraeliták
támadását. De vajon hogyan töltötték idejüket az izraeliták? Mivel telt az
ígéret földjén eltöltött első hetük? A Jordán folyón való csodálatos átkelés
után először is emlékműveket állítottak Istennek, majd körülmetélési rituálét
végeztek és megtartották a páska ünnepét. Soha egyetlen hódító hadsereg sem
viselkedett ilyen különös módon. Józsué könyvének minden aprólékosan
kidolgozott részlete azt húzza alá, hogy valójában mindvégig Isten kezében volt
az irányítás. A leírt történetek, pl. a Jerikó ostromáról szóló beszámoló is,
mind azt húzzák alá, hogy Izrael akkor volt sikeres, amikor nem magában, nem
saját katonai erejében, hanem Istenben bízott.
Azok
a súlyos kudarcok, amelyeket az izraeliták a pusztában elszenvedtek,
engedetlenségük következményei voltak. Ennek ellenére az isteni vezetés
mindvégig félreérthetetlenül jelen volt, ezt fejezte ki az is, hogy Isten
nappal felhőoszlopban, éjjel pedig tűzoszlop formájában mindig előttük járt. A
nép azonban nem mindig követte Isten útmutatásait, hanem inkább a saját feje
után ment. Az ígéret földjének határához érve a nagy kérdés az volt, hogy az új
nemzedék, amely most újra ott áll, ahol egykor apáik álltak, másként
viselkedik-e?
Kánaán
lakosai, akiknek a fülébe jutott a hír, hogy az izraeliták hódító szándékkal
közelednek, a legrosszabbra készültek. A honfoglalók útjába eső első város,
Jerikó lakói úgy készültek a támadásra, hogy elbarikádozták magukat a város
falai között. A jerikóiak tehát bezárkóztak és döbbenten figyelték, amint az
izraeliták katonai műveletek megindítása helyett egy istentiszteleti
szertartáshoz készülődtek.
Isten
többször is próbára tette az izraeliták engedelmességét. Az izraelitáknak
ahelyett, hogy megrohamoznák a falakat, folyamatosan kerülgetniük kellett azt.
Kardok helyett kürtöket használtak. Az izraeliták bizarr taktikája, amelyet
Jerikó ostrománál alkalmaztak, nem hagy kétséget afelől, hogy egyedül Isten az,
aki cselekszik, hiszen egy hadsereg aligha remélhet győzelmet pusztán attól,
hogy körbejár és kiáltozik.
De
bármilyen különös és meglepő volt is ez a készülődés, úgy tűnik a dolog
működött. Jerikó falai leomlottak és az izraeliták elfoglalták a várost. Jerikó
városáról tudni kell, hogy a holdisten tiszteletének kánaáni központja volt. Így
akárcsak az Egyiptomot sújtó tíz csapás, Jerikó pusztulása is, nyílt hadüzenet
volt a térség pogány istenségeinek.
Bár
ma a számunkra Jerikó elpusztítása és a kánaániakkal való kegyetlen bánásmód
elfogadhatatlannak tűnik, azt látni kell, hogy a Biblia világossá teszi, hogy
Kánaán lakosai saját bűneikkel és romlottságukkal Isten ítéletét vonták
magukra. Isten ezért egyszerűen úgy döntött, hogy elvesztették jogukat arra
nézve, hogy ezen a földön éljenek. A
történészek a kánaáni népek gonoszságának számos bizonyítékát tárták fel. A
kánaáni templomok a prostitúció, az orgiák és emberáldozatok helyszínei voltak.
A régészeti feltárások során számos korsó került elő, melyekben a kánaáni egyik
fő istenség, Baál számára feláldozott gyermekek csontjai voltak.
Mielőtt
az izraeliták átkeltek volna a Jordán folyón Isten ezt az ígéret adta nekik: „Amikor tehát
elűzi őket előled Istened, az ÚR, ne gondold majd magadban: a magam igazságáért
hozott be ide engem az ÚR, hogy birtokba vegyem ezt a földet. Ezeket a népeket
gonoszságuk miatt űzi ki előled az ÚR. Nem a magad igazságáért vagy szíved
tisztaságáért mégy be oda, hogy birtokba vedd a földjüket, hanem gonoszságuk
miatt űzi ki előled Istened, az ÚR ezeket a népeket, hogy teljesítse ígéretét,
amelyre esküt tett az ÚR atyáidnak: Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak.” (5Móz 9:4-5). Ám, amint azt
Ráháb története is mutatja, azok a kánaániak, akik Istenhez fordultak,
megmenekültek és tovább élhettek földjükön.
3.
Egy parázna nő Isten
tervében
Lehet-e
Isten tervének részese egy parázna nő? Ráháb ugyanis nemcsak Jerikó ostromának a
túlélője és családja megmentője volt, de azon túl Dávid királynak és így
Jézusnak is az egyik egyenes ági felmenője lett. A kémeket elrejtette a házában,
az üldözőket hamis nyomra vezette, majd házának ablakán át leengedve kimenekítette
őket a városból. Mindezt azért tette, mert már hallott arról, hogy Isten hogyan
szabadította meg népét és tudta, hogy Jerikót is a kezükbe fogja adni. Cserébe azt
kérte, hogy a város elfoglalásakor kíméljék meg az életét. Jerikó lakosai közül
egyedül Ráháb volt az, aki jóindulattal tekintett Isten népére, sőt a saját
életét is kockára téve kész volt segíteni nekik. Megdöbbentő, hogy az egész
Jerikóban egyedül egy prostituált nő az, akiben van hit és bátorság. Jerikó
lakosairól azt olvassuk, hogy az izraeliták közeledésének a hírére szinte
„megolvadtak” a félelemtől. Majd dühödt haraggal készültek a városuk védelmére.
Ráháb azonban a város lakói közül egyedüliként ennek épp az ellenkezőjét tette.
A rettegés helyett hinni kezdett Istenben, és elhatározta, hogy Isten népének a
segítségére lesz. Ő ugyanis arra a meggyőződésre jutott, hogy Izrael Istene, az
igazi Isten, ezért ahelyett, hogy ellene harcolna, inkább a szolgálatába állt. Ráháb megvetett személy volt, aki a társadalom
perifériájára szorulva élte az életét. Tudjuk azt is, hogy évszázadokkal
később, amikor Jézus eljött a földre, Ráhábhoz hasonló módon, a társadalom
perifériáján élők sokkal inkább keresték és könnyebben elfogadták Megváltóként.
Ráháb
hitét a Szentírás példaként állítja elénk. A Zsidókhoz írott levél őt is a hit
hősei közé sorolja: „Hit által nem veszett el Ráháb, a parázna nő az engedetlenekkel
együtt, amikor a kémeket békességgel befogadta.” (Zsid 11:30-31).
Ráháb
története így reménysugár lehet mindazok számra, akik távol vannak Istentől,
hogy, ha megtérnek az Úrhoz, rájuk is kiáradhat Isten kegyelme és ők is
részeseivé lehetnek Isten tervének és eljövendő országának. Ráháb is azok sorába tartozik, akik
legkevésbé voltak méltók rá, mégis elnyerték Isten kegyelmét. Ráháb nemcsak megmenekült a haláltól, hanem
bekerült Isten családjába és részt kapott Isten népének örökségéből. Története
erőteljes biztatás a későbbi nemzedékek kirekesztettjei, névtelenjei és
mindenféle bűnben vétkes személyei számára. Isten kegyeleme minden emberre
kiterjed. Sőt Isten kegyelme akkor ragyog a legfényesebben, amikor olyan
embereket ment meg és formál át, akiknek egyébként semmi reményük nem lett
volna. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése