100
TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 65.
A pusztai vándorlás
Olvasmány: 4Móz 11:1-34
„A nép pedig
folyton csak panaszkodott az ÚRnak, hogy rosszul megy a sora. Az ÚR pedig
meghallotta, és haragra gerjedt. Fölgyulladt ellenük az ÚR tüze, és belekapott
a tábor szélébe. Ekkor a nép segítségért kiáltott Mózeshez, Mózes pedig
imádkozott az ÚRhoz, és elaludt a tűz.” (4Móz 11:1-2)
Amikor az izraeliták Istennek szabadító
tetteit látva és átélve elhagyták Egyiptomot még tele voltak reménnyel és
lelkesedéssel. A rabszolgaság láncaitól végre megszabadulva vándoroltak az
ígéret földje felé. A hosszú hetek, hónapok azonban, melyeket a sivár pusztaságban
töltöttek, felemésztették minden lelkesedésüket. A Mózes 4. könyve kendőzetlen
őszinteséggel beszéli el, miként történt az, hogy a rövid kirándulásból 40 éves
kerülő út lett. Ahogy az étel és az ital miatti állandó panaszkodásuk mutatja,
az izraeliták gondolkodása meglehetősen kicsinyes problémák körül forgott.
Kevés kivételtől eltekintve mindennap ugyanazt az ételt ették. A manna, amit
Isten adott a számukra, minden éjszaka a harmattal együtt érkezett az égből és
olyan látványt nyújtott reggelenként, mintha dér borítaná a földet. A helyzet
azért is ironikus, mert kétségtelen, hogy a rabszolgasors után
összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között éltek, de egy idő után sokan
közülük mégis nosztalgiával tekintettek vissza az Egyiptomban töltött időre, s
ezért folytonosan zúgolódtak vezetőjük, Mózes és Isten ellen.
Tulajdonképpen ez a zúgolódás, amelyről a
most olvasott szakasz is szól, a pusztai vándorlás egész időszakára jellemző
volt. Minél gyerekesebben viselkedett a nép, vezetőiknek annál inkább szigorú
szülőként kellett velük szemben fellépni. Mózest és Istent egyaránt
felbőszítette az izraeliták állandó zúgolódása. Való igaz, hogy a körülmények
embert próbálóak voltak. A nép a tűző napon menetelt a pusztaságban, az
ellenséges törzsektől való állandó fenyegetettségben. De az egyiptomi
rabszolgaságuk idején sem volt könnyebb a sorsuk, sőt sokkal rosszabb és
reménytelenebb volt. Valójában Izrael népe itt egy hitpróbával szembesült. A
döntő kérdés az volt, hogy bíznak-e Istenben? Képesek-e rábízni maguk Isten
gondviselésére? Elhiszik-e, hogy Isten a nehéz körülmények között is velük van
és meg fogja őket tartani? Képesek-e betartani az ígéreteiket, amelyeket az
Istennel kötött szövetség alkalmával tettek? Az Úrra bízzák-e magukat és
követik-e az Ő vezetését?
Az
izraeliták zúgolódásaira válaszul Isten ezt kérdezte a néptől: „Talán
kevés ehhez az ÚR ereje?” (4Móz 11:23).
A Károli fordításban ez a mondat így hangzik: „Avagy megrövidült-e az Úrnak
keze?” Majd további ígérteket adott
a számukra arra nézve, hogy minden tekintetben gondoskodni fog róluk Ez a
történet minket is megkérdez. Előfordult-e velünk, hogy zúgolódtunk Isten
ellen? Gondolkozzunk el ma azon, hogy mi váltja ki belőlünk a panaszkodást és
az elégedetlenséget. Vajon nem kísért-e meg minket is annak gondolata, hogy az
Úr karja túl rövid? Nem esünk-e mi is abba a hibába, hogy azt gondoljuk Isten
megfeledkezett rólunk?
1. Úton az ígéret
földje felé
Míg
a Mózes 3. könyve Izraelnek a Sínai-hegynél eltöltött időszakáról szól, addig a
Mózes 4. könyve a pusztai vándorlás időszakát beszéli el. Mielőtt elindultak
volna, Isten parancsára népszámlálást tartottak, hogy számba vegyék a húsz
évnél idősebb, hadra fogható izraelita férfiakat. Ekkor még úgy tűnt, hogy a
rabszolgák csoportja, akiket Isten kihozott Egyiptomból, már egy jól szervezett
egységes néppé formálódott, amely készen áll az ígéret földjének meghódítására.
A leírás szerint a férfiak hatszázezren voltak, ami az jelenti, hogy az egész
nép több mint kétmillió főből állhatott. Isten egykor megígérte Ábrahámnak,
hogy nagy nemzetté teszi utódait, és most ez az ígéret valóban megvalósulni látszik.
A
honfoglalás előkészületei jól haladtak. A nép úton volt az ígéret földje felé.
A Mózes negyedik könyvének első tíz fejezete tele van optimizmussal.
Csodálatosan fejezi ki ezt az optimizmust a papi áldás is, amelyet Isten Áronra
és fiaira bízott: „Így áldjátok meg Izráel fiait, ezt mondjátok
nekik: Áldjon meg téged az ÚR, és őrizzen meg téged! Ragyogtassa rád
orcáját az ÚR, és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd orcáját az ÚR, és adjon
neked békességet! Így mondják ki a nevemet Izráel fiai felett, és én megáldom
őket.” (4Móz
6:24-26). A héber szövegben az áldás minden sora hosszabb, mint az előző sor,
és az utolsó sor a béke, azaz „salóm” szóval zárul. Bizakodnak abban, hogy ez
Izrael útjának a célja. Amikor a nép elindult az ígéret földje felé, Isten
velük ment, és mutatta nekik az utat.
Szomorú,
hogy ez a nagy lelkesedés és derűlátás nagyon hamar megtört. A pusztában való
vándorlás nyilvánvalóan nem volt könnyű. Így bár Isten mindvégig velük volt,
mégis a nehézségekkel szembesülve azonnal panaszkodni kezdtek. A lázadásra
válaszképpen pedig kiáradt Isten haragja, tűz jött ki a szent sátorból és
megégette a tábor egy részét. Ekkor az izraeliták Mózeshez kiáltottak
segítségét, aki ismét közbejárt a népért, könyörgött Istenhez, így megszűnt a
csapás. A lázadás azonban nem ért végett ezzel, hanem tovább folytatódott.
Azt
gondolnánk, hogy egy ilyen figyelmeztetés után nem lázadoznak többet Isten
ellen, de nem így történt. Nem sokkal ez után ismét zúgolódni kezdett a nép
Isten ellen, most az étel miatt. Bár volt mit enniük, hiszen Isten minden nap
„mennyei kenyérrel”, azaz az égből aláhulló mannával táplálta őket, de húsra
vágytak. Isten válaszul fürjeket küldött nekik, hogy húst is ehessenek. A
lázadás tüze azonban továbbra sem hunyt ki. A következő alkalommal a vezetők
között támad ellentét, Mirjam és Áron a testvérük, Mózes vezetési stílusára
panaszkodott és annak házasságát illette kritikával.
De
a pusztai vándorlás legnagyobb krízise kétségtelenül akkor tört ki, amikor az
ígéret földjére kiküldött kémek visszatértek. A kémek ugyanis egyrészt
jelentést tettek arról, hogy az ígéret földje csodálatosan termékeny és kiváló
otthona lehetne az izraelitáknak, másrészt azonban azt is kijelentették, hogy
az ott élő nép hatalmas és városaik jól meg vannak erősítve. Az ellenség ereje
félelmet keltett az izraelitákban, akik ahelyett, hogy bíztak volna Istenben,
inkább megfutamodtak és Istent kezdték vádolni azzal, hogy meghalni hozta ki
őket a pusztába.
Ekkor
megint csak egyedül Mózes közbenjárása az, ami miatt Isten megkönyörül rajtuk
és nem pusztítja el a lázadó népet. Isten megtartóztatta magát, nem törölte el
Izrael népét a föld színéről, de megesküdött, hogy egy sem fog ebből a hitetlen
nemzedékből belépni az ígéret földjére. Az lesz a lázadásuk és hitetlenségük
büntetése, hogy a pusztában fognak negyven évig bolyongani, amíg kihal ez a
nemzedék és csak utódaik mehetnek majd be az ígéret földjére.
Az
ígéret földje felé vezető út tehát nem volt egy diadalmenet. Bár Izrael népe mindenben
élvezte Isten gondoskodását és vezetését, a lázadás és a hitetlenség újra és
újra felütötte a fejét. Az Úr azonban folyamatosan tanította őket.
Rendelkezéseivel és büntetéseivel egyaránt a javukat kívánta szolgálni. Így a
pusztai vándorlás időszaka mindvégig Isten hűségéről tanúskodik. Isten továbbra
is jóságosan szólt hozzájuk, igéjével tanította őket, hogy a nép következő
nemzedékét felkészítse az ígéret földjének elfoglalására.
2. A pusztai vándorlás
fordulópontja
Mózes
Isten útmutatása szerint a tizenkét törzsből kiválasztott egy-egy tekintélyes
embert, hogy kémcsapatot alakítsanak. Ennek a bizottságnak a megbízatása az
volt, hogy kikémleljék Kánaán földjét, értesüléseket szerezzenek annak
védelméről és kóstolót hozzanak a termőföld gyümölcseiből. A tizenkét kém
engedelmeskedve Isten parancsának el is jutott az ígéret földjére, de aztán
onnan visszatérve, mint sok más bizottság, ők is megosztottak voltak és
képtelenek az egységes véleményre. A kémek közül tízen csak az akadályokat
látták, és csak kettő látta a lehetőségeket. A nép pedig kétségbeesésében és
hitetlenségében azzal fenyegette meg Mózest, hogy megkövezik, majd úgy döntöttek,
hogy inkább visszatérnek Egyiptomba, mintsem, hogy szembenézzenek azzal, ami
előttük áll. Végül Isten meghozta az ítéletet, amely szerint negyvenévnyi hiábavaló
pusztai bolyongás vár a lázadó nemzedékre, míg mind meg nem halnak. Helyettük
pedig csak a következő nemzedék mehet be az ígéret földjére.
A
legtöbb ókori nép történelme hatalmas harcosok hőstetteiről és fedhetetlen
vezetőkről szól. A Biblia azonban
meghökkentően másfajta képet tár elénk. Mózes negyedik könyvének nyers
realizmusában ez az őszinte beszéd tükröződik, amikor Izrael népe
zúgolódásairól és lázadásairól számol be.
Az
Egyiptomból való kivonulás után az egyik legfontosabb esemény a nép életében az
volt, amikor nyíltan fellázadtak Isten ellen. Így számol be erről a Biblia: „Ekkor az egész közösség elkezdett
hangosan jajveszékelni, és sírt a nép egész éjjel. Izráel fiai mindnyájan
zúgolódtak Mózes és Áron ellen. Ezt mondta nekik az egész közösség: Bárcsak
meghaltunk volna Egyiptomban, vagy halnánk meg itt a pusztában! Miért akar
bevinni minket az ÚR arra a földre? Azért, hogy fegyvertől hulljunk el,
asszonyaink és gyermekeink pedig prédára jussanak? Nem volna jobb visszatérnünk
Egyiptomba? Majd ezt mondták egymásnak: Válasszunk vezetőt, és térjünk vissza
Egyiptomba!”
(4Móz 14:1-4).
Ez
a lázadás egy tragikus vízválasztóvonal volt Izrael népének életében. Ez azért
ironikus, mert épp akkor történt mindez, amikor már ott álltak az ígéret
földjének a határán. Elhagyhatták volna az embert próbáló pusztaságot, és
bemehettek volna az ételben és ivóvízben gazdag Kánaán földjére, ha tényleg
Istenre bízták volna magukat. A kémek, akiket kiküldtek, be is számoltak nekik
az ott szerzett tapasztalataikról. A nép azonban az átélt csodák ellenére sem
volt képes bízni Istenben. Amikor pedig meghallgatták a kémek jelentését, a
föld gazdagságáról és bőségéről szóló beszámolóra szinte oda sem figyeltek,
viszont a megerősített városokról és az ott élő népek erejéről elhangzó szavak
hallatára hangos jajveszékelésbe kezdtek. A kétségbeesés és a félelem aztán
nyílt lázadáshoz vezetett. Szembefordultak vezetőikkel, Mózessel és Áronnal és
elhatározták, hogy visszatérnek Egyiptomba. Nem sokkal a cél előtt, az ígéret
földjének határán szállt inukba a bátorság és futamodtak meg.
De
ez a lázadás valójában nem is Mózes és Áron ellen irányult, hanem elsősorban
Isten ellen. Az Úr elutasítását jelentette ez, akivel úgy bántak, mint egy
eldobott szeretővel. Isten mindezt látva azt a következtetést vonta le, hogy ez
a nép még nem áll készen arra, hogy elfoglalja az ígéret földjét. Az Úr ezért
ekkor úgy határozott, hogy későbbre halasztja terve megvalósítását. A nép
lázadásával szembesülve Isten úgy döntött, hogy megvárja, amíg az izraeliták egy
olyan új nemzedéke felnő, akik már nem ismerik a rabszolga életet, hanem szabad
emberként jöttek a világra. Azok pedig, akik fellázadtak Isten ellen és
visszavágytak az egyiptomi rabszolgaságba, nem mehetnek be az ígéret földjére
és mind a pusztában halnak meg. Ez az oka annak, hogy abból a sok ezer
emberből, akik kijöttek Egyiptomból, mindössze két felnőtt, Józsué és Káléb élik
meg azt, hogy bemehessenek az ígéret földjére. A kiküldött tizenkét kém közül,
ugyanis csak ők ketten bíztak Istenben és mondták azt, hogy Úr segítségével
birtokba tudják venni az ígéret földjét. A többi kém pedig a lázadó és
hitetlenkedő néppel együtt lehetetlennek tartotta Kánaán földjének
elfoglalását.
3.
Bizalom az
Úrban
Izrael
népe azt az utasítást kapta, hogy foglaljon el egy olyan országot, amelyet már
mások laknak. Ez kétségtelenül félelmetes feladat volt egy olyan nép számára,
amely hosszú időn keresztül rabszolgaként élt, majd a pusztában vándorolt.
Izrael tizenkét kémet küldött előre, hogy fölmérje, mekkora kihívást jelent ez
a feladat. Ezeknek a kémeknek a többsége miután „tejjel és mézzel folyó”
földként írta le a területet, ahogy azt Isten előre meg is mondta nekik, mégis
megrettent a feladatottól és a visszavonulást javasolta a népnek. Ez pedig nem másnak, mint a bizalom hiányának
a jele volt. Úgy tűnik, hogy minden eddigi jel, és csoda ellenére, amellyel
Isten segítette őket, Izrael továbbra sem volt képes bízni az Úrban. Csak két
ember, Józsué és Káléb volt kivétel ez alól. Ők is felismerték a küldetés
nagyságát és az előttük tornyosuló akadályokat, de bíztak az Urban. Nem
felejtették el, hogy az Úr mindig hűséges volt népéhez. Megszabadította őket
Egyiptomból, a fogságból, és megóvta őket a veszélyekkel teli pusztában is.
Isten soha nem hagyta el őket. Ő olyan Isten, aki mindig beteljesíti, amit
ígér, minden látszólagos akadály vagy próbatétel ellenére érdemes kitartani és
az Úr hűségében bízni.
A
Úr iránti bizalom hiánya már önmagában is lázadás Isten ellen. Ez a
bizalmatlanság és lázadás a bűn természetének az egyik alapvető vonása. A
lázadás azt jelenti, hogy figyelmen kívül hagyjuk vagy szándékosan megtagadjuk
Isten parancsait és ígéreteit. Az izraeliták azt az utasítást kapták, hogy
kövessék Isten rendelkezéseit és foglalják el a földet, amit Isten ígért nekik.
Nem kellene mást tenniük, csak Isten parancsa szerint cselekedni és bízni az Úr
hatalmában. A bűn miatt azonban képtelen erre az ember. Így volt ezzel Izrael
nyakas népe is, ment a maga feje után, és nem bízott az Úrban.
Az
efféle lázadás azonban mindig magával vonja Isten súlyos ítéletét. Az
Újszövetségben Pál apostol a pusztai vándorlás példájára hivatkozva így intette
a keresztyéneket: „Mindez példává lett a számunkra, hogy ne kívánjunk
gonosz dolgokat, amint ők kívántak. Bálványimádók se legyetek, mint közülük
némelyek, amint meg van írva: „Leült a nép enni és inni, majd mulatozni
kezdtek.” De ne is paráználkodjunk, mint ahogy közülük némelyek paráználkodtak,
és elestek egyetlen napon huszonháromezren. Krisztust se kísértsük, ahogyan
közülük némelyek kísértették, és elpusztultak a kígyóktól. De ne is
zúgolódjatok, mint ahogyan közülük némelyek zúgolódtak, és elveszítette őket a
pusztító angyal. Mindez pedig példaképpen történt velük, és
figyelmeztetésül íratott meg nekünk, akik az utolsó időkben élünk.” (1Kor 10:6-9). Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése