2.
A PRESBITERI TISZTSÉG BIBLIAI ALAPJAI
A papság Lévi törzséből, a nép vezetői pedig a többi
törzsből kerültek ki, és általában tekintélyes családfők voltak, akik nemcsak
saját házuk népét igazgatták, hanem mint testület, a nép vagy a település közös
képviseletét is ellátták.
„Menj,
gyűjtsd össze Izráel véneit” – mondja Mózesnek az Úr – „és ha
hallgatnak a szavadra, akkor menj be Izráel véneivel együtt Egyiptom
királyához.” (2Móz. 3,16; 18). Az Ószövetség első „presbitérium”-a Jetró
tanácsa szerint:
„Szemelj
ki a nép közül derék, istenfélő férfiakat, hűséges embereket, akik gyűlölik a
megvesztegetést” (II. Móz. 18:21)
Korábban nem tisztség volt, csak egy minőségi jelző.
Némelyik országban és némelyik protestáns egyházban ma is csupán „idősebb”
egyháztagokról beszélnek, ahogyan Pál apostol is egy helyen így emlegeti őket: „…
elküldött Efézusba és magához hívatta a gyülekezet véneit” (Csel.
20,17)
és azután nekik mondja: „Viseljetek tehát gondot magatokra és az
egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek
az Isten egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett” (Csel. 20,28). Ugyanakkor
más helyen kimondottan a presbiterekről szól: „A vezetésben bevált presbiterek
kétszeres megbecsülést érdemelnek; elsősorban azok, akik az igehirdetésben és a
tanításban fáradoznak” (I. Tim. 5,17). Itt presbiter néven szerepelnek
az igehirdetők is, sőt, János apostol leveleiben magát is „presbiter” néven
mutatja be. Péter apostol kimondottan a presbitereknek írja a következőket: „A
közöttetek levő presbitereket tehát kérem én, a presbitertárs és Krisztus
szenvedésének tanúja, valamint eljövendő dicsőségének is részese: legeltessétek
az Isten közöttetek levő nyáját; ne kényszerből, hanem önként, ne
nyerészkedésből, hanem készségesen; ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk
bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak.” (I. Pét. 5,1-3)
A presbiterek jellemvonásait a püspökök és diakónusok vonatkozásában így
írja le az Ige: „Igaz beszéd ez: ha valaki püspökségre törekszik, jó munkát kíván.
Szükséges tehát, hogy a püspök legyen feddhetetlen, egyfeleségű férfi,
megfontolt, józan, tisztességes, vendégszerető, tanításra alkalmas, nem
részeges, nem kötekedő, hanem megértő, a viszálykodást kerülő, nem pénzsóvár;
olyan, aki a maga háza népét jól vezeti, gyermekeit engedelmességben és teljes
tisztességben neveli. Mert ha valaki a maga háza népét nem tudja vezetni,
hogyan fog gondot viselni az Isten egyházára? Ne újonnan megtért ember legyen,
nehogy felfuvalkodva az ördöggel azonos ítélet alá essék. Szükséges, hogy a
kívülállóknak is jó véleményük legyen róla, nehogy gyalázatba és az ördög
csapdájába essék. Ugyanígy a diakónusok is tiszteletre méltók legyenek, nem
kétszínűek, nem mértéktelen borivás rabjai, nem haszonlesők, hanem olyanok,
akikben megvan a hit tiszta lelkiismerettel. De ezeket is meg kell vizsgálni
előbb, csak akkor szolgáljanak, ha feddhetetlenek. Feleségük is hasonlóan
tiszteletre méltó legyen: nem rágalmazó, mértékletes, mindenben hűséges. A
diakónusok legyenek egyfeleségű férfiak, akik mind gyermekeiket, mind a maguk
háza népét jól vezetik” (I. Tim. 3,1-12). Hasonlóan jellemzi az apostol
másutt is a presbitereket: „Azért hagytalak Krétában, hogy rendbe hozd
az elintézetlenül maradt ügyeket, és presbitereket állíts szolgálatba
városonként, ahogyan meghagytam neked: ha van olyan, aki feddhetetlen,
egyfeleségű férfi, akinek gyermekei hívők, nem vádolhatók kicsapongással, és
nem engedetlenek. A püspök ugyanis, mint Isten sáfára, legyen feddhetetlen, nem
önkényeskedő, nem indulatos, nem részeges, nem kötekedő és nem haszonleső,
hanem vendégszerető, a jóra hajlandó, józan, igazságos, kegyes,
önmegtartóztató, aki ragaszkodik a tanítással megegyező igaz beszédhez, hogy az
egészséges tanítással tudjon bátorítani, és meg tudja győzni az
ellenszegülőket.” (Tit. 1,5-9.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése