Egy nép születése

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 60.

 

Egy nép születése

Olvasmány: 2Móz 3:1-22

 „Bizony, eljutott hozzám Izráel fiainak segélykiáltása; látom is, hogy mennyire sanyargatják őket az egyiptomiak. Most azért menj! Elküldelek téged a fáraóhoz: vezesd ki népemet, Izráel fiait Egyiptomból!”  (2Móz 3:9-10).

 

   József története azzal ért véget, hogy apja és testvérei egész családjukkal Egyiptomba költöztek. Egyiptom kormányzójaként József azt is elintézte, hogy a legjobb földön telepedhettek le. Jákob családja ekkor még csak 70 tagot számlált. Mózes második könyvében folytatódik a történet, de nagyot ugrunk az időben. Mózes története mintegy 350 évvel később játszódik. Közben gyökeresen megváltozott a zsidók helyzete Egyiptomban. A 70 tagú család az eltelt idő alatt igencsak megsokasodott: „Izráel fiai pedig szaporodtak, gyarapodtak, megsokasodtak, nagyon-nagyon megerősödtek, és megtelt velük az ország.” (2Móz 1:7). Az egykor szívesen látott vendégként érkezett családból nagy nép lett, akiket az egyiptomiak rabszolgákká tettek és a hatalmas építkezésekre vezényeltek. De a rabszolgasorba döntött és sanyargatott nép ennek ellenére tovább szaporodott, úgyhogy az egyiptomiak félni kezdtek tőlük: „Új király került azonban Egyiptom élére, aki már nem ismerte Józsefet, és ezt mondta népének: Lám, Izráel fiainak népe nagyobb és erősebb, mint mi. Gyertek, bánjunk csak okosan vele, nehogy még jobban megsokasodjon!” (2Móz 1:8-10).

   Az egyik különösen is kegyetlen fáraó pedig elrendelte, hogy minden izraelita fiúcsecsemőt öljenek meg, ezzel pedig akaratlanul is a történelem egyik legkülönösebb történetét indította el. Az újszülött Mózest az édesanyja pontosan e parancs miatt rejtette el egy vízhatlan kosárban a folyó szélén a nádasban. Így találhatott ott rá a fáraó lánya fürdőzés közben a kisgyermekre, akit aztán a sajátjaként nevelt fel. Így Mózes, a fáraó lányának a pártfogoltjaként a kor legkiválóbb oktatásában részesült. De egyiptomi neveltetését ellensúlyozta, hogy élete első éveiben a vérszerinti anyja is vele lehetett. A történet iróniája, hogy a fáraó lánya éppen Mózes anyját fogadta fel dajkaként, hogy szoptassa a gyermeket. Így a zsidók kiirtására parancsot adó kegyetlen fáraónak a lánya épp az ellenkezőjét teszi annak, amit apja parancsolt. A fáraó palotájában növekszik fel az, aki a zsidó nép megmentője és szabadítója lesz. Mózes tehát így készülhetett fel a feladatára, hogy a rabszolganépből majd nemzetet kovácsoljon. Ám addig még Mózesnek is sokat kellett formálódnia, hogy Isten népének vezetőjévé válhasson. Mózes hetyke és önhitt ifjúként hagyta el Egyiptomot, amikor egy rabszolgahajcsár megölése miatt menekülni kényszerült. Hosszú pusztai bujdosás során tanult Mózes alázatot, és találkozott az Úrral, aki megjelent neki, elhívta és megbízta a szabadítás nagy feladatával. Mózes csak negyven évvel később tért vissza Egyiptomba. Kezében csak egy bot volt, de vele volt Isten, aki ezt a parancsot adta neki: „Most azért menj! Elküldelek téged a fáraóhoz: vezesd ki népemet, Izráel fiait Egyiptomból!” (2Móz 3:10).

1.      Az Úr csodásan működik

   Istennek terve véghezviteléhez először is egy vezetőre volt szüksége. Az előzményekből láthatjuk, hogy kétségtelenül Mózes az Isten kiválasztott embere. De amikor eljött az idő, és Isten megbízta a nagy feladattal, ő vonakodott: „Ki vagyok én, hogy elmenjek a fáraóhoz, és kivezessem Egyiptomból Izráel fiait?” (2Móz 3:11). Mózesnek komoly kétségei voltak saját vezetői képességeit illetően. Először a saját alkalmatlanságára hivatkozva állt ellen Isten hívásának, majd a nép bizalmatlanságára, saját beszédhibájára, sőt gyávaságára is hivatkozott.

   Több szempontból is ironikus Isten választása. Hiszen Mózes életének első felét a fáraó udvarában töltötte, majd elmenekült onnan. Élete másik részét, negyven esztendőt, pedig Mózes a pusztában töltött. Isten itt a pusztában hívta el és küldte vissza Egyiptomba. Ám úgy tűnik, Mózes vonakodott vállalni ezt a nagy feladatot. Isten elhívása egészen rendkívüli módon adatik Mózes számára. Először egy tűzben lángoló bokrot látott, ami mégsem égett el, majd a semmiből egy mennyei hang szólította meg, maga a láthatatlan és kiábrázolhatatlan Isten szólt hozzá: „Én vagyok atyádnak Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene.” (1Móz 3:6). Isten ezzel a bemutatkozással egyben az ősatyáknak adott ígéretekre is emlékeztette Mózest.

   Amikor elérkezett a cselekvés ideje, Isten maga választotta ki és hívta el Mózest, hogy ő legyen az, aki majd kivezeti népét Egyiptomból, a rabszolgaság földjéről, az ígéret földjére, ahol szabadság várt rájuk. Mózes rendkívüli feladatot kapott. Meg kellett nyernie a rabszolgák bizalmát, és fel kellett ébresztenie bennük a reményt, hogy elhiggyék, képesek ledobni a láncaikat. Be kellett bizonyítania, hogy Isten nem feledkezett meg róluk. Amikor eljött az idő, Isten látványosan megmutatta hatalmát és erejét, ami térdre kényszerítette a kegyetlen fáraót, és egyben meggyőzte az izraelitákat, hogy Isten valóban törődik velük. Isten munkája olykor láthatatlan, mégis megállíthatatlanul halad előre. Még ezekben a valószínűtlen eseményekben, a hosszú, elnyomással teli, néma robottal terhes évtizedekben is tovább munkálkodott.

   Isten olykor különös módon cselekszik. A bibliai szöveg itt is tele van iróniával. A fáraó rendelete szerint a Nílus kell, hogy elnyelje a pusztulásra ítélt fiúgyermekeket, Mózes számára mégis a Nílus lesz a menekülés helyévé. Mózes édesanyja ott rejti el a csecsemőt, ahol biztos nem keresnék a fáraó emberei. A fáraó saját családjának egyik tagja lesz az, aki aláássa a hatalmas birodalom biztonságát azáltal, hogy a későbbi szabadítót veszi oda a királyi udvarba. A királyi hercegnő egy egyszerű héber gyereklány tanácsára cselekszik, amelynek következtében Mózes anyja a fáraó pénzéért teszi azt, amit legjobban szeretne tenni: szoptatja gyermekét. Mózes a fáraó udvarában kapja meg azt az oktatást, felkészülést, amely későbbi feladatához elengedhetetlen. Végül a fáraó olyan nevet ad a fiúnak, amely név előre vetíti azt, amit Mózes fog tenni a Vörös-tengeren keresztül menekülő néppel: „A vízből húztam ki.” (2Móz 2:10/b).

   Isten mindig a gyengét, a kicsinyt, a megvetettet választja ki és használja fel. Egy asszonyt, aki rejtegette a gyermekét, majd kreatív megoldást talált. Egy kislányt, akinek elég lélekjelenléte volt, amikor az események nem a tervek szerint haladtak. Egy szurokkal bekent gyékénykosarat a Nílus parti nádasban. Egy héber fiatalembert a fáraó udvarában. Egy konfliktust, ami éppen Mózes szeme előtt történt. Pusztai életet Midjánban, ahol majd népét fogja vezetni. Látszólag eseménytelenül telnek a rabszolgaság évei, valójában Isten apró lépésekkel, bölcsen érleli meg terveit, és készíti elő szövetséges népe szabadulását. Ahogy egyik szép dicséretünkben olvashatjuk: „Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van.” Mária, Jézus édesanyja ugyanezt az igazságot így vallja meg Istent magasztaló énekében: „Hatalmas dolgot cselekedett karjával, szétszórta a szívük szándékában felfuvalkodottakat. Hatalmasokat döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt fel.”  (Lk 1:52). A történet ott is sokban hasonló. Egy otthonát kényszerből elhagyó állapotos anya, akinek nincs hol megszállnia, egy gyermek a bölcsőben teljesen kiszolgáltatva e világ minden erőinek, a fiúgyermekek halála Betlehemben, menekülés Egyiptomba.

Ezek is mind valószínűtlen események, Isten mégis a világ szabadulását munkálja általuk: olyan láthatatlan, olyan törékeny, olyan esetlegesnek tűnő, olyan lassú módon. De Isten mégis, ily módon, megállíthatatlanul munkálkodik, mielőtt nyomorúságunkban kiáltanánk hozzá, még mielőtt bármit is látnánk, értenénk, felfognánk belőle. Mert ő meghallgat, emlékszik a velünk kötött szövetségre, ránk tekint és ismer minket.

Miről beszél ez az isteni irónia? Hogyan munkálkodik Isten? Pál apostol ezt a választ adja a Korinthusiaknak írott levelében: „azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket, és azokat választotta ki, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek; és a semmiket, hogy semmivé tegye a valamiket.” (1Kor 1:27-29).

2.      Egy nép születése

   Isten tovább munkálkodik terve végrehajtásán, amit Ábrahám kiválasztásával kezdett el, s amelyen keresztül majd a világ megváltásán fog munkálkodni. Ábrahám kora óta eltelt négyszáz év és Ábrahám leszámozottai most Egyiptomban élnek. Ábrahám unokája, Jákob ugyanis a nagy éhség idején egész családjával oda költözött. Ábrahám dédunokájának Józsefnek köszönthetőem nem csak az éhség elől menekültek meg, de ráadásul Egyiptom legjobb földjén telepedhettek le. Az elmúlt négyszáz év során aztán ez a népes család nagy néppé sokasodott. Isten ígérete Ábrahámnak a számos utódot illetően így valóban beteljesedett. De az ígéret másik fele, amely arról szólt, hogy földet és hazát kapnak, még váratott magára. Ábrahám leszármazottainak ugyanis pillanatnyilag még nem volt saját hazája. Sőt a történet elején úgy tűnik, hogy ez az ígéret még nagyon messze áll a beteljesüléstől. Megtudjuk, hogy új fáraó került a trónra, aki nem ismerte Józsefet, és aki már nem ápolt baráti viszonyt ezzel a néppel. Sőt a már megsokasodott néppel szemben egyre ellenségesebben lépett fel, végül pedig mindent megtett az elpusztításukra.

   Kegyetlen és durva rabszolgamunkának vetette alá őket, embertelenül bánt velük. Ennek a sanyargatásnak a csúcspontja, amikor a fáraó kiadja a parancsot a zsidó fiúgyermekek elpusztítására. A történet fő kérdése innentől kezdve az, hogy vajon képes-e a zsarnokság gátat vetni Isten tervének? Megakadályozhatja-e Istent abban, hogy betöltse ígéretét? Úgy tűnik, hogy mindaz a nyomorúság és üldöztetés, amivel a fáraó és az egyiptomiak sújtották Ábrahám leszármazottait, nem megtörte, hanem csak még jobban megerősítette őket. Ironikus módon épp az egyiptomiak által a zsidó rabszolgák elpusztítására indított kegyetlen üldözések által született meg Izrael népe. Épp a szenvedés és az elnyomás kovácsolta őket igazán egy néppé. De az Istennel való kapcsolatuk is ekkor kezdett megerősödni: „Izráel fiai pedig sóhajtoztak és kiáltoztak a szolgaság miatt, és a szolgaság miatti segélykiáltásuk feljutott Istenhez. Isten meghallotta panaszkodásukat, és visszaemlékezett Isten a szövetségére, amelyet Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal kötött. Rátekintett Isten Izráel fiaira, és gondja volt rájuk Istennek.” (2Móz 2:23-25). Isten, aki egykor ígéretet tett Ábrahámnak, most az ígéretéhez való hűségét bizonyítva kijelenti Mózesnek: „Elküldelek téged a fáraóhoz: vezesd ki népemet, Izráel fiait Egyiptomból!” (2Móz 3:7-10). Isten tehát megígéri, hogy megmenti Ábrahámnak az Egyiptomban élő leszármazottait, kiemeli őket a rabszolgaságból és elvezeti őket arra a földre, amelyet megígért nekik. A zsidó nép megszületésének történetében Isten neve így fonódik össze az Egyiptomból való szabadítás csodás eseményeivel. Isten így erősíti meg ígéretét: „Én vagyok az ÚR, és megszabadítalak benneteket az egyiptomi kényszermunkától, és megmentelek benneteket a nekik végzett rabszolgamunkától; megváltalak benneteket kinyújtott karral és súlyos ítéletekkel. Népemmé fogadlak titeket, én pedig Istenetek leszek, és megtudjátok, hogy én, az ÚR vagyok a ti Istenetek, aki megszabadítalak benneteket az egyiptomi kényszermunkától.” (2Móz 6:6-7).

   Az ősatyák ismerték a mindenható Istent. De Mózesnek Isten egészen különlegesen módon nyilatkoztatta ki magát, úgy hogy személyes nevét összekapcsolta mindazokkal a csodákkal, amelyeket tett népéért. Ő volt az, aki elhívta Ábrahámot, szövetséget kötött vele, és egy egész nép történetét indította el egyetlen gyermek révén, akit a pátriárkának és meddő feleségének ígért. Ő az, aki az emberi gonosz szándékot is felhasználta, hogy József végül Egyiptom második emberévé emelkedjen. Ő az, aki népét elvezette Egyiptomba, hogy megmeneküljenek az éhségtől. És most ő az, aki megígéri, hogy kiszabadítja a népét a rabszolgaságból.

   Isten tervének megvalósulásában, az izraeliták Egyiptomból való kivonulásában, azonban, ott áll akadályként a fáraó, aki saját hatalmát korlátlannak hiszi. Amikor Mózes és Áron arra kéri a fáraót, hogy engedje el Izrael fiait, hogy a pusztában ünnepelhessenek, a fáraó így válaszol: „Kicsoda az az ÚR, hogy hallgassak a szavára és elbocsássam Izráelt? Nem ismerem az URat, úgyhogy nem is bocsátom el Izráelt.” (2Móz 5:2). Ezzel aztán kezdetét veszi a fáraó és az Isten közötti konfrontáció. Mindketten az Izrael feletti uralmat akarják. Mindketten Izrael szolgálatát és hűségét igénylik. A csapások során derül majd fény arra, hogy ki birtokolja a legfőbb hatalmat.

   Isten elküldi követeit, Mózest és Áront, hogy szembeszálljon a fáraó zsarnokságával, aki viszont megkeményíti a szívét és nem hajlandó elismerni Isten hatalmát és elengedni a népet. A tízcsapáson keresztül szembesül majd a fáraó azzal a ténnyel, hogy az Úr az Isten. Ezek a csapások olyan kivételes események, amelyek által Isten munkálkodik, hogy kinyilvánítsa hatalmát a teljes teremtett világ felett, úgy hogy maga a fáraó és Egyiptom egész népe felismerhesse.

   Egy nép születése történetének lehetünk tehát a tanúi Mózes 2. könyvében. Kiemelkedően fontos szakaszt ír le itt a Biblia Isten népének az életéből. Azt hogy Isten miként szabadítja meg őket hatalmas kézzel az egyiptomi rabszolgaságból. Figyelemre méltó az is, hogy Mózes az első olyan személy, akiről a Biblia feljegyzi, hogy csodákat tett. Olyan bensőséges viszonyban volt Istennel, mint senki más. Az Ószövetség egy tekintélyes részének Mózes volt a szerzője. A zsidó nép pedig a történetében úgy tekint rá, mint a nép szabadítójára. Ő vezette ki népét a rabszolgaságból a szabadságba, Egyiptomból az ígéret földjére. Ekképpen Mózes a Messiásnak, az eljövendőnek az előképe, Jézus Krisztus előfutára. Jézus is három tisztséget töltötte be. Próféta volt, aki Isten üzenetét hirdette, pap, aki közbenjárt a népért, valamint király, aki a népét a szolgaságból a biztonságba vezette. Ámen.