100
TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 23.
Jézus úr a démoni
erők fölött
Olvasmány: Mk 5:1-20
„Amikor a
túlsó partra, a gadaraiak földjére ért, két megszállott ment elé, akik a
sírboltokból jöttek elő; annyira veszedelmesek voltak, hogy senki sem mert azon
az úton járni. És egyszerre felkiáltottak: Mi dolgod velünk, Isten Fia?
Azért jöttél ide, hogy idő előtt meggyötörj minket? Tőlük távolabb egy
nagy disznónyájat legeltettek. Az ördögök pedig ezt kérték tőle: Ha kiűzöl
minket, küldj a disznónyájba! Ő pedig ezt mondta nekik: Menjetek! Akkor
azok előjöttek, és belementek a disznókba. És íme, a meredekről a tengerbe
rohant az egész nyáj, és beleveszett a vízbe. A legeltetők pedig elfutottak, és
a városba érve elhíreszteltek mindent, azt is, ami a megszállottakkal
történt. Ezután az egész város kiment Jézus elé, és amikor meglátták,
kérték, hogy menjen el a határukból.” (Mt 8:28-34)
Ezt a különös történetet, apróbb
eltérésekkel, három evangélista leírásában is megtalálható. Ez azt is mutatja,
hogy az evangélisták igen fontosnak tartották ezt a történetet, ezért
mindegyikük lejegyezte. Az esemény helyszíneként mindhárman gadara vidékét
nevezik meg. Lukács azt is pontosítja, hogy hol található ez a hely: „Azután
áthajóztak a gadaraiak földjére, amely Galileával átellenben fekszik.” (Lk
8:26). Kétségtelen, hogy ugyanarról az eseményről beszél Máté, Márk és Lukács
evangélista is. Az elbeszélések szinte minden részlete egyezik.
Az egyetlen különbség, ami Máté
leírásában eltér Márk és Lukács beszámolójától, hogy ő két megszállottat említ,
míg a többiek csupán egyet. Augustinus egyházatya ezt az eltérését azzal
magyarázta, hogy a két megszállott közül az egyik talán híresebb ember
lehetett, így az ő gyógyulásának a híre több emberhez eljutott, s a
későbbiekben ezért már csak az ő szempontjából mesélték el a történetet az
evangélium hirdetői. Kálvin ezt mondja: „Az
azonban kétségtelen, hogy mind a három evangélista Jézus isteni hatalmának ugyanazt
a ragyogó példáját magasztalja, ezért nem mondanak ellent semmiben sem
egymásnak, noha egyikük, egy másik, kevésbé ismert személyt is megemlít a
történet leírásában.”
1.
Az ember
nyomorúsága
A történet bevezetőjében az
evangélisták azt mutatják be nekünk, hogy a gonosz erő milyen nyomorúságos
állapotba képes taszítani az embert. Lukács és Márk bővebben is szólnak arról,
hogy az ördög mennyire hatalmába kerítette a megszállottat, aki teljesen ki
volt szolgáltatva a gonosz kénye-kedvének. Azt is megtudjuk. hogy a két megszállott
a sírboltok között lakott. Tehát nem a városban éltek, hanem elszakítva a
társdalomtól és a családjuktól magányosan bolyongtak a holtak között. Egyes
magyarázók itt azt az érdekes megjegyzést teszik, hogy az ördöngősök azért
laktak a sírboltokban, mert az ördögök a holtestek bűzét élvezik, vagy, mert a
testük után visszavágyódó lelkekre ügyelnek. Ez a magyarázat azonban nevetséges
és csupán az emberi fantázia szüleménye, a Biblia ugyanis soha nem említ ilyen
dogokat.
Kálvin magyarázatában ezt mondja:
„A tisztátalan lélek inkább azért
kényszerítette áldozatát a sírboltok között lakni, hogy a halál szomorú látványa által még inkább a
szakadatlan rettegés gyötörje, mintha az élők sorából kiragadva már most a holtak
közé tartozna. Ebből még azt is megtanulhatjuk, hogy az ördög nemcsak a jelen
életben kínozza az embereket, hanem halálba üldözi őket, sőt uralmát
legfőképpen a halálban gyakorolja.”
Márk még egy különös részletet is
megemlít az ördög hatalmának és az ember kiszolgáltatottságának ábrázolására: „akit
már lánccal sem tudott megkötözni senki, mert már sokszor meg volt kötözve
bilincsekkel és láncokkal, de szétszaggatta a láncokat, a bilincseket pedig
összetörte, úgyhogy senki sem tudta megfékezni. Éjjel-nappal mindig a sírokban
és a hegyek között kiáltozott, és kővel vagdosta magát” (Mk 5:4-5). A
sátán olykor rendkívüli módon meggyötri azokat, akiket a hatalmába kerített. A
tébolyultak olykor sokkal erősebbnek bizonyulnak, mint amikor még egészségesek
voltak. Nagyon szomorú és riasztó képet festenek az evangélisták a megszállott
ember állapotáról. Mindez pedig arra emlékeztet minket, hogy mennyire
nyomorúságos és rettenetes a sátán zsarnoksága alatt élni és hogy a testi
szenvedés, legyen az bármilyen iszonyatos és borzasztó, semmivel sem
félelmetesebb, mint a lélek kínja.
2.
Jézus hatalma
A történet folytatásában ezt
halljuk: „Amikor távolról meglátta Jézust, odafutott, leborult előtte, és
hangosan felkiáltott: Mi közöm hozzád, Jézus, a magasságos Isten Fia? Az
Istenre kérlek, ne gyötörj engem!” (Mk 5:6-7). De a történet időrendje
az, hogy mielőtt az ördöngősök leborultak volna Jézus előtt Ő már
megparancsolta, hogy távozzanak belőlük a tisztátalan lelkek: „Jézus
ugyanis ezt mondta neki: Menj ki, tisztátalan lélek, ebből az emberből!” (Mk
5:8). A leborulás tehát nem előzte meg Krisztus szavát. Vagyis nem annyira önszántukból
járultak Krisztus elé, hanem inkább Krisztus titkos parancsa vonta őket oda.
Ahogyan korábban a démonok
kényszerítették az embereket a sírboltokhoz, úgy most egy nagyobb erő őket
kényszeríti, hogy akaratuk ellenére bírájuk elé álljanak. Ebből pedig világosan
láthatjuk, hogy Jézus Krisztus úr a démoni erők felett és a sátán egész uralma
alá van vetve neki. Pál apostol által lejegyzett Krisztus-himnuszban így beszél
Jézus hatalmáról: „Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet
adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden
térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké; és minden nyelv
vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Fil
2:9-10).
Amikor tehát Krisztus maga elé
idézte a démonokat, azok épp annyira nem voltak urai önmaguknak, mint korábban
azok a nyomorult emberek, akiket kényük-kedvük szerint rángattak ide-oda.
Krisztus tehát a maga hatalmával szólította elő őket, hogy aztán kiűzésükkel
bizonyítsa, hogy ő az úr, ő a mi szabadítónk. Arra is ő kényszerítette őket,
hogy leboruljanak előtte és dacos panaszuk éppen azt bizonyítja, hogy kénytelenek
elismerni Krisztus erejét és meghajolni hatalma előtt. A démonok belátva, hogy
kényszer alatt vannak, és nem menekülhetnek Jézus hatalma elől, inkább
panaszkodásba és könyörgésbe kezdtek.
A meglepő, hogy Jézus nem
utasítja el a démonok kérését. A magyarázók szerint ezt egyszerűen azért teszi
Jézus, mert a körülötte levő szemtanúk előtt így akarta még inkább bizonyítani
hatalmát. Mindenki láthatta ugyanis, ahogy a démonok által megszállott disznónyáj
a vesztébe rohan. Így mindenki számára világossá kellett legyen, hogy milyen
pusztító ereje van a gonosznak, és hogy ettől a hatalomtól csak Jézus képes
megszabadítani az embert.
Krisztusnak a szabadító ereje
ragyog fel akkor is, amikor Jézus a démon nevét kérdi meg: „És megkérdezte tőle: Mi a
neved? Az így felelt: Légió a nevem, mert sokan vagyunk.” (Mk
4:9). Jézus tehát hatalma szavával nemcsak
egyetlen ördögöt űz ki, hanem ördögök egész seregét semmisíti meg.
3.
A gadaraiak
keményszívűsége
A történet végén ezt a
megdöbbentő mondatot olvassuk: „Ezután az egész város kiment Jézus
elé, és amikor meglátták, kérték, hogy menjen el a határukból.” (Mt 8:34). Megtörtént a nagy csoda, két ember
megszabadult az ördög hatalmából, de gadara népe nem ennek örvend, hanem az
elpusztult disznónyájat sajnálva kiutasítja Jézust a földjéről. Jól példázza ez
a történet, hogy sok embert még a csodák sem képesek meggyőzni arról, hogy higgyenek
Istenben. Sokan vannak, akik Isten keze munkáját megismerve sem jutnak el oda,
hogy engedelmeskedjenek Istennek, sőt csak még jobban megkeményítik a szívüket.
A gadaraiak látták a csodát,
félelem fogta el őket, hiszen Krisztusnak a szabadító tette által Isten
dicsősége ragyogott fel előttük, de ez a félelem mégsem változott át
istenfélelemmé. Ahelyett, hogy befogadnák és marasztalnák Jézust, aki a
szabadítás örömhírét hozta el a számukra, ők inkább elutasítják és elűzik maguk
közül. Gadara földjére, amit eddig sötétségbe borított a gonosz hatalma, most a
világosság fénye ragyog, de ők nem kérnek a világosságból.
De nemcsak a gadaraiakra
volt jellemző ez a magatartás, hanem általában az egész emberiségre. János
evangéliuma ezt így írja le: „Az ítélet pedig az, hogy a világosság
eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a
világosságot, mert a cselekedeteik gonoszak.” (Jn 3:19). A disznók
elvesztése, az anyagi kár jobban felháborította őket, mint annak öröme, hogy
két ember meggyógyult. Felismerik az Isten Fiát, de a gadaraiak válasza mégis
ez: „Ekkor
Gadara vidékének egész népe kérte őt, hogy menjen el tőlük, mert nagy félelem
lett úrrá rajtuk.” (Lk 8:37). Az evangélium eredeti szövege arra utal,
hogy a gadaraiak nemcsak egyszerűen kérték Jézust, hanem durván elűzték őt. Ez
a bibliai történet megmutatja a számunkra, hogy a gonoszságban megkeményedett
szívű emberek bár felismerik Isten erejét, de ha Isten kegyelme nem lágyítja
meg a szívüket, akkor végleg elutasítják maguktól az evangéliumot.
Gyakran megtörténik ma is, hogy a
keményszívű emberek a gadaraikhoz hasonlóan cselekednek, bár felismerik
Jézusban az Isten hatalmát, mégis elutasítják őt. Sokan úgy tekintenek ma is
Isten országára, mint ami ellentétben áll az ő saját egyéni érdekeikkel. Nyilvánvaló, hogy a gadaraiak számára is
fontosabb volt a disznónyáj és az azzal járó anyagi haszon, mint az, hogy Jézust
befogadják. Ha Isten országa és Jézus Krisztus követése azt jelenti, hogy sok
mindenről, amit a világ kínál, le kell mondania az embernek, akkor a legtöbben
inkább a világi javakat választják.
A gadaraiak tehát nem akarták
megtűrni Jézust maguk között, viszont a démonoktól megszabadított ember ott
maradhatott, hogy Istennek szabadító evangéliumát hirdesse. Lukács leírásában
ezzel zárul a történet: „Az az ember pedig, akiből kimentek az
ördögök, arra kérte, hogy vele maradhasson. De Jézus elküldte, ezt mondva
neki: Térj haza, és beszéld el, mit tett veled az Isten. Ő pedig elment,
és hirdette az egész városban, hogy milyen nagy jót tett vele Jézus.”
(Lk 8:38-39). Jézus tehát ebben az esetben azért vonakodott maga mellé venni
ezt az embert, aki szeretne követőjének szegődni, mert úgy gondolta, hogy sokkal
hasznosabb lesz, ha a meggyógyult ember a saját népe között maradva lesz tanúja
és követője. A keményszívű és Jézust elutasító gadara földje, így mégsem marad
teljesen sötétségben és reménység nélkül.
4.
Kinek az
erejét hívjuk segítségül?
A
történet elején azt olvastuk, hogy ennek a démonok által megszállott embernek
rendkívüli ereje volt. Emberfeletti erővel tudta széttépni még a láncokat is,
amikkel megkötözték. Sok hasonló példa van erre ma is. Vannak, akik egyenesen
büszkék arra, hogy van valami emberfeletti képességük. De ez soha nem Istentől
van. Ezért ne örüljön senki annak, ha valami ilyen természetfeletti képessége
van. Amikor pedig megtér egy ilyen képességekkel rendelkező ember, akkor
elveszíti a korábbi erejét, képességét is. Mindez azt bizonyítja, hogy nem
Istentől kapott ajándék volt az, amivel rendelkeztet, hanem ördögi adomány.
Olvasunk a Bibliában egy
jóstehetséggel rendelkező kislányról, aki Filippiben, mikor az apostolok
megérkeztek oda, elkezdte kiabálni, hogy ezek az emberek a magasságos Isten
szolgái, és az üdvösség útját hirdetik. Igaz volt, amit mondott, akár még reklám
is lehetett volna az apostoloknak, de Pál mégis elhallgattatta, mert nem az
Isten Szentlelke mondatta a lánnyal ezt, hanem ördögi adománya volt, és attól
meg kellett szabadulnia.
Minden életellenes erő mögött
bizonyosak lehetünk abban, hogy ez a láthatatlan hatalmasság áll. A
lelkigondozás területén sokszor tapasztalható, hogy az ördög ma is ugyanazt
teszi, mint amit itt olvasunk: embereket arra késztet, hogy valami módon kínozzák
magukat, vagy másokat. A pusztába kergeti az embert, elszigeteli másoktól, hogy
elmagányosodjon, szembefordítja a többiekkel, a kétségbeesésbe hajszolja.
Ezekben az esetekben valóban csak a szabadító Krisztus tud szabadulást adni.
Abban viszont egészen bizonyosak
lehetünk, hogy Jézus ma is hatalmasabb. Jézusnak az ember mindennél drágább.
Egyetlen ember szabadulása és üdvössége fontosabb neki, mint egy egész disznónyáj.
Ez a történet látványosan megmutatja, hogy Jézusnak milyen fontos az ember, még
egy ilyen reménytelen helyzetbe sodródott ember is, akiről már mindenki lemondott,
talán ő maga is magáról.
A nagy kérdés tehát az, hogy
kinek az erejét hívjuk segítségül? Kinek az erejével akarunk betöltekezni? Az
ördögről tudjuk, hogy sokat ígér, de keveset ad, és a végén mindent elvesz.
Mert az ördög is adhat erőt bizonyos dolgokra, de ennek mindig nagy ára van.
Ezért figyelmeztet minket Jézus: „Mert mit használ az embernek, ha az egész
világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall?” (Mt 16:26).
A
Biblia ezt hirdeti nekünk Jézus hatalmáról és erejéről: „Eltörölte a követelésével minket
terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, eltávolította azt az útból, odaszegezve
a keresztfára. Lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat,
nyilvánosan megszégyenítette őket, és diadalt aratott rajtuk.” (Kol
2,14-15). A golgotai kereszten már kihirdettetett az ördögnek és az ő minden
seregének a veresége. Jézus diadalt aratott, véglegesen legyőzte ezeket a sötét
erőket, nincs többé hatalmuk a világ és az ember felett. Nem nekünk kell tehát ezek
ellen a sötét erők ellen hadakoznunk. Nekünk a győztes Jézus Krisztust kell
segítségül hívnunk, az ő erejével betöltekeznünk, az Ő közelében maradnunk, s
védve leszünk.
Boldog ember az, aki a sokat ígérő,
de mindent elpusztítani akaró kísértő helyett egyedül Jézusban bízik, a
szabadító, a győztes Jézus erejét hívja segítségül! Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése