Igehirdetés: 2022.08.07. - Jézus úr a természet erői fölött

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 22.

 

Jézus úr a természet erői fölött

Olvasmány: Mt 14:22-32

„Amikor beszállt a hajóba, követték őt a tanítványai. És íme, nagy vihar támadt a tengeren, úgyhogy a hajót elborították a hullámok. Ő pedig aludt. Tanítványai odamentek hozzá, felébresztették, és ezt mondták: Uram, ments meg minket, elveszünk! De ő így szólt hozzájuk: Mit féltek, ti kicsinyhitűek? Ekkor felkelt, ráparancsolt a szelekre és a tengerre, és minden elcsendesült. Az emberek pedig elcsodálkoztak, és ezt mondták: Ki ez, hogy a szelek is, a tenger is engedelmeskednek neki?” (Mt 8:23-27)

 

               A történet elején egy igen furcsa jelenet van előttünk. Jézus és a tanítványok hajóra szálltak, hogy áthajózzanak a Galileai-tenger túlsó partjára. Út közben Jézus elaludt. Majd hirtelen egy nagy vihar csapott le a hajóra. Miközben a tanítványok kétségbeesetten küzdöttek, Jézus nyugodtan aludt. A magyarázók itt megjegyzik, hogy két dolog bizonyos. Egyrészt az, hogy a tanítványok Jézus parancsának engedelmeskedve indultak el. Vagyis van olyan, amikor bár mindent Isten parancsa szerint cselekszünk, mégis viharba kerül az életünk. De másodszor az is bizonyosnak látszik, hogy ez a vihar nem csak úgy véletlenül támadt.  Nincs olyan vihar, vagy nehézség a tanítvány életében, ami Isten tudtán és akaratán kívül támadna. Mindaz, ami itt történik, a kicsinyhitű tanítványokért, az ő hitben való megerősítésük érdekében történik.

               A tanítványok éppen a próbatétel által ismerik meg egyrészt a maguk gyengeségét, másrészt pedig Mesterük erejét és hatalmát.

               A helyzet elsőre talán azért tűnik furcsának, mert Jézus nyugodtan alszik, miközben a tanítványok úgy érzik, hogy életveszélyben vannak. Velük van Jézus a hajóban, de úgy tűnik ez kevés a tanítványok számára, mert ők most csak a szelet, a vihart és a hullámok nagyságát látják. Egyes magyarázók azt feltételezik, hogy Jézus csak tettette, hogy alszik, mert így akarta próbára tenni követőit. Ez azonban nem lenne méltó Jézus lelkületéhez.  Fogadjuk el az evangélium szavait, hogy a Mester a hosszú nap fáradalmai után valóban elálmosodott és elaludt.

               Az ember Jézus, tehát alszik, de a tanítványoknak nem kellene ettől még kétségbe esniük, hanem bízniuk kellene a Mennyei Atya gondviselésében. Ez a történet világosan rámutat arra, hogy minden Isten akaratából történik.

               Kálvin János magyarázatában ezt mondja: „Tudjuk meg tehát, hogy Isten titkos gondviselése irányított mindent, azt is, hogy Krisztus elaludjon és azt is, hogy heves vihar támadjon, hogy hullámok árasszák el a hajót, hogy csak kevésen múljon elmerülése. És ebből tanuljuk meg, hogy ha bármi szerencsétlenség támad, az Úr azzal a hitünket akarja próbára tenni, és ha a rossz olyan nagyra nő, hogy már-már összezúz, tudjuk meg, hogy ez is Isten tanácsából van, hogy megeddze türelmünket vagy, hogy kiderüljön rejtett erőtlenségünk, ahogyan itt is látjuk: Amikor a hullámok elborították az apostolokat, feltárult eddig rejtett gyengeségük.”

1.      Vihar a tengeren

               A tanítványok ezzel a kétségbeesett segélykiáltással ébresztették fel Jézust: „Uram, ments meg minket, elveszünk!” (Mt 8:25). Márk evangéliuma szövegében még élesebben hangzik a tanítványok szava: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” (Mk 4:38). Így tehát nemcsak egyszerűen kérnek és rimánkodnak, hanem egyenesen szemrehányást tesznek Jézusnak a tanítványok. De Lukács evangélista is a tanítványok teljes összezavarodottságáról számol be:           „Miközben hajóztak, ő elaludt. Ekkor szélvihar csapott le a tóra, és a hajó kezdett vízzel megtelni, úgyhogy nagy veszélyben voltak. Odamentek hozzá, felébresztették, és így szóltak: Mester, Mester, elveszünk!” (Lk 8:23-24).

               A tanítványok a végső veszedelemben képtelenek józanul gondolkodni, nem emlékeznek Jézus isteni hatalmára, amit pedig már sokszor bizonyított nekik, kétségbeesnek, és mérhetetlen félelem fogja el őket. Azt gondolták, ha Jézus alszik, akkor nem tud segíteni rajtuk, akkor az Atya is megfeledkezett róluk, akkor ők végleg elvesznek. Jézus ezért is vádolja hitetlenséggel a tanítványokat, miután azok felébresztették őt.  Nem az a gond tehát, hogy a tanítványok segítséget kérnek Jézustól, és nem is az, hogy felébresztették őt álmából, hanem az, hogy ezt hitetlenül, vádaskodva és kétségbeesve teszik. Ha Jézus isteni hatalmában bízva ébresztették volna fel a Mestert a tanítványok, akkor ez akár a hitük bizonyítéka is lehetett volna. De ebben az esetben nem ez történt. A tanítványokat zavarodottság, félelem és kétségbeesés fogta el, nem bíztak Istenben, kicsinyhitűek voltak.

               Jézus szemrehányása és intése tehát jogos: „Mit féltek, ti kicsinyhitűek?” (Mt 8:26/a). Nem önmagában a félelemmel és a kétségbeeséssel van a baj, hanem azzal, ha nem bízunk Istenben, ha kicsinyhitűek vagyunk. Jézus nem a félelmet állítja szembe a hittel, hanem a kicsinyhitűséget, a bizalmatlanságot, azt a fajta szemrehányó vádaskodást, ahogy a tanítványok közeledtek itt hozzá. A vihart hatalmasnak, Jézust pedig kicsinynek gondolták.

               Kálvin magyarázatában megjegyzi: „Nem minden félelem ellenkezik a hittel, az abból is kiderül, hogy ha semmitől sem félnünk, akkor tör ránk a test tunya magabiztossága és így a hit elsatnyul, az imádkozási kedv ellankad, végül pedig elsikkad az Isten ismerete. Ráadásul, akik érzéketlenek a bajok iránt és nem félnek, azok inkább ostobák, mintsem állhatatosak.” Van olyan tehát, amikor a félelem a javunkat szolgálja, felébreszti a hitet. Általában azonban elmondható, hogy hitünk gyengesége miatt a félelem inkább megterhel és elszakít minket Istentől, mintsem hitünk erősítését szolgálná.

2.      Jézus az Úr!

               Jézus itt egészen különleges módon mutatja meg a tanítványoknak a maga hatalmát: „Ekkor felkelt, ráparancsolt a szelekre és a tengerre, és minden elcsendesült.” (Mt 8:26/b).  Márk evangéliuma itt szemléletesebb: „Ő pedig felkelt, ráparancsolt a szélre, és azt mondta a tengernek: Hallgass el, némulj meg! És elült a vihar, és nagy csendesség lett.” (Mk 4:39).  Krisztus parancsszava, amellyel a tengert csendre inti, és a vihart megszünteti, nem jelenti azt, hogy a tónak lenne bármiféle érzékszerve, hanem egyszerűen azt akarja kifejezni, hogy Jézus szavaiknak ereje áthatja még a néma elemeket is. Isten hatalmának engedelmeskedik az érzéketlen tenger és a szél épp úgy, mint a makacs és hitetlen szív. Erről tesz bizonyságot a zsoltáríró is: „Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban. Azért nem félünk, ha megindul is a föld, és hegyek omlanak a tenger mélyébe; ha háborognak és tajtékoznak is vizei, és tombolásától megrendülnek a hegyek. Népek háborognak, országok inognak, ha az ÚR mennydörög, megretten a föld… Jöjjetek, lássátok az ÚR tetteit, aki bámulatos dolgokat művel a földön. Háborúkat szüntet meg a föld kerekségén, íjat tör össze, lándzsát tördel szét, harci kocsikat éget el. Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten! Magasztalnak a népek, magasztal a föld. A Seregek URa velünk van, Jákób Istene a mi várunk.” (Zsolt 46:1-10).

               Mindkét igében láthatjuk tehát, hogy amikor Isten le akarja csillapítani a vihart vagy a háborús zűrzavart, nem mindig úgy jár el, hogy meglágyítja és engedelmessé teszi a vad emberek lelkét, hanem azt cselekszi, hogy a dühöngőknek a kezéből kihull a fegyver, és így teljesedik be az Ő akarta.

               A végső cél mindig az, hogy Isten dicsősége ragyoghasson fel. Ennek a történetnek a végén is erről hallunk: „Az emberek pedig elcsodálkoztak, és ezt mondták: Ki ez, hogy a szelek is, a tenger is engedelmeskednek neki?” (Mt 8:27). Márk és Lukács evangélista leírásában úgy tűnik, hogy maguk az apostolok azok, akik ezt kérdezik, míg Máté evangélista leírása más emberekre utal, akik szintén tanúi lehettek az eseménynek. De bármelyik csoportra gondolunk is, az nyilvánvaló, hogy itt mindenki számára egyértelművé lett, hogy kicsoda Jézus, hogy Ő az, aki Úr a természet erői felett és Isten dicsősége magasztaltatik általa.

3.      Ki az Úr a mi életünkben?

               A történet világossá teszi a számunkra, hogy van, amikor mi emberek egyszerűen nem bírunk az elemekkel. A modern emberre különösen is jellemző, hogy azt hiszi magáról, hogy ő mindenen úrrá lehet tudása és a technikai eszközök segítségével. De meg kellett tanulniuk a tanítványoknak is, hogy van, amikor az emberi erő kevés. Hiába voltak ők „szakemberek”, azaz tapasztalt halászok, hiába tudták, hogyan kell irányítani egy halászbárkát, itt egy akkora vihar támadt, amivel szemben tehetetlenek voltak. Nem bírtak vele. Van, amikor hiába az összefogás, hiába a tudomány, hiába minden, mert nagyobb a pusztító erő, mint amivel az ember meg tud birkózni.

               Sokszor mi is azt tesszük, mint itt a tanítványok. Majd én megoldom, megmentem magamat. Ezt mondja sok szenvedélybeteg is, de mégsem képes a maga erejéből meggyógyulni. A harag és a gyűlölet viharait sem vagyunk képesek kontrolálni. Már nekünk is elegünk van belőle, emészt minket, a környezetünket is felőrli, de mégsem tudjuk abbahagyni. Mert ez nemcsak akarat és elhatározás kérdése.

               Ezek a viharok sokszor éjszaka jönnek, mint itt is. Amikor sötét az utunk, akkor szoktunk ilyen viharba kerülni. Este jönnek a viharok és váratlanul törnek ki. Elindultak a tanítványok a szép csendes vízen, s egyszer csak méteres hullámok jöttek, és már nem bírtak velük. De ezt nehezen képes elismerni az ember. A Biblia világosan beszél arról, hogy van olyan, amikor az ember már tudja, mi a jó, és el is határozza, hogy a jót akarja, de egyszer csak mégis azt lája, hogy nem azt teszi, amit akar, a jót, hanem azt, amit nem akar, a rosszat. Erről ír Pál a római levélben: „valójában nem is én cselekszem, hanem a bennem lakó bűn.” (Rm 7:17).

               Van úgy, hogy az élet néha olyan irányba visz minket, ahova nem szeretnénk menni. Vagy olyat mondunk, amit jobb lett volna, ha nem mondjuk. Úgy viselkedünk, ahogy nem akartunk viselkedni. A gőgös ember ilyenkor kénytelen alázatosan elismerni, hogy csak egy nagyobb erő segítségével győzhet. Ez a nagyobb erő maga az Úr Jézus Krisztus. A magunk tehetetlenségét felismerve mi sem tehetünk mást, mint a tanítványok, hogy Jézushoz kiáltunk: „Uram, ments meg minket, elveszünk!” (Mt 8:25).

               De vajon miért nem ezzel kezdték a tanítványok, mikor még csak gyülekeztek a sötét viharfelhők? Nem lett volna sokkal egyszerűbb már akkor szólni Jézusnak? Tapasztalt halászokként látniuk kellett, hogy itt nagy vihar készülődik, de ők mégis Jézus nélkül, egyedül akartak megküzdeni vele. Mi is sokszor vagyunk úgy, sajnos, hogy csak a végén kiáltunk, amikor már nagy a baj. Amikor már nyilvánvaló, hogy elveszünk. Előbb magunk akarjuk megoldani, majd szaladunk fűhöz-fához, de végül mindig be kell ismernünk, hogy csak Jézus segíthet.

               A történet azonban arról is beszél nekünk, hogy van Szabadító, sőt, jelen van a Szabadító. Az, hogy Jézus alszik, nem azt jelenti, hogy nem törődik velünk, hogy nem képes segíteni. Ez a történet egyrészt megmutatja nekünk a képességeink korlátait, másrészt pedig Jézus korlátlan hatalmát és irántunk való végtelen szeretetét is felragyogtatja a számunkra.

 

               Szokták mondani, hogy halál ellen nincs orvosság. Az emberi tudásra, képességre támaszkodva tényleg nincs. Viszont Jézus éppen a halál ellen ad orvosságot. Itt is ez történik. Ha Jézus nem segítene, akkor a tanítványok valószínűleg belefulladnának a tengerbe. Jézus valóban a halálból menti ki őket. Az örök életet, az üdvösséget tekintve is az örök halálból ment ki minket. Mielőtt Jézus feltámasztaná Lázárt, így szól annak testvéréhez. „Aki hisz énbennem, ha meghal is él.” (Jn 11:26).

               A tanítványok így kiáltanak: „elveszünk.” Ugyanez a szó szerepel a sokat idézett János 3,16-ban is, ahol azt mondja Jézus: „Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3:16). Elvész, elpusztul, örökre elszakad Istentől, és emiatt kell szenvednie, ezt jelenti ez a szó. Ebből az elveszett állapotból szabadít ki minket Jézus. Jézus valóban a halálból ment ki minket. A mi dolgunk csak az, hogy kiáltsunk: „Uram, ments meg minket, elveszünk!” (Mt 8:25).

               Ehhez három dolgot kellett komolyan venniük a tanítványoknak. Először is azt, hogy Jézus nélkül elvesznek. Másodszor azt, hogy Jézus jelen van, csak kérni kell őt. Harmadszor pedig azt, hogy Ő valóban tud segíteni.

               Amíg nem vagyunk bizonyosak abban, hogy Jézus nélkül elveszünk, akármilyen „jó emberek” vagyunk is, addig nem fogunk így kiáltani: ments meg! Addig csak vádolni vagyunk képesek Istent a viharok miatt, de nem tudunk segítségért kiáltani. Amíg azt hiszi valaki, hogy Jézus alszik, hogy nem törődik velünk, addig nem is fogja megszólítani, s addig megint csak nincs segítség a számára. Amíg nem hisszük el, hogy Ő tud segíteni abban a reménytelen helyzetben is, ahol vagyunk, addig elveszettek vagyunk.

               Bizonyosak vagyunk-e ebben a három dologban: Jézus nélkül elveszünk menthetetlenül, Jézus közel van hozzánk és megszólítható, Jézus egészen bizonyos, hogy tud segíteni. Akinek a szívében ez a három ott van, az hozzá kiált segítségért és azt Jézus bizonyosan meg is menti majd.

               Ha egy mondattal kellene összefoglalni, hogy mire bátorít minket most ez a történet, akkor az így hangzana: kiáltsunk Jézushoz! Hívjuk őt segítségül minél hamarabb és ne várjuk meg, amíg nagy lesz a baj. Vegyük komolyan azt, hogy nélküle elveszünk, hogy Ő akkor is ott van, ha alszik, vagy úgy tűnik, hogy alszik, és Ő egészen bizonyos, hogy tud és akar is segíteni nekünk, mert ő az Úr, mert neki hatalma van! Jézus úr a természet erői fölött, a viharok fölött, a bajok fölött, a halál fölött is. Jézus a mi Szabadítónk! Ámen.