100
TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 19.
Jézus követése
Olvasmány: Mt
8:18-22,
Mt
9:9-13
„Amikor Jézus
továbbment onnan, meglátott egy embert a vámszedő helyen ülni, akit Máténak
hívtak, és így szólt hozzá: Kövess engem! Az felkelt, és követte őt.” (Mt 9:9).
Amikor Jézus követőiről számol be
Máté evangélista, akkor az emberek kétféle csoportját különbözteti meg. Vannak,
akik maguk döntenek a követésről, s tulajdonképpen magukat ajánlva jönnek Jézus
közelébe. Sőt olyan is akad, aki maga akar feltételeket szabni, hogy mikor és
milyen módon lesz követővé. Mások pedig egyáltalán nem keresték Jézus
közelségét, de Jézus mégis megszólította, elhívta őket a követésre. Az egyik
csoportnál úgy tűnik, hogy Jézus személye az, ami ellenállást vált ki, az ő
radikális hívása az, ami visszatart egyeseket, míg a másik estben épp Jézus
személye és hívása az, ami ellenállhatatlan.
1. Akik maguk döntenek
a követésről
Az egyik csoportot tehát, akikről
az evangéliumok beszámolnak, azok alkotják, akik maguk döntenek, vagy akiket
Jézus hív, de ők maguk akarják a követés feltételeit megszabni. Máté
evangélista két személy példáját említi, míg Lukács hármat állít elénk. Mindegyik
felsorolt esetben közös, hogy ezek az emberek készek lennének Jézushoz
csatlakozni, de a Jézussal való találkozás során lelepleződnek különféle
fogyatkozásaik vagy egyéb meg nem oldott életproblémáik, és az is kiderül, hogy
ezek visszatartják őket attól, hogy valóban odaszánják magukat a követésre.
Elsőre persze képtelenségnek
tűnik az a gondolat, hogy Jézus bárkit is visszautasítana, aki kész magát az ő
követésére odaszánni. Jézus ismét meglepő módon szól. Míg, az egyiket, aki
felajánlja, hogy rögtön és késedelem nélkül követni fogja, visszautasítja, a
másikat, aki kevésbé elszánt, sőt egy időre a kimentését is kéri, mégis maga
mellett tartja Jézus. Bizonyára jó oka volt Jézusnak mindkettőre.
Az egyik egy írástudó volt, aki ezekkel
a szavakkal közeledett Jézushoz: „Mester, követlek téged, bárhová mégy.” (Mt 8:19/b).
Az írástudó esetében itt megkérdezhetjük, hogy vajon honnan volt benne ekkora
elszántság, hogy feltétel nélkül kész volt Jézus követőjének szegődni? Jézus
neki ezt a választ adta: „A rókáknak barlangjuk van, és az égi
madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” (Mt
8:20). Vagyis, aki Jézus követésére
szánja magát annak azt is meg kell gondolnia, hogy mivel jár együtt a követés.
Ennek a könnyen ígérő írástudónak talán meg sem fordult a fejében, hogy
mennyire nyomorúságos a Jézust követők helyzete. Ő írástudó volt, vagyis egy
olyan ember, aki hozzászokott a nyugodt, kényelmes élethez, és nagy
tiszteletnek örvendett népe körében. Számára óriási megpróbáltatást jelentene,
hogy Jézus követőjeként vállalnia kellene a szegénységet, a gyalázkodást, az
üldözetést és mindazt, amit Krisztus keresztjének felvétele jelent. Ez az
írástudó valóban követni akarta Jézust, de ő ezt egy könnyű és kényelmes útnak
képzelte el. Az ő szemei előtt Isten
országának gazdagon terített asztala lebegett, ahol ő minden földi jóban
dúskálhat.
Ezzel szemben Jézus
tanítványainak útja tövisek között, szakadatlan keserűségek között vezet
egészen a keresztig. Jézus ebben a kijelentésében: „A rókáknak barlangjuk van, és
az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania”
(Mt 8:20), azt is feltárja, hogy milyen volt az ő életútja, amíg e földön volt
közöttünk. Egy másik alkalommal pedig azt is kijelenti Jézus, hogy
ugyanez a sors vár a tanítványaira is. „Nem nagyobb a szolga az uránál. Ha engem
üldöztek, titeket is üldözni fognak.” (Jn 15:20). Elsőre talán meglepő,
hogy Jézus arról beszél, hogy nem volt hol a fejét lehajtania, holott tudjuk
jól az evangéliumból, hogy sok istenfélő ember házában vendégeskedett, akik
mindig nagy szeretettel fogadták őt. Ez a figyelmeztetés azonban itt elsősorban
az írástudónak szól, hogy ne várjon drága jutalmat és kényelemes életet, hiszen
az Úr maga is olykor szűkös körülmények között tölti el napjait.
Jézus megállapítása szerint, aki
tehát minél jobban siet, az annál kevésbé felkészült. Kálvin János
kommentárjában szellemesen ezt így magyarázza: „Épp olyan ez, mintha valaki kellemes árnyékban és gyönyörök között,
izzadás nélkül és küszködés nélkül akarna katonáskodni, a fegyverek hatósugarán
kívül. Nem csoda, ha Krisztus visszautasítja az ilyeneket, mert amilyen sebbel-lobbal
előrerontanak, épp olyan gyorsan inukba száll a bátorságuk már az első
összecsapásnál, az első nehézségnél megtörnek, és csúfosan dezertálnak a
csatatérről.”
Az írástudó példája mindnyájunkat
figyelmeztet, hogy ne dicsekedjünk meggondolatlanul és önhitten, hogy mi készek
vagyunk azonnal Krisztus tanítványaiként mindenről lemondani és minden
áldozatot vállalni,
mielőtt valóban végiggondolnánk mindazt a nyomorúságot és kereszthordozást, amivel
Jézus követése jár. Ide illik Jézusnak a követéséről a későbbiekben mondott
figyelmeztetése is: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát,
vegye fel a keresztjét, és kövessen engem!” (Mt 16:24). Ez
a Jézust követni akarók útja, a kereszt útja, ahol nem jutalom, hanem
megpróbáltatás vár.
A másik jelentkező, akiről Máté
evangélista beszámol így beszél: „Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek, és
eltemessem az apámat.” (Mt 8.21). Neki Jézus ezt a választ adja: „Kövess
engem, és hagyd, hogy a halottak eltemessék saját halottaikat!” (Mt
8.22). Az előző példához képest meglepő változást látunk itt Jézus szavaiban.
Míg az írástudót elutasította Jézus, hogy a követője legyen, mert vakmerően
tolakodott, és nem mérte fel azt sem, hogy milyen áldozattal jár a követés,
addig emezt minden vonakodása ellenére hívja Jézus a követésre. Itt azonban egy
egészen más helyzetről van szó. Ezt az embert éppenséggel egy ellentétes hiba
jellemzi. Ő nem tolakszik, hanem vonakodik. Őt nem a túlfűtött buzgóság és a
meggondolatlan ígéretek jellemzik, hanem a döntésképtelenesség a túlzott
aggodalmaskodás. Míg az írástudó rögtön és azonnal kész lenne követni Jézust, ő
halogat és időt kér. Ez a kifogása, hogy „engedd meg, hogy előbb elmenjek, és
eltemessem az apámat.” (Mt 8.21), nem azt jelenti, hogy meghalt az apja
és el kellene mennie a temetést elrendezni, hanem arra, hogy az apja már idős
ember, akiről az akkori szokások szerint neki illik gondoskodni, egészen a
haláláig.
Ez az ember tehát nem utasítja
vissza Jézus hívását, csak egy időre kimentését kéri, hogy családi
kötelességeit teljesíthesse. Emberileg nézve teljesen érthető és tiszteletre
méltó ennek az embernek a kérése. Jézus azonban mégsem fogadja el, mert
halogatásnak minősíti. A szülők iránti tisztelet és kötelesség parancsával nem
játszható ki az Isten iránti odaszánásunk, ahogy fordítva sem lehetséges. Mind
a kettőnek megvan a maga helye és ideje. Egy másik történetben mondja ezt
Jézus: „mert a szegények mindig veletek lesznek, de én nem leszek mindig
veletek!” (Jn 12:8) Ezekkel a szavakkal Máriát védi meg Jézus, aki egy drága
illatos kenettel kente meg őt. De ez a kijelentése Jézusnak itt is igaz. Mindig
velünk lesznek a szegények, a rászorulók, a fogyatékkal élők és az idősek,
akikről gondoskodnunk kell, ez azonban sohasem lehet akadállyá vagy kifogássá
abban, hogy kövessük Jézust.
2. Akiket Jézus hív a
követésre
Itt egy olyan ember elhívásról
számol be az evangélista, aki a külső helyzetét tekintve teljesen alkalmatlan
lenne arra, hogy Jézus követéje legyen. Máté ugyanis vámszedő volt. Abban az
időben ez egy igen megvetett, de ugyanakkor jól jövedelmező állás volt. A vámszedőket
a rablókkal egyenlő módon ítélték meg, mivel sokszor jogtalan módon jártak el,
és a törvény által előírt kötelező díjaknál jóval magasabb összeget kértek el
az emberektől.
A vámszedő elhívása által Jézus
azt szemlélteti, hogy elhívásunk nem a magunk érdemén múlik, hanem egyedül az ő
bőkezűségétől függ. Kálvin itt azt a
megjegyzést teszi Mátéról, hogy „a
Krisztusban megjelent kegyelemnek ő nemcsak a tanúja és hírnöke, hanem élő
bizonyítéka és mintája is.”
Jézus hívása így szólt Mátéhoz: „Kövess engem!” (Mt 9:9/a). Ő
épp a munkáját végezte ekkor, hiszen az előző mondat így szólt: „Amikor
Jézus továbbment onnan, meglátott egy embert a vámszedő helyen ülni, akit
Máténak hívtak.” (Mt 9:8). Ezért is olyan meglepő Máténak a hívásra
adott válasza: „az felkelt, és követte őt.” (Mt 9:9/b). Lukácsnál ezt
olvassuk: „Az otthagyott mindent, felkelt, és követte őt.” (Lk 5:8). Ez a
kitétel, hogy „mindent otthagyva követni
Jézust”, nem minden tanítvány elhívásánál volt feltétel. Csak ott és akkor,
ha a vagyon, a pénz és a régi élet akadályt, visszatartó, megkötöző erőt
jelentett a Jézus követésében. A gazdag ifjú esetében pl. maga Jézus kéri ezt: „Egy
hiányosságod van még: menj, add el, amid van, és oszd szét a szegények között,
akkor kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem!” (Mk
10:21). Máté viszont Jézus
ellenállhatatlan hívására önként hagy ott mindent, és azonnal indul, hogy
Jézussal együtt legyen.
Itt egészen másként történik
tehát a tanítvány elhívása. Míg az írástudó magát méltónak és alkalmasnak
gondolta a követésre, addig a vámszedőben ez fel sem merült. Míg az előző
példánál halogatásról és kifogások kereséséről hallunk, addig ebben az esetben
a döntés azonnali, teljes és végleges.
A vámszedő Máté, eltökélt
készsége arra, hogy Krisztust kövesse, Jézus szavának isteni erejét mutatja.
Ennek a történetnek a vége az,
hogy Máté a házába hívja Jézust és egy nagy lakomát rendez a tiszteletére. Ezek
szerint, amikor „otthagyott mindent”,
akkor ez nem a teljes vagyonáról való lemondást jelentette, hanem inkább a régi
életétől és a vámszedőasztaltól való elszakadást. Máté megszabadult mindentől, ami
akadályozta volna őt abban, hogy Jézus követője legyen, de szabadon
rendelkezett házával és vagyonával, amit most Jézus és a tanítványai közösségének
rendelkezésére bocsátott.
A vallás és a jó erkölcs szigorú
őrei, a farizeusok, azonban ekkor megszólták Jézust és megpróbálták a
tanítványokat is elbizonytalanítani: „Miért eszik a ti mesteretek vámszedőkkel és
bűnösökkel együtt?” (Mt 9:11). Jézus válaszában azonban helyre teszi a
dolgokat: „Nem az
egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Menjetek, és
tanuljátok meg, mit jelent ez: „Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot.” Mert
nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket.” (Mt 12:13). Jézus
itt a maga küldetésének titkát tárja fel, őt az Atya azért küldte, hogy a
bűnösöket hívja. Az igazak, itt maguk a zsidók, akik Isten népének tekintették
magukat, úgy gondolták, hogy nekik nincs is szükségük orvosra, vagyis Isten
kegyelmére, a Krisztusban adott megváltásra. Az Ószövetség népe az áldozatok
bemutatása által úgy gondolta, hogy eleget tett Isten törvényének, a bűneik
miatt bemutatott áldozatok által kiengesztelték Isten, így ők méltók arra, hogy
részesei legyenek a mennyek országának is. Egykor Hóseás próféta által ezt
hirdette az ÚR: „Mert szeretetet kívánok, és nem áldozatot, Isten ismeretét, és nem
égőáldozatokat.” (Hós 6:6). Most Jézus is ugyanezeket a prófétai
szavakat idézi. Isten nem áldozatokat vár tőlünk, nem a külső tiszteletnek,
szertartásoknak vagy drága adományoknak örül, hanem a szívünk és az egész
életünk teljes megváltozásának és a neki való odaszánásnak. Máté, a megvetett
vámszedő ezt tette, ő egészén Jézusnak adta oda magát.
3.
Tanítványait
Jézus választja ki
Bizonyára mindnyájan játszottunk
gyermekkorunkban olyan játékot, amelyben a középen állónak választania kellett valakit
a többiek közül. Talán emlékszünk a vágyódó izgalomra is: „Vajon engem kiválasztanak-e?” A választás az életünk része. Mi is
kiválasztunk embereket barátnak, életünk társának, vagy képviselőnek. S
választanak minket is barátnak, barátnőnek, házastársnak, a munkahelyen
alkalmazottnak, esetleg valamilyen közösségi tisztségre is. De kiválasztva
lenni vagy sem, ez lehet néha egészen éles kérdése is az emberi életnek.
Ismerjük a Titanic óceánjáró katasztrófáját. A hajó elsüllyedése előtt nem
sokkal derült ki, hogy sokkal kevesebb ember részére van mentőcsónak, mint
ahányan a fedélzeten utaztak. Milyen gyötrődő kétség lehetett, hogy ki lesz-e
valaki választva a megmenekülésre vagy sem! Élet és halál kérdése volt akkor ez
a választás!
Jézus arra a kérdésre, hogy ki lehet az ő követője ezt a választ
adta:
„Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket.”
(Jn 15:16). Sokan persze megkérdik: „De
hát nem én választottam Istent? Nem én döntöttem a Krisztus követése mellett?” Erre
a válasz az, hogy igen, mi választottuk, mi döntöttünk az Istentől kapott
szabad akarat szerint, de csak azért dönthettünk így, mert az örökkévalóságban
Isten már kiválasztott minket. Ő előbb döntött mellettünk, Ő „előbb
szeretett minket.” (1Jn 4:19). Egy hittanos könyvben láttam azt a képet,
ami úgy ábrázolja az üdvösség kapuját, mint amire a kintről érkező szemei előtt
az van írva: „Aki hisz énbennem, annak
van örök élete.” De belépve, ha visszatekint, azt látja felírva: „Isten hozott.” Azt jelenti ez, hogy
Isten az, aki kiválaszt minket, aki Szentlelke által elkezd bennünk
munkálkodni, hogy vágyjunk utána és keressük őt.
Ezt erősíti meg a Biblia több más igéje is. A Zsoltárok
Könyvében pl. ezt olvassuk „Boldog, akit kiválasztasz, és közeledbe
engedsz.” (Zsolt 65:6). Pál apostol pedig ezt hirdeti: „Áldott
a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja… mert Őbenne (azaz Jézusban) kiválasztott
minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek
legyünk előtte szeretetben.” (Ef
1:3-6). Ámen.
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése