Igehirdetés: 2022.04.03.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 5. 

Az első követők

Olvasmány: Lk 5:1-11

„Amikor a Galileai-tenger partján járt, meglátta Simont és Andrást, Simon testvérét, amint hálót vetettek a tengerbe, mivel halászok voltak; és így szólt hozzájuk Jézus: Kövessetek engem, és én emberhalászokká teszlek titeket. Erre azok a hálókat otthagyva azonnal követték őt. Amikor egy kissé továbbment, meglátta Jakabot, Zebedeus fiát és Jánost, a testvérét, amint a hálóikat rendezgették a hajóban; és azonnal elhívta őket, azok pedig apjukat, Zebedeust a napszámosokkal együtt a hajóban hagyva, elmentek őutána.” Mk 1:16-20

 

               Jézus miután bejelentette a jó hírt, hogy elközelített Isten országa, arra hívta az embereket, hogy tartsanak bűnbánatot és térjenek meg. Jézus felhívását hallva egyesek, mint pl. Mária, Márta és Lázár engedelmeskedtek, hittek Jézusban, a követői lettek, de nem hagyták el az otthonaikat, hanem a saját lakóhelyükön maradva szolgáltak Jézusnak. Ők a saját családjukban, környezetükben és ismerőseik között hirdették az evangéliumot és igyekeztek Jézus tanítása szerint élni. Mások viszont arra hívattak el, hogy mindent maguk mögött hagyva, teljesen elszakadva a régi életüktől, legyenek Jézus követőivé.

               Jézus aztán a követőinek ebből a csoportjából kiválasztott magának tizenkettőt, akik vele töltötték minden napjukat. Ezeket a kiválasztottakat a Biblia görögül apostoloknak, azaz „küldötteknek” nevezi.

               A tizenkettes számnak itt kétségtelenül szimbolikus jelentése van. Izrael tizenkét törzsét jelképezi, és ez fejezi ki a kezdetét Izrael megújításának. Jézus nem az egyetlen olyan zsidó tanítómester ebben a korban, aki tizenkét főből álló tanítványi csoportot gyűjtött maga köré. Hasonló jelenség figyelhető meg pl. a Qumráni közösségben is. A tizenkét apostol kiválasztása tehát szimbolikus prófétai cselekedet volt, amely Izrael tizenkét törzsének végidőbeli összegyűjtését, és az Isten országából jövő megváltásban való részesülését fejezet ki. Márk így számol be erről az eseményről: „Azután felment a hegyre, és magához hívta, akiket akart; ők pedig odamentek hozzá. Tizenkettőt pedig, akiket apostoloknak is nevezett, kiválasztott arra, hogy vele legyenek, és azután elküldje őket, hogy hirdessék az igét, és hogy a tőle kapott hatalommal kiűzzék az ördögöket.” (Mk 3:13-15). A tanítványok kiválasztásának tehát kettős célja volt: „hogy vele legyenek” és „hirdessék az igét”. Jézussal lenni azt jelenti, hogy életünk középpontja Jézus. A tanítvány figyeli a Mestert, megismeri életét és mindenben követi őt. Megismerik Jézus bensőséges közösségét az Atyával, és saját életüket az ő életének mintájára alakítják, amelyet a Szentlélek ereje tölt be. Hallják, amint a jó hírt hirdeti szavaival, és bemutatja tetteivel. Látják, amikor imádkozik, szenved és magához öleli a kitaszítottakat és a megvetetteket. Egy szeretetről, engedelmességről, együttérzésről, kedvességről, alázatról és a szükséget szenvedők iránti mély könyörületről szóló életet látnak. Így ők is megtanulják, hogy ezeket a dolgokat beépítsék saját életükbe.

1.      Kiket hív el Jézus?

               Jézus nem gazdagokat, hírességeket vagy vezető embereket, hanem egészen hétköznapi, egyszerű embereket hívott el arra, hogy a követői legyenek. A Biblia a halászokat említi elsőként. Akkoriban ez olyan volt, mint ma a kisvállalkozó, a tisztviselő, a pedagógus, vagyis olyan átlagember, aki nem is szegény, de nem is gazdag. A munkája nem könnyű, de meg lehet belőle élni. Nem él luxus körülmények között, de nem is nyomorog. Érdekes módon, amikor Jézus hív el embereket, hogy legyenek a tanítványai, nem úgy jár el, ahogy más nevezetes rabbik tették akkoriban. Az elhívás általában úgy történt, hogy a követők mentek oda a Mesterhez és mondták neki, hogy szeretnének a tanítványai lenni. Jézus esetében azonban ez másként van, Ő megy oda emberekhez, Ő választja ki őket, Ő szólítja fel ezeket az embereket, hogy legyenek a követői.

               Jézus ma is hasonlóan hív el magának tanítványokat. Ő az, Aki egyszer csak megjelenik egy-egy embernek az életében és megszólít, elhívja magának őket. Jézus egyszerűen csak végigsétál az utcán, meglát és megszólít, elhív magának embereket. Talán épp munkahelyünkön vagyunk, mint Péter és végezzük a megszokott dolgainkat, amikor Jézus megszólít: „Kövess engem!”  Annyira váratlan, meglepő és furcsa, s mégis ellenállhatatlan hívás ez.  A bibliai időkben is az volt és ma is az. Odament Jézus, megszólította azokat a halászokat, azok pedig otthagyták a hálókat, a hajót, az apjukat és az egész addigi életüket és követték Őt.

               Jézus csak ennyit mondott nekik: „Kövessetek engem!”  (Mk 1:17/a). Ők pedig azonnal követték Jézust. A bizonytalanba, az ismeretlenbe elindulva is követték a Mestert. Nincs rá magyarázat. Egy pszichológus talán azt mondaná, hogy bizonyára a személyiségfejlődésük olyan pontjára jutottak, ahol már készen álltak valami újra, vagy csak konfliktusban voltak az apjukkal. Egy közgazdász azt mondaná, hogy valószínűleg látták azt, hogy úgyis leágazóban van halászat. Valójában nem szükséges ilyen vagy ehhez hasonló magyarázatokat keresni.

               Jézus követése egyszerűen ilyen. Csak a következő lépést látjuk, nem többet. A mi dolgunk csak az, hogy legyünk engedelmesek. Így bontakozhat ki egy csodálatos út, amit Jézussal együtt járhatunk be. Tudta vajon Péter, András, Jakab, János, hogy ha elkezdik követni Jézust, abban mennyi dicsőség, és mennyi fájdalom lesz? Tudta-e Péter, hogy ő lesz az, akinek a nevéhez kapcsolódik majd Rómában a keresztyénség? Tudta-e, hogy majd mártírhalált fog halni Jézusért? Tudta-e Jakab, hogy alig néhány évvel később ő lesz az első apostol, akit Heródes karddal megölet? Ezek az emberek akkor mindezt még nem tudták. Mert az elhívás nem üzlet. Nem arról szól, hogy mi elhagyunk mindent Jézusért, Ő pedig majd bőséggel kárpótol minket mindenért. Jézus csak ennyit ígér, hogy „Emberhalászokká teszlek titeket”  (Mk 1:17/b).  Ha készek vagyunk követni Őt, akkor majd lépésről lépésre haladva megértjük azt is, hogy mit jelent ez a különös mondat.

               Sokan megkérdik, hogy mi a magyarázat arra, hogy emberek képesek Jézusért csak úgy otthagyni mindent? A válasz maga Jézus személye és az Ő ellenállhatatlan hívása.  Jézus megjelenik, és nincs magyarázat, csak maga Jézus van. Jézus ereje, hatalma, Jézus lényének a vonzása. Ha ma, ezen az egyszerű vasárnapon minket is megérintett Jézus hívása, és úgy döntöttünk, hogy mi is követni akarjuk Őt, akkor ez valójában nem a mi érdemünk, hanem az ő kegyelme. Mert Ő keresett meg minket, Ő akar megmenteni és üdvösségre vezetni minket. Ha Jézus hív, és ha mi készek vagyunk indulni, akkor ez már az Isten kegyelmének bennünk elkezdett munkáját jelzi. Annak ellenére, hogy érezzük ennek az elhívásnak a súlyát és feszültségét, mégis nagyobb a szívünkben Jézus szavának ellenállhatatlan ereje. Ha azonban jobban ragaszkodunk a meglévőkhöz, akkor úgy maradunk, ahogy vagyunk, akkor ott maradunk, ahol voltunk, a halászháló mellett, a régi életünkben, az elveszett állapotban, a bűn fogságában, a halálban. Isten országa ma közel jött hozzánk, az evangélium ma nekünk is hirdettetik, Jézus hívása ma nekünk is szól. Ne halogassuk a döntést!

2.      Péter személyes elhívása

               Jézus egyik legismertebb tanítványának, Péternek az elhívás-története van ma előttünk.               Nagy sokaság vette körül Jézust a Genezáret-tó partján, ezért Jézus arra kérte Pétert, hogy a hajóján vigye őt kicsit beljebb, hogy onnan taníthassa a sokaságot. Jézus tanítása vonzotta az embereket, azt olvassuk, hogy „álmélkodtak tanításán, mert szavának hatalma volt.” (Lk 4:32) Bizonyára Péter is ezzel a csodálattal-teljes, vonzalommal hallgathatta őt. Mindazt tehát, ami később Péterrel történt, megelőzte a Jézusra való figyelésnek az ideje.

               Az elhívás mindig az "ismerkedés" időszakával kezdődik. Így van ez ma is. Nem tudjuk hogyan, de egyszer csak valami titokzatos erő elkezd vonzani minket Jézus közelébe. Ami korábban lényegtelen volt, az egyszerre érdekessé, vonzóvá válik. Itt nem csupán kíváncsiságról vagy információgyűjtésről van szó. Ez az "ismeret" elkezdi az ember életének legkülönbözőbb területeit megvilágítani, bizonyos dolgokat átrendezni. Ugyanakkor ez még nem Krisztus követése. Az érdeklődök még nem tanítványok, nem követők.  Ezért, amikor Jézus befejezte tanítását így szólt Simon Péterhez: „Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra!” (Lk 5:4).

               Jézus nem hagyja Pétert az érdeklődő, vonzódó, az álmélkodva hallgató, a távolról lelkesedő szerepében. Követésre, tanítványságra akarja őt elhívni, ezért parancsot ad Péternek, hogy evezzen a mélyre. Eddig Jézus arról beszélt, amiben ő volt az illetékes, az Isten dolgairól tanított. Péter nagy érdeklődéssel hallgatta Jézus tanítását Isten Országáról és mindenben egyet is értett vele. Most azonban egészen másról van szó, arról, amihez Péter úgy gondolja, hogy ő ért jobban. A halászat, a mindennapi életnek ez a területe, ahol Péter úgy gondolja, hogy ő a szaktekintély, ezért így szól: „Mester, egész éjszaka fáradtunk ugyan, és semmit sem fogtunk.” (Lk 5:5/a). Péter azt akarja itt mondani, hogy Jézus, ebben a kérdésben nem szakértő. Péter a „halászmester” tudja, ha éjjel nem volt fogás, akkor hogyan lenne nappal?

               Végül mégis meggondolja magát Péter és így szól: „de a te szavadra mégis kivetem a hálókat.” (Lk 5:5/b). Eddig Péter csak figyelt és hallgatott, most azonban cselekednie, bizonyos értelemben kockáztatnia kell. Eddig azt hallgatta, amit Jézus mindenkinek tanított, most azt kell tennie, amit Jézus kizárólag neki mond. Az "ismerkedésnek" nem volt olyan tétje, mint a személyre szóló parancsnak, az engedelmességet váró felszólításnak. A hallgatás Jézus vonzáskörében csodálatos és könnyű, az engedelmességnek azonban már ára van és kockázatos. Péternek döntést kell hoznia, engedelmeskedik, kockázatot vállal, vagy elutasítja Jézus kérését.

               Egyszer minden ember életében eljön a pillanat, amikor Jézus megszólít: „Evezz a mélyre!”, azaz érdeklődőből legyünk követőkké, hallgatókból engedelmeskedőkké. Jézus parancsa néha értetlennek, vagy épp túl kockázatosnak tűnhet, mert olyan területen szólít meg bennünket, ahol azt gondoljuk, hogy mi vagyunk a tekintély, ahol azt gondoljuk, hogy mi tudjuk jobban a dolgokat.

               Amikor Jézus belépett Péter hajójába és belép a mi életünkbe is, pont abba szól bele, amiben mi tartjuk magunkat a mesternek. A hallgatás, az elkötelezettség nélküli szemlélődés idejének egyszer csak vége van.  Jézus Krisztus a bennünk elkezdett munkáját tovább szeretné vinni, de ehhez a mélyre kell eveznünk.

               Péter engedelmeskedett Jézusnak és megtörtént a csoda, amit ő lehetetlennek gondolt, nagyon sok halat kerítettek be a hálójukkal. Lukács evangélista többszörösen is hangsúlyozza a fogás gazdagságát, azt, hogy olyan sok hal akadt a hálóba, hogy azok szakadozni kezdtek, majd pedig, amikor az odahívott társaik segítségével két hajót is megtöltöttek hallal, hogy azok majdnem elsüllyedtek. Az emberi eszközök, az emberi tervezés, az emberi elképzelés nem bírja magába foglalni és magában tartani azt, amit Jézus képes adni. Az isteni csoda gazdagsága minden emberi számítást felülmúl. Ez az, amit itt Péter megtapasztal, amikor engedelmeskedik Jézus furcsa és kockázatosnak tűnő parancsának.

               Péter itt valójában sokkal többet tapasztalt és élt át, mint egy bőséges halfogás, Isten gazdagságából, teljességéből, túlcsorduló szeretetéből látott és tapasztalt meg valamit Jézusban. Az Isten Fiát ismeri fel Péter Jézusban. Ezt jelzi az is, hogy a csodálatos hallfogás után Péter így szól Jézushoz: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” (Lk 5:8). Jézus isteni gazdagságával szemben nem tehet mást Péter, mint hogy megvallva maga bűneit, szűkmarkúságát, töredékes és elégtelen voltát, leborul Jézus elé. A nagy csoda, Isten megtapasztalása, amely az engedelmességet követi, nemcsak Isten gazdagságát, de az ember szegénységét is felszínre hozza. A valóság láthatóvá lesz Péter számára.

               Péternek azért próbálta meg Jézus ebben a furcsa kérésében, hogy evezzen a mélyre, hogy meg tanuljon hinni, magát teljesen Istenre bízni. Mert amíg csak a csónakból figyelte a Mestert, amíg csak érdeklődő volt, addig nem lehetett igazi követésről, életének odaszánásáról beszélni. Amíg nem tapasztalta meg Péter Isten gazdagságát, és ezzel együtt a maga szegény, bűnös voltát, addig azt hitte, hogy ő a saját életének mestere. Amíg csak érdeklődő volt, addig nem tudott Jézus lábához borulni, felismerve az ő Istenségét és dicsőségét. És addig nem is hallhatta meg az elhívás szavát, azt a szót, ami mindent újjá tett az életében: „Ne félj, ezen túl emberhalász leszel!” (Lk 5:10).

               Péter akkor még biztosan nem tudta, hogy mi minden fog még történni vele, amíg beteljesedik az elhívás. De ahhoz eleget tudott már, hogy képes legyen meghozni a döntést, hogy mindent elhagyva Jézus követőjének szegődjék. Így hívta tehát el Jézus Krisztus Pétert az ő követésére. Így lettek az egyszerű halászemberekből emberhalásszá Jézus első követői.

               Jézus ma minket is hív, hogy legyünk az ő követői. Először talán csak érdeklődőként kerülünk az ő közelébe és szívesen hallgatjuk a tanítását. De ha már régóta a közelében vagyunk, akkor vegyük észre, halljuk meg, hogy személyesen szólít és hív minket. Engedjünk hívásának, hogy megmutathassa nekünk az Ő csodálatos gazdagságát, isteni szentségét és ne féljünk szembesülni szegénységünkkel, bűnös voltunkkal sem. Ha pedig így találkoztunk vele, ha Ő hívott el tanítványának minket, akkor mindent az Ő kezébe téve kövessük is Őt! Ámen.