Igehirdetés: 2022.03.26. Az Isten Fia első megszólalása

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 4.

Az Isten Fia első megszólalása

Olvasmány: Lk 4:16-30

„Az Úrnak Lelke van énrajtam, mert felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.” Ekkor összegöngyölítve a könyvtekercset, átadta a szolgának, és leült. A zsinagógában mindenkinek a tekintete rajta függött; ő pedig így kezdett beszélni hozzájuk: Ma teljesedett be ez az írás a fületek hallatára.” Lk 4:18-20

 

               Jézus munkásságának kezdetét meglepő egyszerűség és szerénység jellemzi. A pusztai megkísértés története után arról hallunk, hogy egyik helyről a másikra jár és zsinagógákban tanít: „Jézus a Lélek erejével visszatért Galileába, és elterjedt a híre az egész környéken. Tanított a zsinagógáikban, és dicsőítette mindenki.”  (Lk 4:14-15). A tevékenysége kezdetben csak Galileára terjedt ki, azon belül is leggyakrabban Kapernaum környékén fordult meg. Isten országának eljövetelét hirdeti: „Beteljesedett az idő, és elközelített az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” (Mk 4:15). Célja, hogy Izrael szétszórt nyáját egy közösségbe terelje. Jézus egyre nagyobb tekintélyt szerez magának, tanítása egyre több embert vonz, hamarosan tömegek gyűlnek össze, hogy hallgassák a beszédeit. Azonban nem mindenkinek tetszik az, amit Jézus mond.        Abban, hogy Jézus Galileában kezdte meg munkásságát az evangélisták egy régi prófécia beteljesedését ismerik fel. Máté ezt írja: „Hogy beteljesedjék az, amit Ézsaiás prófétált: „Zebulon földje és Naftáli földje, a Tenger melléke, a Jordánon túl, pogányok Galileája! A nép, amely sötétségben él, nagy világosságot lát, és akik a halál árnyékának földjén élnek, azoknak világosság támad.”  (Mt 4:14-16). Ézsaiás próféta majdnem hatszáz évvel Jézus előtt írta ezt népének, akik akkor nyomorúságos száműzetésben voltak, távol otthonuktól, Babilonban. Most pedig sok száz évvel a babiloni fogság után, a rég prófétai tekercsbe zárt szavak újra elhangzanak, mert a prófécia beteljesedik. Jézus a názáreti zsinagógában szintén Ézsaiás prófétát idézi, de nem úgy beszél, mint aki egy régi történetet próbál felidézni, hanem merészen és hatalommal szólva kijelenti, hogy benne beteljesedett mindez, Isten visszatért, hogy uralkodjon népe felett.

               Jézus bejelentése, miszerint Isten visszatért, hogy átvegye a hatalmat, egy olyan országban hangzik el, amely akkor a Római Birodalom része volt. Nem sokkal korábban minden nagyobb városban közzétettek egy levelet, amely Augusztus császár uralkodásának a kezdetét hirdette. A levél őt is Isten Fiának nevezte, aki az igazság és a béke új világrendjét hozza majd el minden ember számára. A Római Birodalom minden lakója számára ez volt az „evangélium” azaz a jó hír.  Róma császárával, Augusztussal szemben azonban a Biblia Jézust vallja a világ valódi urának. A jó hír, az evangélium tehát nem Augusztussal, hanem Jézussal veszi kezdetét.

1.      Az Írás beteljesedett!

               A felolvasott történet a mi Urunk Jézus Krisztusunk e földi szolgálatának a kezdetét mutatja be. Miután legyőzte a kísértéseket, evangéliumot hirdet, csodákat tesz, jeleket mutat, majd hazatér Názáretbe, ahol felnevelkedett. Ott kerül sor erre a drámai eseményre.

               Jézus először igazán akkor vonta magára a figyelmet, amikor a názáreti zsinagógában az Ézsaiási próféciát felolvasva kijelentette, hogy mindaz, amit a próféta megjövendölt, benne teljesedett be. Amikor Lukács evangélista megjegyzi, hogy Jézus „szokása szerint elment a zsinagógába”, ebből arra következtethetünk, hogy Jézus már több más alkalommal is ott volt a zsinagógában és a többi zsidó férfihoz hasonlóan ő maga is rendszeresen felolvasott a Szentírásból. Jézus tehát nemcsak vándortanítóként az utcán tanította az embereket, hanem részt vett a zsinagógai közösség vallási életében is.

               Ezen a szombaton Ézsaiás próféta könyvének egy tekercsét adják Jézus kezébe. Lukács evangélista pedig itt ismét egy fontos megjegyzést tesz: „Ő pedig kinyitotta a könyvtekercset, és megkereste azt a helyet, ahol ez van megírva.” (Lk 4:17).  Jézus „megkereste azt a helyet”, vagy, ahogy más fordítások azt mondják: „kinyitván a könyvet arra az igére talált rá”. Kétségtelen tehát, hogy ami a názáreti zsinagógában történt, az nem véletlen. Jézus nem véletlenül olvassa fel pont ezt a szakaszt az Ézsaiás tekercsből. Jézust a „Lélek vitte a pusztába”, majd a „Lélek erejével tért vissza Galileába” és ugyanúgy Isten Lelke által vezetetve olvasta fel azt a részt Ézsiás könyvéből, amely benne és általa teljesedett be.

               Ézsaiás próféciájának első mondata ez: „Az Úrnak Lelke van énrajtam, mert felkent engem.” (Lk 4:18/a). Amikor Jézus ezt magára alkalmazza, akkor világossá teszi, hogy nem emberi akaratból és nem magán-felhatalmazással jár el, hanem az Atya megbízásából érkezett, hogy a rábízott küldetést elvégezze. Ezek után pedig azt is elmagyarázza, hogy mi végből „kente őt fel” Isten Lelke, vagyis mi az feladat, amit el akar végezni.

                A legelsőként ezt a feladatot adja elénk az ige: „hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat.” (Lk 4:18).

               Kálvin János itt megjegyzi, hogy Ézsiás próféta ezekkel a szavakkal azt is jelezte, hogy milyen lesz a nép állapota az előtt, hogy felhangozna az evangélium. Valójában mindnyájunk állapota hasonló, vagyis Krisztus nélkül mi is mindnyájan szegények, rabok, vakok és megkínzottak vagyunk. Ebből pedig megérthetjük, hogy miért olyan fontos hirdetni az evangéliumot. Mert egyedül az evangélium képes minket kiszabadítani a bűn és a halál fogságából és helyreállítani eredeti boldogságunkat.  Továbbá Isten nagy kegyelmét is megláthatjuk ezekből a szavakból. Hiszen Krisztus éppen azokat szándékozik Isten kegyelemében részesíteni az evangélium hirdetése által, akiket mindenféle nyomorúság sújt, és akik teljesen meg vannak fosztva a szabadulás reményétől.

                Az Isten Fia második feladata így hangzik: „És hirdessem az Úr kedves esztendejét.” (Lk 4:19). „Az Úr kedves esztendeje” nem más, mint az Isten által előre elkészített alkalmas idő meghirdetése. Pál erről így ír: „De amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a törvénynek alávetve, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk.” (Gal 4:4). Amit Isten az Ószövetségben a prófétái által kijelentett és megígért, azt maga akkor tette nyilvánvalóvá, amikor jónak látta.

2.      Hogyan fogadjuk az Isten Fiát?

               Jézus a sajátjai előtt megszólalva két közmondást is idéz, miből világosan láthatjuk, hogy miképpen viszonyultak hozzá rokonai, szomszédjai, barátai, ismerősei. Az egyiket az ott-tartózkodók szájába adva idézi Jézus: „orvos, gyógyítsd magadat” (Lk 4:23). A másik esetben pedig már határozottan kijelentve megállapítja: „egyetlen próféta sem kedves a maga hazájában.” (Lk 4:24).

               Ahhoz hogy jól értsük Jézus szavait, nem szabad azonnal önmagunkra alkalmazni azt.  Például a legtöbb férj, aki vitába keveredett a feleségével vagy az anyósával és úgy érzi, hogy otthon szóhoz sem juthat, ugyanezt szokta mondogatni: „nincs próféta a maga hazájában”, vagyis nem hallgatnak meg otthon. De a kamasz gyermekeivel küszködő szülők is gyakran mondják ugyanezt. A közéletben is elhangzik olykor ugyanez, amikor egy politikus úgy érzi, hogy hiába beszél, mégsem hallgatnak rá. Ady Endre a 20. század elején írt egy megrendítő tanulmányt, amiben ezt mondja: „az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon. De nemcsak bolond, hanem meg is bolondul, mert a próféta tűzmadárként fellángoló igazságát eloltják, igazságát megtapossák. Nincs próféta a maga hazájában.” Mindezekből a példákból láthatjuk, hogy a gyors alkalmazás mennyire eltávolíthat bennünket a Jézus eredeti szavaitól. Mert nem az a próféta, aki megmondja az igazat. Az igazmondás valójában Isten törvénye szerint mindnyájunk kötelessége. Tévedésben van, aki úgy véli, hogy a próféta attól próféta, hogy megmondja az igazat, vagy azt, amit ő igaznak vél. A próféta az, aki az Isten üzenetét tolmácsolja, az Isten szavát mondja. Jézus valóban ezt teszi, felolvassa a prófétai tekercset, majd megmagyarázza azt.

               Az evangélista leírja, hogy mindannyian elálmélkodtak, csodálkoztak kedves beszédén.  Jézus pedig érzékeli a feszült várakozást, hogy szinte kiszakad belőlük a szó: „Orvos, gyógyítsd magadat!”  Vagyis ne csak Kapernaumban, ne csak a Genezáret-tó környékén, hanem itt, Názáretben is, itt közöttünk is tégy csodákat Jézus, s akkor majd hiszünk neked. Máshol már annyi sok csoda történt! Máshol nem is imádkoztak a betegek gyógyulásáért, mégis meggyógyultak. Nálunk miért nem történik semmi? Ha Jézus valóban az Isten Fia, akkor mutassa meg itt is, nekünk is! Bizonyára ekkorra már Názáretbe is eljutott a híre azoknak a csodás gyógyulásoknak, amelyek Jézus által történtek. Most pedig, itt van közöttünk, közülünk való, a miénk, ezért hát tegyen végre csodát: „Orvos, gyógyítsd magadat!”

               A Biblia azonban mindig érzékelteti velünk, hogy Jézus megrendelésre sohasem cselekedett csodát. Jézus sosem tett csodát annak érdekében, hogy bizonyítsa messiási mivoltát. Érzékletesen kezdi ezt a történetet Lukács, amikor elmondja, hogy Jézus visszatért a Lélek erejével a pusztából, híre ment az egész környéken, tanított a zsinagógákban, és mindenki dicsőítette.

               Jézus tehát Júdea pusztájából tér vissza, mégpedig győztesen, abból a harcból, amit a kísértővel vívott. Az ördög azt mondta neki: ha Te vagy Isten fia, parancsold a köveknek, változzanak kenyérré. Ha Te vagy az Isten fia, vesd alá magadat a templom pereméről, mert meg van írva felőled, angyaloknak parancsolt, hogy lábad ne üsd a kőbe! Ha Te vagy az Isten fia, ha Te vagy a próféta, ha Te vagy a messiás. Ugyanez a kísértés jelenik meg itt is a názáretiek igényében: „orvos, gyógyítsd magadat”, vagyis tégy csodát közöttünk is.

3.      Mit jelent „kedvesen fogadni” a prófétát?

               A másik közmondást Jézus már kijelentő módban idézi: „egyetlen próféta sem kedves a maga hazájában.” (Lk 4:24), vagyis: „nincsen próféta, akit kedvesen fogadnának a maga hazájában.” A prófétára a saját hazájában általában nem úgy tekintenek, mint prófétára, sőt maguk közül valónak sem tekintik. Nagy ellentét feszül itt! Az egyik részről ezt mondják: „orvos gyógyítsd magadat!” Azok, akik ott vannak a zsinagógában, és hallják Jézus szavait, ámulnak a kedvességén és talán még büszkék is rá, hiszen közülük való, de mégis azt kérik tőle, hogy bizonyítsa magát. Éppen ebben van az ellentét. Az, ami a názáreti zsinagógában történt mintegy tükröt tart elénk: nincs-e ott a szívünkben is sokszor az, hogy próbára akarjuk tenni Istent?

               Amikor Jézus Ézsaiás próféta szavait olvasva kimondja, hogy mindez benne teljesedik be, akkor abba a prófétai vonalba áll be, amely ébren tartotta azokat a reményeket, amelynek a názáretiek is részesei voltak. Évszázadok óta vártak erre, mindig is ott élt a szívekben. Jézus ebbe a vonalba kapcsolódik be. Most teljesedik az, amit a próféta megjövendölt.

               Nem az igazát bizonygatja itt Jézus, hanem ő valóban az „Igazságot” mondja, és azt reméli az övéitől, hogy kedvesen fogadják, azaz elfogadják. Ez az elfogadás pedig mély, szív szerinti belátást jelent, amit egy speciális szó fejez ki: kedvesnek tart. Senki sem kedves a próféták közül a maga hazájában, vagyis nem fogadják kedvesen, nem mondanak áment az Isten szavára. Az, amit itt leír Lukács evangélista, az majd még erőteljesebben ott lesz a szemünk előtt virágvasárnapon, amikor Jézus bevonul Jeruzsálembe. A városba vezető úton magasztalják, dicsőítik és Jézus mégis sír. És akkor már nem Názáretre, hanem Jeruzsálemre mondja: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, hányszor akartalak összegyűjteni, mint kotlós a csirkéit, de te nem akartad.” (Lk 13:34).  Vagyis nem akartad kedvesen fogadni, elfogadni, magadhoz ölelni azt, akit Isten a szabadításodra küldött.

               A tudósok megfigyelték, hogy ha egy gyermek sír, mert mondjuk beverte a térdét, akkor a szép szavak helyett sokkal többet ér egy ölelés. Ahelyett, hogy azt mondanánk, hogy „katonadolog”, vagy, hogy „majd elmúlik”, ha magunkhoz öleljük a gyermeket, sokkal hamarabb megnyugszik. Ha azt érzi, hogy osztozunk vele a fájdalomban, akkor a gyermek sokkal inkább képes elfogadni a mi vigasztalásunkat. Valami ilyesmit jelent az, hogy a prófétát kedvesen fogadni. De a názáretiek nem így fogadják Jézust, ők képtelenek magukhoz ölelni, a magukénak vallani és osztozni, eggyé lenni vele. Válaszul pedig Jézus Illés és Elizeus prófétával kezd el példálózni. Illés idején három és fél évig tartott a szárazság, ami miatt nagy éhség volt az egész országban, de Illés csak Sareptában tett csodát, ahol nem fogyott ki az özvegyasszony korsójából az olaj és vékájából a liszt, pedig ez az asszony pogány volt.

               Elizeus idejében pedig sok leprás volt Izraelben, de csak az a szíriai Naámán gyógyult meg a próféta által, aki szintén pogány volt. Velük azért történhetett csoda, mert ők átölelték a kegyelmet, mert ők befogadták a prófétát, így az övék lett az isteni áldás, a gyógyulás, a csoda. Amikor tehát a szívünkben keserűség vagy követelés van Isten felé, amikor mindig a másikat nézzük, mert rajta bőséggel látjuk az Isten áldását, míg magunk életén nem látunk semmit, úgy teszünk, mint a názáretiek, akik Jézus prófétai küldetését vonták kétségbe. Isten Szentlelke ma tükröt tart elénk. Kérjük azért Isten Szentlelkét, hogy adja meg nekünk is a készséget, hogy teljesen elfogadjuk az egyetlen tökéletes és igaz prófétát, Jézus Krisztust, aki egyszer s mindenkorra kijelentette Istennek üdvösségünk felőli titkos tanácsát. Ámen.