100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 1.
A kezdet
Olvasmány: Mt 3:1-12
„Jézus
Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete. Amint meg van írva Ézsaiás
próféta könyvében: „Íme, elküldöm előtted követemet, aki elkészíti
utadat; kiáltó szava hangzik a pusztában: Készítsétek az ÚR útját,
egyengessétek ösvényeit!”, megjelent Keresztelő János a pusztában, és
hirdette a megtérés keresztségét a bűnök bocsánatára.” (Mk 1:1-4).
Míg Máté és Lukács evangélista
beszámol Jézus születéséről és gyermekkoráról, addig Márk a Keresztelő Jánosról
szóló beszámolóval kezdi az evangéliumát. Márknak nagyon is jó oka volt erre, ő
ugyanis Keresztelő János igehirdetését tekintette az evangélium kezdetének. De maga Jézus
is erre mutatott rá: „A törvényt és
a prófétákat Jánosig hirdették, azóta Isten országát hirdetik.” (Lk 1:16).
Márk számára teljesen egyértelmű, hogy Keresztelő János személyében Malakiás
próféta jövendölése teljesedett be: „Én majd elküldöm követemet, aki egyengeti
előttem az utat.” (Mal 3:1). Malakiás volt az utolsó ószövetségi
próféta. Így Malakiással véget ért a próféták sora, és évszázadokon keresztül
nem is adatott újabb kijelentés. Isten mintha hallgatásba burkolózott volna. Sokak
szerint talán éppen azért, hogy még jobban felszítsa népe lelkében a megígért
szabadítás utáni vágyódást. Ebben az időszakban, amikor nem volt újabb
kijelentés, az Isten törvényéhez való ragaszkodás állt a nép vallásosságának a
középpontjában.
Az egész Ószövetség ezekkel a
szavakkal zárul: „Gondoljatok szolgámnak, Mózesnek a tanítására, azokra a
rendelkezésekre és a törvényekre, amelyeket általa parancsoltam egész Izráelnek
a Hóreben! Én pedig elküldöm hozzátok Illés prófétát, mielőtt eljön az ÚR
nagy és félelmetes napja.” (Mal 3:22-24).
Az evangélisták számára
egyértelmű volt, hogy Keresztelő János személyében beteljesedtek ezek az
ígéretek, és az ő megjelenésével vette kezdetét az Újszövetség ideje. Márk
azért kezdi a művét Keresztelő Jánossal, mert ő volt az evangélium első
szolgája. János az „útkészítő”, aki igehirdetésének középpontjában a bűnbánatra
és megtérésre hívást állította: „Térjetek meg, mert elközelített a mennyek
országa!” (Mt 3:2). Amikor János azt mondta, hogy „elközelített Isten országa”, azt értette alatta, hogy az embereknek,
akik elidegenedtek Isten igazságosságától, bűnbánatot tartva vissza kell
fordulniuk Istenhez, hogy ismét az Ő uralma alatt élhessenek. Kálvin János
kommentárjában így fogalmaz: „Egyszóval,
a mennyek országa nem más, mint az új élet, amelyben Isten visszahelyez
bennünket a boldog halhatatlanság reménységébe. Mert kiragad minket a bűn és a
halál szolgaságából, s a magáénak nyilvánít, hogy hit által már a földi
vándorlásunk alatt birtokba vegyük a mennyei országot: „Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt,
hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben. Előre el is
határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akarata és tetszése
szerint:” (Ef 1:4).
1.
Az evangélium
kezdete
A ma olvasott szakasz a Márk
evangéliumának bevezetője. Egy olyan nyitány, amely elénk adja azt, akiről az
egész könyv szól: „Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete.” (Mk
1:1). Márk, tehát az evangélium kezdetét nem Jézus születéséhez kapcsolja, hanem
Jézus előfutára, Keresztelő János fellépéséhez. Keresztelő János prófétai
fellépése tömegeket mozgatott meg, akik örömmel várták az Úr eljövetelét.
Keresztelő János azonban nem a „semmiből” lépett elő, és üzenete sem volt
előzmény nélküli. Márk a több száz évvel korábban élt Ézsaiás próféta
szolgálatával kapcsolja össze az örömhír kezdetét: „Amint meg van írva Ézsaiás
próféta könyvében: „Íme, elküldöm előtted követemet, aki elkészíti
utadat; kiáltó szava hangzik a pusztában: Készítsétek az ÚR útját,
egyengessétek ösvényeit!” (Mk 1:2-3). Isten egy konkrét történelmi
helyzetben, a babiloni fogság idején, szólt az ő népéhez. Az Úr akkor az üzente népének, hogy nem feledkezett
el róluk, Ő uralkodik és újat cselekszik, miután letelik a fogság ideje, eljön
hatalommal és szabadulást szerez népének. Ezt meg is cselekedte Isten, mert
Izráel megszabadult a babiloni fogságból, az örömhír valósággá lett, Jeruzsálem
és a templom újra felépült. Márk evangélista most Ézsaiás próféta szavait
idézve arra mutat rá, hogy elérkezett egy másik ígéret beteljesedésének az
ideje is. Az Úr ismét örömhírt hirdet, újra szabadulást készít. Mindez pedig
összefügg azzal, amit Isten korábban cselekedett. Jézust megelőzi János, Jánost
Ézsaiás és sokan mások, mert Isten fokozatosan bontja ki terveit a történelem
folyamán. Jézus Krisztus evangéliuma a történelembe ágyazott, részese annak a
világnak, amelyben a mindennapok, a hetek, az évek, az évszázadok és évezredek
követik egymást, és ezért nyilvánvaló, hogy annak, amit Isten tegnap
cselekedett, jelentősége van a mában és a holnapban. Az örömhír nem pusztán
valamiféle lelki vágyakozás. Az evangélium az élő Istennek a cselekedete a
mában. Az evangélium bekapcsol egy olyan folyamatba, amely évezredek óta
zajlik.
Az evangélium kezdetéről írva
Márk lényegében elénk adja mindazt, ami majd megvalósul Jézus munkásságában, egészen
Jézus Krisztus haláláig és feltámadásáig. Jézusra mutat tehát az egész ószövetségi
Szentírás. Márk Ézsaiás prófétát idézi, akinek egyes szavai már beteljesedtek
egy konkrét történelmi helyzetben, de más szavak egészen mostanáig vártak arra,
hogy beteljesedjenek abban, akinek az útját Keresztelő János készíti elő.
Amikor „eljött Jézus a galileai Názáretből, és megkeresztelte őt János a
Jordánban” (Mt 3:13), valóban beteljesedett mindaz, amiről
Ézsaiás próféta beszélt. Isten szava mindenhol Jézusra mutat.
Így tehát Keresztelő János, aki
az Ószövetség utolsó prófétája és egyben az Újszövetség első szolgája, sem tehet
mást, mint hogy Jézusra mutasson. Keresztelő János olyan fontos személyiség,
hogy megállhatna magában is, hiszen évszázadok óta nem támadt hozzá hasonló próféta
Izraelben. Hamarosan pedig egy hatalmas vallási mozgalom alakult ki körülötte: „kiment
hozzá Júdea egész vidéke, kimentek a jeruzsálemiek is mind.” (Mt
3:5).
János tehát hirdette Isten
igéjét, és megkeresztelte azokat, akik megvallották bűneiket és új életet
akartak kezdeni. De az is világos, hogy Keresztelő János nem magának gyűjtött
követőket, ő nem egy saját vallási mozgalmat akart felépíteni, ő csupán
útkészítő volt, aki felhívta a figyelmet arra, aki utána jön majd, s aki előtt
ő, a mindenható Isten prófétája még arra sem méltó, hogy megoldja saruja
szíját. Keresztelő János tehát Isten utolsó prófétájaként túlmutatva önmagán
Krisztust hirdette, így lett az evangélium első hirdetője.
A Biblia világossá teszi, hogy
itt
minden Jézusra mutat, és Jézusról szól. Pál apostol így fogalmazta ezt meg: „Mert
benne (Jézusban) teremtetett minden a mennyen és a földön…
minden általa és reá nézve teremtetett. Ő előbb volt mindennél, és minden
őbenne áll fenn.” (Kol 1:16-17). Ahogy az Ószövetség ezzel a
mondattal kezdődik: „Kezdetben teremtette Isten…” (1Móz 1:1), úgy az evangélium így
indul: „Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete.” (Mk
1:1).
2.
Az evangélium
első szolgája
Jézus Krisztus evangéliuma alapvető
és mély változásra hív. Ennek az evangéliumnak az első szolgája Keresztelő
János volt. Ő ezt hirdette: „Térjetek meg, mert elközelített a mennyek
országa!” (Mt 3:2). Lukács evangélista így írja le Keresztelő János
működését: „Szólt az Úr Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában. Ő pedig
bejárta a Jordán egész környékét, és hirdette a megtérés keresztségét a bűnök
bocsánatára: ahogyan meg
van írva Ézsaiás próféta beszédeinek könyvében: „Kiáltó szava hangzik a
pusztában: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit! Minden völgyet
töltsetek fel, minden hegyet és halmot hordjatok el, legyen a görbe út
egyenessé, a göröngyös simává.” (Lk 3:2-5).
A „kiáltó szava” szemben áll
azzal a „csenddel”, amely az elmúlt évszázadokat jellemezte, amikor nem volt
prófétai szó. A „puszta” pedig a nép teljes romlottságának a metaforája, amely
a száműzetés idején következett be. Olyan szörnyű szétszóratás volt ez, hogy
pusztasághoz lehet csak hasonlítani. De bármilyen távolra is száműzték a népet
hazájától, sőt bármilyen messzire szakadt is el Istenétől a nép, az Úr szava
még a pusztában is szólt, hogy örömteli vigasztalással életre keltse a
holtakat. Amikor János prédikálni kezdett, a nép ugyanúgy a „pusztaságban”
volt, vagyis az Istentől való elszakadás állapotában.
A babiloni fogságból való
szabadulás megtörtént, de ez csupán halvány előjátéka volt az igazi
megváltásnak. Az Úr csodálatos módon „utat készített” népe számára, lehetővé
tette a hazatérést, megszabadította népét. De Isten most újra cselekszik,
elküldi Jánost, hogy előkészítse az utat, eltávolítsa az akadályokat, a
Szabadító eljövetele előtt. A világban sok göröngyös, kanyargós, tekervényes út
van, de az Úr még az ilyen nagy akadályok ellenére is utat készít magának, és
csodálatosan áttör rajtuk, hogy megszabadítson bennünket. Az a szabadítás, amit
egykor Izrael népe tapasztalt meg, most mindenki számára elérhetővé válik: „és
meglátja minden halandó az Isten szabadítását.” (Lk 3:6).
Keresztelő
János fellépéshez Máté evangélista nagyon röviden csak ennyit fűz hozzá: „János
teveszőr ruhát viselt, derekán pedig bőrövet, tápláléka sáska volt és vadméz. Akkor kiment hozzá Jeruzsálem, egész Júdea és a
Jordán egész környéke; és amikor megvallották bűneiket, megkeresztelte
őket a Jordán folyóban” (Mt 3:4-6). Ebből is világos, hogy a
keresztséget, az egyházhoz való csatlakozást meg kell előznie az őszinte
bűnbánatnak és megtérésnek. Úgy tűnik, hogy szigorú és zord életformája
ellenére Keresztelő János nagy népszerűségnek örvendett az egész nép körében,
sőt még az előkelők és vallási vezetők közül is sokan eljöttek hozzá.
Az evangélisták azt is
hozzáteszik, hogy János nemcsak általában beszélt a bűnbánatról, hanem
mondanivalóját egyénekre is alkalmazta. Különösen keményen lépett fel a
képmutatók és farizeusok ellen: „Ti viperafajzatok! Ki figyelmeztetett
titeket, hogy meneküljetek az eljövendő harag elől?” (Mt 3:7). Jánosnak
gyanús lehetett a képmutató farizeusok és gazdag szadduceusok hirtelen jött
érdeklődése az Isten dolgai iránt, ezért kételkedéssel vegyes csodálkozással
tekintve rájuk arra intette őket, hogy nem elég a bűnbánat jeleként külsőleg
megkeresztelkedni, mert a vízzel való megmosakodás önmagában mit sem ér, ha a
szív belső megváltozása, az egész életük Istennek való odaszánása nem történik
meg.
János a hozzá fordulókat valódi
változásra szólította fel: „Teremjetek hát megtéréshez illő
gyümölcsöt, és ne gondoljátok, hogy ezt mondhatjátok magatokban: A mi
atyánk Ábrahám! Mert mondom nektek, hogy Isten ezekből a kövekből is tud fiakat
támasztani Ábrahámnak.” (Mt 3:8-9). A képmutatók Istennek az Ábrahámmal
kötött szövetégre hivatkozva, magukat Ábrahám magvának tekintve hamis
önbizalomba ringatták magukat. Nem értették meg, hogy csak azok számítanak
Ábrahám magvának, akik követik Ábrahám hitét, hogy az Isten szövetségében nem a
vér szerinti leszármazás, hanem csak a hit szerez érvényt a szabadításnak.
3.
Mire hív
minket az evangélium?
Keresztelő János radikálisan
kemény szavakkal zárta beszédét: „A fejsze már a fák gyökerén van: ezért
minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágatik, és tűzre vettetik.”
(Mt 3:10/a). A sokaság ekkor megkérdezte: „Akkor hát mit tegyünk?” (Lk
3:10/b). János a válaszában röviden meghatározta az igazi megtérés jeleit: „Akinek
két ruhája van, adjon annak, akinek nincs, és akinek van ennivalója, hasonlóan
cselekedjék! Vámszedők is mentek hozzá, hogy keresztelje meg őket. Ezek szintén
megkérdezték tőle: Mester, mit tegyünk? Nekik ezt mondta: Semmivel se
hajtsatok be többet a megszabottnál! Megkérdezték tőle a katonák is: Mi
pedig mit tegyünk? Nekik ezt felelte: Senkit ne bántalmazzatok, senkit meg ne
zsaroljatok, hanem elégedjetek meg a zsoldotokkal!” (Lk 3:11-14). Az
itt felsorolt dolgok tulajdonképpen a szeretet kötelességei, ahogy azt a
második törvénytábla is előírja. Nem azért mert Isten nem törődne a kegyesség
és az istentisztelet külső gyakorlásával, hanem azért mert a képmutatók nagy
igyekezettel fáradoznak azon, hogy szertartásaikkal Isten imádóinak bizonyítsák
magukat, de közben nem törődnek az igazsággal és embertelenül bánnak másokkal.
Ezért mondta Jézus ezt: „Jaj nektek, képmutató írástudók és
farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köményből, de
elhagytátok azt, ami a törvényben fontosabb: az igazságos ítéletet, az
irgalmasságot és a hűséget; pedig ezeket kellene cselekedni, és azokat sem
elhagyni.” (Mt 23:23).
Nem azért kell tehát különösen is
odafigyelnünk a szeretet kötelességeinek teljesítésére, mert ezek értékesebbek
lennének az istentiszteletnél, hanem azért, mert ezek tanúsítják igazán az
ember istenfélelmét.
Mindaz, amit az Úr az Ószövetség
korszakában megígért és előkészített, Jézusban valóban beteljesedett. Elérkezett
az Újszövetség korszaka. Jelenvalóvá lett, ami eddig csak ígéret volt, de most jelenvalóvá,
elérhetővé lett. Itt van Isten országa, Jézusban megjelent Isten uralma. Ha
valaki be akar lépni oda, ha valaki részese akar lenni Isten országának, az
most megteheti. Ez „Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete” (Mk1:1). Minden
Jézus Krisztusra mutat ebben a világban, ezért nekünk is szól a felhívás: „térjetek
meg, és higgyetek az evangéliumban.” (Mk 1:15). Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése