2022. február 5., szombat

Igehirdetés: 2022.02.06. Júdás – az áruló

 


100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 99.

Júdás – az áruló

Olvasmány: Mk 14:1-25

„Ekkor Júdás Iskáriótes, egy a tizenkettő közül, elment a főpapokhoz, hogy elárulja őt nekik. Amikor azok ezt meghallották, megörültek, és megígérték, hogy pénzt adnak neki. Ő pedig várta a megfelelő alkalmat, hogy elárulhassa Jézus!” (Mk 14:10-11).

 

               A Biblia a bűnbe esett embert úgy mutatja be, mint akiben a jó és a rossz keveredik. Nincs ugyan tökéletes és hibátlan ember egy sem, de ritkán ábrázol a Biblia bárkit is velejéig rossznak. Talán Júdás egyedül az, aki kivételt képez ez alól. Ő valóban egy ördögien gonosz emberként jelenik meg előttünk. Maga Jézus nevezte Júdást ördögnek: „Vajon nem én választottalak ki titeket, a tizenkettőt? Egyikőtök mégis ördög.” (Jn 6:70). Hogyan képes egy ember ilyen mélyre süllyedni? Az Újszövetség elbeszélései alapján egyrészt arra következtethetünk, hogy mindez annak következménye volt, hogy Júdás engedte, hogy a kapzsiság elhatalmasodjon rajta.  Megtudjuk róla, hogy a tanítványi kör pénztárosaként ő kezelte a pénzt, amelyből néha a maga számára is elvett. Amikor Mária drága kenettel kente meg Jézus lábát, Júdás felszólalt ellene: „Miért nem adták el inkább ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem juttatták az árát a szegényeknek?” (Jn 12:5). Az evangélista azonban hozzáteszi: „De nem azért mondta ezt, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem azért, mert tolvaj volt, és a nála levő erszényből elszedegette, amit beletettek.” (Jn 12:6).

               Másrészt arra is következtethetünk, hogy Júdás csalódott a Mesterében, amiért Jézus nem volt hajlandó földi királlyá tenni magát és a rómaiak elleni felkelés élére állni. Bár ezek a kérdések a többi tanítványt is foglalkoztatták, Júdás hagyta, hogy a római megszállók elleni harag és gyűlölet teljesen eluralkodjon a szívében. Az evangélisták egyenesen úgy fogalmaznak, hogy a sátán „bement Júdás szívébe”. Lukács ezt írja: „A Sátán pedig bement Júdásba, akit Iskáriótesnek neveztek, és egyike volt a tizenkettőnek. Elment, és megbeszélte a főpapokkal és a templomőrség vezetőivel, hogyan adja őt a kezükre.” (Lk 22:3-4). Jánosnál pedig, az utolsó vacsora leírásánál, ezt mondja: „Bemártotta tehát a falatot, és odaadta Júdás Iskáriótesnek, Simon fiának; és akkor a falat után belement a Sátán.” (Jn 13:27). Utolsó szörnyű tettével Júdás végül elárulta a Mesterét, a sötét éjszakában felfegyverezett katonákkal érkezett és a tömegben csókkal azonosította őt. Júdás, az árulása után, a többi tanítványhoz hasonlóan, akik szintén elhagyták és megtagadták Jézust, szégyent és bűntudatot érzett. Míg azonban, a többiek bűneik miatt bánkódva Isten bocsánatáért esedeztek, addig Júdás nem kereste Isten kegyelmét. Júdás előbb megpróbálta meg nem történtté tenni az árulását, ezért vissza akarta adni a főpapoknak a pénzt, amivel lefizették. Amikor pedig rádöbbent, hogy lehetetlen helyrehozni azt, amit elrontott, önmaga felett mondva ítéletet, öngyilkosságot követett el: „Ekkor ő behajította az ezüstöket a templomba, és eltávozott, majd elment, és felakasztotta magát.” (Mt 27:5).

1.      Miért lett Júdás árulóvá?

               Júdás személye és árulása sok kérdést vet fel a számunkra. Egyrészt egy nagyfokú értetlenség van bennünk az ő személyével szemben.  Másrészt valahogy újra és újra előjön az is, hogy szeretnénk felmenteni Júdást. Van abban valami nagyon nyugtalanító, hogy egy ember neve azonossá lett az „áruló” szóval.

               Az első nagy kérdés így hangzik: ha Júdás nem árulja el Jézust, hogyan történt volna meg halála, amely az evangéliumok szerint Isten akarata volt? Ha Jézusnak meg kellett halnia, akkor valakinek el kellett árulnia. Ez esetben hogyan értsük az áruló felelősségét, hiszen általa valósulhatott meg a megváltás nagy terve? A probléma, amellyel itt találkozunk, Isten mindenhatóságának és az ember felelősségének a nagy kérdése. Ha Isten akarata valósul meg mindenben, ami a világban történik, az ember nem felelős semmiért sem, lényegében csak bábu. Ha pedig az ember döntései határozzák meg a világ menetét, hogyan lehetséges az, hogy Isten mindenható szuverén, és mindenben az ő akarata valósul meg?

               Júdás tehát csak bábu lenne, és Isten eleve őt választotta a rosszra? Vagy Jézus elbukott, mert egy ember árulása megváltoztatta a dolgok menetét? Ez a dilemma azonban hamis és erre éppen Jézus szavai mutatnak rá: „Mert az Emberfia elmegy ugyan, amint meg van írva róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja: jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik.” (Mk 14:21). Vagyis Jézusnak valóban meg kellett halnia, de ez Júdást nem menti fel és felelősségét semmivel sem csökkenti.

               A Biblia szerint az embernek van szabad akarata. Júdás is visszafordulhatott volna a rossz útról, dönthetett volna másként is. Jézus bár tudta Júdásról, hogy mire készül, az utolsó vacsoránál mégsem hagyta ki őt: „Bemártotta tehát a falatot, és odaadta Júdás Iskáriótesnek, Simon fiának.” (Jn 13:26). Ez a cselekedet a barátság és szeretet gesztusa, ami az utolsó lehetőség felkínálása volt Júdásnak arra, hogy forduljon vissza az árulás útjáról. Júdás azonban a sötétséget választotta.

               A másik nagy kérdés, hogy mi volt Júdás árulásának motivációja? Mi volt az a cselekvésre késztető tényező, ami miatt Júdás ezt tette? A klasszikus magyarázat erre a kérdésre az, hogy Júdás a pénz miatt tette, amit tett. Jézus megkenetésének történetében meg is jegyzi az evangélista, hogy „Júdás tolvaj volt” (Jn 12:6).

               Egyes magyarázók szerint azonban Júdásnak más indoka is lehetett az árulásra. Az evangéliumokból világosan kiderül, hogy a tanítványok azt remélték, hogy ha Jézus, a Messiás, az utolsó idők királya, aki meghirdette Isten országát, és aki hamarosan felállítja Isten földi királyságát. Továbbá arra is számítottak, hogy ebben az új királyságban ők majd pozíciókat szereznek maguknak. A virágvasárnapi bevonulás után pedig azt várták a tanítványok, hogy Jézus, az őt Jeruzsálemben Messiás-királyként fogadó tömeg élén, kirobbantja a várva-várt felkelést Róma ellen. Júdás tehát az árulás által döntési helyzetbe akarta hozni Jézust, hogy kiderüljön az igazság. Ha pedig Jézus mégsem azt teszi, ami Júdás remélt, nem fog fegyvert a maga megvédésére és királysága felállítására, akkor nem ő az igazi Messiás. Júdás motivációja ezek szerint a csalódás volt.

               Néhány éve nagy szenzációt keltett az az elképzelés, ami Júdást nem csak, hogy felmenti a felelősség alól, hanem egyenesen hősként próbálja bemutatni. Ez az elmélet a feje tetejére állítja Krisztus elárulásának a történetét. Eszerint Jézus szervezi meg a saját kivégzését, Júdás pedig nem áruló, hanem a legjobb barátja. Úgy vélik, hogy valójában Júdás volt az egyetlen tanítvány, aki megértette Jézus igazi céljait. Maga Jézus kérte meg Júdást arra, hogy jelentse fel a hatóságnál, hogy így beteljesíthesse sorsát. Júdás ezt a nehéz küldetést vállalta, így ő lett Jézus legnagyobb tanítványa, igazi hős, aki nélkül Jézus nem végezhette volna el az üdvözítés feladatát. Mindez azonban csupán spekuláció, aminek nincs semmi alapja. Az igazság az, hogy Júdás nem hős volt, hanem gyenge ember, aki képtelen volt ellenállni a kísértésnek, Mestere ellen fordult és ennek szörnyű következményei lettek. Amikor pedig felismerte, hogy ártatlan vért árult el, öngyilkosságba menekült.

2.      Hogyan tekintettek a többiek az árulásra?

               Júdás nevével elválaszthatatlanul egybefonódott az árulás ténye. Az áruló Júdás alakja mélyen ott él népi tudatunkban. Számos szólás, kifejezés őrzi személyét és hírhedt tettét. A gyerekek ma is azt kiáltják az őket beáruló társukra: „Árulkodó Júdás.”  Ha pedig valaki hűtlen lesz az elveihez, azt mondjuk rá, hogy „júdáskodik”. De a „júdáscsók” kifejezést is használjuk, a hamis és kétszínű hízelgésre utalva. Júdás személye körül vannak érdekes kérdések, amelyek egy kicsit árnyaltabbá teszik a képet. Jézus szenvedéstörténetét olvasva ugyanis nemcsak Júdás árulásával szembesülünk, de a többi tizenegy tanítványnak a Júdáséhoz nagyon hasonló gondolataival és viselkedésével is.

               Érdekes megfigyelnünk azt, hogy Márk evangélista nem kizárólag Júdásra koncentrál, sőt a ma olvasott igerészben az árulással kapcsolatban nem is hangzik el Júdás neve. Azt olvassuk, hogy az árulás kérdése valójában az egész tanítványi közösséget megrendítette, mert valamilyen módon mindnyájan érintetteknek érezték magukat. A tanítványok Jézussal együtt asztalnál ülnek, azaz a barátok és bizalmasok közösségében vannak. Sőt, nem is akármilyen asztal ez, hiszen az Egyiptomból való szabadulás nagy ünnepének a vacsoráját, a pászkavacsorát ünneplik. Az Isten legnagyobb szabadító tettére való emlékezés, a hálaadás és magasztalás alkalma ez az este. Ebben az összefüggésben még súlyosabb az, amit Jézus váratlanul előhoz: „Bizony, mondom nektek, közületek egy, aki együtt eszik velem, el fog árulni engem.” (Mk 14:20). Fontos látnunk, hogy Jézus nem nevezi néven, hogy ki lesz az. Az egész társaság megrendül, és egymást kérdezgetik: „Talán én?” (Mk 14:19). A helyzet valóban drámai. Mindannyian érzik, tudják, hogy Jézus élete veszélyben van. Mindannyian hallották azt is, amikor az asszony megkente Jézust a drága kenettel, a Mester pedig egyértelműen a saját halálára és temetésére utalt. Ekkor mindegyükre rátelepszik a kétség, a félelem és az értetlenség.

               A tanítványok egyszerűen nem tudják hová tenni Jézus ismételt kijelentéseit az ő haláláról. És most szinte lesújt rájuk a még hihetetlenebb és rémisztőbb kijelentés, hogy közülük egy elárulja majd a Mesterét.

               Az is meglepő, hogy a tanítványok ekkor nem egymásra kezdenek el mutogatni, hanem önmaguk felől bizonytalanodnak el. A kérdésük, amit Jézushoz intéznek: „talán én?” (Mk 14:19), nyilvánvalóan mutatja, hogy bizonytalanok önmaguk felől és szeretnék hallani Jézustól a megnyugtató választ, hogy ők nem árulók. Megállapítható tehát, hogy a tizenkettes tanítványi körben nemcsak Júdásban volt ott a gyengeség, az árulásra való hajlandóság. Azt is tudjuk, hogy valójában nemcsak Júdás árulta el Jézust, hanem Péter is, aki azt is letagadta, hogy bármi köze lenne hozzá: Ekkor ő átkozódni és esküdözni kezdett: Nem ismerem azt az embert, akiről beszéltek.” (Mk 14:71).

               De Péter tagadásához hasonló módon a többi tanítvány is Jézusnak a Gecsemané-kertben történt elfogása után gyáván szétfutott, elmenekült és csak a maga életét akarta menteni. Így valójában nemcsak Júdás, de minden tanítvány árulóvá lett.

3.      Hogyan tekintett Jézus az árulásra?

               Júdás árulásával kapcsolatosan Márk evangélista nem hagy semmi kétséget a felől, hogy itt nem valami „véletlen baleset” történt, hanem mindvégig Jézus volt az, aki kezében tartotta az események irányítását. Valójában minden úgy történt, ahogy azt Jézus előre megmondta. Még nyilvánvalóbb ez az utolsó vacsora leírásánál, amikor Jézus kijelenti, hogy a tanítványai közül egy el fogja árulni. Minden árulás lényege, hogy titokban zajlik. De az a Jézus, akit itt elárulnak, tisztában van mindezzel. Jézus tehát nem az utolsó és végzetes pillanatban jön rá, hogy milyen ármányt szőttek ellene. Ő végig tudja, hogy mi fog történi. Azért előre jelenti be a tanítványainak az árulást, hogy amikor megtörténik, tudják, hogy mindez nem véletlen. Jézus halála az Atya tervét valósítja meg, szabad és önként vállalt engedelmességből. A páskavacsora is, amit most Jézus a tanítványaival elfogyaszt, ezt ábrázolja ki.

               A páskavacsorán a zsidóság arra emlékezett, hogy Isten egykor szabadulást szerzett az ő népének Egyiptomból, a rabszolgaságból. A pusztító angyal megölte az elsőszülötteket azon az éjszakán, kivéve azokban az otthonokban, amelyek bejárati ajtaját bekenték az Isten parancsa szerint a leölt bárány vérével. Isten ítélete elkerülte azokat a házakat, ahol feláldozták a bárányt. Másnap pedig megtörtént a kivonulás, a szabadulás a rabszolgaságból. A páskavacsorán tehát ezt elevenítették fel Izrael fiai évszázadokon keresztül, minden évben. A kenyér, amelyet hálaadással megtörtek, emlékeztette őket a nyomorgattatás kenyerére, a kehely, amit kiittak, beszélt nekik Isten ígéreteiről, amelyeket még Egyiptomban tett nekik, a bárány szólt a helyettes áldozatról, a keserű füvek pedig a sok nyomorúságról, könnyekről.

               A tanítványok az utolsó vacsorán értették meg, hogy minden korábbi szabadulás, minden korábbi áldozat, minden eddig megünnepelt páska Jézusra mutatott. Isten Krisztusban mindent elkészített, mindent megtett, mindent odaadott. Jézus tehát, akit itt ugyan elárultak, valójában mégsem az árulás áldozata lett, hanem önként vállalta azt, beteljesítve az Atya tervét. Feláldozta magát értünk. Ő nem Júdás árulása miatt halt meg, hanem engesztelő áldozatként adta oda magát, hogy megváltson minket.

               Összefoglalva az ige üzenetét elmondhatjuk, hogy Júdásról két fontos jelzőt olvasunk a Bibliában, hogy tolvaj és áruló volt. Júdás egyrészt nagyon anyagias ember volt, akinek minden cselekedete mögött a pénzügyi nyereségre való törekvés állt.

               Másrészt Júdás valóban áruló volt. Bár Jézus szolgálatába szegődött és követte Őt, látta csodáit, hallotta igehirdetését, tanúja volt mindennek, mégis elárulta Mesterét.

               Az Zsoltárok Könyvében olvassuk ezt a titokzatos próféciát: „Még az én jóakaróm is, akiben bíztam, aki kenyeremet ette, fölemelte sarkát ellenem.” (Zsolt 41:10). Júdás személyében és tettében ennek a próféciának a beteljesedését láthatjuk. Jézus is így gondolta ezt, hiszen az utolsó vacsorán ez a kijelentést tette: „Nem mindnyájatokról szólok: én tudom, kiket választottam ki, de be kell teljesednie az Írásnak: „Aki velem együtt eszik, az támadt ellenem.” (Jn 13:18). Bizonyára ez volt a világtörténelem legnagyobb árulása. Isten Igéje ezért figyelmeztet minket: „minden rossznak gyökere a pénz szerelme.” (1Tim 6:10). Júdás valóban úgy áll előttünk, mint aki ennek a legfőbb példájává lett. Ámen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Hirdetések: 2024.10.27.

  GYÜLEKEZETI ALKALMAINK: -           Kedd 18:00 óra – A bibliaóra a következő héten (Okt. 29.) elmarad! -           Csütörtök (Október...