100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 99.
Júdás – az áruló
Olvasmány: Mk
14:1-25
„Ekkor Júdás
Iskáriótes, egy a tizenkettő közül, elment a főpapokhoz, hogy elárulja őt nekik. Amikor
azok ezt meghallották, megörültek, és megígérték, hogy pénzt adnak neki. Ő
pedig várta a megfelelő alkalmat, hogy elárulhassa Jézus!” (Mk 14:10-11).
A Biblia a bűnbe esett embert úgy
mutatja be, mint akiben a jó és a rossz keveredik. Nincs ugyan tökéletes és
hibátlan ember egy sem, de ritkán ábrázol a Biblia bárkit is velejéig rossznak.
Talán Júdás egyedül az, aki kivételt képez ez alól. Ő valóban egy ördögien
gonosz emberként jelenik meg előttünk. Maga Jézus nevezte Júdást ördögnek: „Vajon
nem én választottalak ki titeket, a tizenkettőt? Egyikőtök mégis ördög.”
(Jn 6:70). Hogyan képes egy ember ilyen mélyre süllyedni? Az Újszövetség
elbeszélései alapján egyrészt arra következtethetünk, hogy mindez annak
következménye volt, hogy Júdás engedte, hogy a kapzsiság elhatalmasodjon
rajta. Megtudjuk róla, hogy a tanítványi
kör pénztárosaként ő kezelte a pénzt, amelyből néha a maga számára is elvett.
Amikor Mária drága kenettel kente meg Jézus lábát, Júdás felszólalt ellene: „Miért
nem adták el inkább ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem juttatták az
árát a szegényeknek?” (Jn 12:5). Az evangélista azonban hozzáteszi: „De
nem azért mondta ezt, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem azért, mert
tolvaj volt, és a nála levő erszényből elszedegette, amit beletettek.”
(Jn 12:6).
Másrészt arra is
következtethetünk, hogy Júdás csalódott a Mesterében, amiért Jézus nem volt
hajlandó földi királlyá tenni magát és a rómaiak elleni felkelés élére állni. Bár
ezek a kérdések a többi tanítványt is foglalkoztatták, Júdás hagyta, hogy a
római megszállók elleni harag és gyűlölet teljesen eluralkodjon a szívében. Az
evangélisták egyenesen úgy fogalmaznak, hogy a sátán „bement Júdás szívébe”. Lukács ezt írja: „A Sátán pedig bement Júdásba,
akit Iskáriótesnek neveztek, és egyike volt a tizenkettőnek. Elment, és
megbeszélte a főpapokkal és a templomőrség vezetőivel, hogyan adja őt a
kezükre.” (Lk 22:3-4). Jánosnál pedig, az utolsó vacsora leírásánál,
ezt mondja: „Bemártotta tehát a falatot, és odaadta Júdás Iskáriótesnek, Simon
fiának; és akkor a falat után belement a Sátán.” (Jn 13:27). Utolsó
szörnyű tettével Júdás végül elárulta a Mesterét, a sötét éjszakában
felfegyverezett katonákkal érkezett és a tömegben csókkal azonosította őt.
Júdás, az árulása után, a többi tanítványhoz hasonlóan, akik szintén elhagyták
és megtagadták Jézust, szégyent és bűntudatot érzett. Míg azonban, a többiek
bűneik miatt bánkódva Isten bocsánatáért esedeztek, addig Júdás nem kereste
Isten kegyelmét. Júdás előbb megpróbálta meg nem történtté tenni az árulását,
ezért vissza akarta adni a főpapoknak a pénzt, amivel lefizették. Amikor pedig
rádöbbent, hogy lehetetlen helyrehozni azt, amit elrontott, önmaga felett mondva
ítéletet, öngyilkosságot követett el: „Ekkor ő behajította az ezüstöket a
templomba, és eltávozott, majd elment, és felakasztotta magát.” (Mt
27:5).
1.
Miért lett Júdás
árulóvá?
Júdás személye és árulása sok
kérdést vet fel a számunkra. Egyrészt egy nagyfokú értetlenség van bennünk az ő
személyével szemben. Másrészt valahogy
újra és újra előjön az is, hogy szeretnénk felmenteni Júdást. Van abban valami
nagyon nyugtalanító, hogy egy ember neve azonossá lett az „áruló” szóval.
Az első nagy kérdés így hangzik:
ha Júdás nem árulja el Jézust, hogyan történt volna meg halála, amely az
evangéliumok szerint Isten akarata volt? Ha Jézusnak meg kellett halnia, akkor valakinek
el kellett árulnia. Ez esetben hogyan értsük az áruló felelősségét, hiszen
általa valósulhatott meg a megváltás nagy terve? A probléma, amellyel itt
találkozunk, Isten mindenhatóságának és az ember felelősségének a nagy kérdése.
Ha Isten akarata valósul meg mindenben, ami a világban történik, az ember nem
felelős semmiért sem, lényegében csak bábu. Ha pedig az ember döntései határozzák
meg a világ menetét, hogyan lehetséges az, hogy Isten mindenható szuverén, és
mindenben az ő akarata valósul meg?
Júdás tehát csak bábu lenne, és
Isten eleve őt választotta a rosszra? Vagy Jézus elbukott, mert egy ember
árulása megváltoztatta a dolgok menetét? Ez a dilemma azonban hamis és erre
éppen Jézus szavai mutatnak rá: „Mert az Emberfia elmegy ugyan, amint meg
van írva róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja: jobb lett
volna annak az embernek, ha meg sem születik.” (Mk 14:21). Vagyis
Jézusnak valóban meg kellett halnia, de ez Júdást nem menti fel és felelősségét
semmivel sem csökkenti.
A Biblia szerint az embernek van
szabad akarata. Júdás is visszafordulhatott volna a rossz útról, dönthetett
volna másként is. Jézus bár tudta Júdásról, hogy mire készül, az utolsó
vacsoránál mégsem hagyta ki őt: „Bemártotta tehát a falatot, és odaadta
Júdás Iskáriótesnek, Simon fiának.” (Jn 13:26). Ez a cselekedet a
barátság és szeretet gesztusa, ami az utolsó lehetőség felkínálása volt
Júdásnak arra, hogy forduljon vissza az árulás útjáról. Júdás azonban a
sötétséget választotta.
A másik nagy kérdés, hogy mi volt
Júdás árulásának motivációja? Mi volt az a cselekvésre késztető tényező, ami
miatt Júdás ezt tette? A klasszikus magyarázat erre a kérdésre az, hogy Júdás a
pénz miatt tette, amit tett. Jézus megkenetésének történetében meg is jegyzi az
evangélista, hogy „Júdás tolvaj volt” (Jn 12:6).
Egyes magyarázók szerint azonban Júdásnak
más indoka is lehetett az árulásra. Az evangéliumokból világosan kiderül, hogy a
tanítványok azt remélték, hogy ha Jézus, a Messiás, az utolsó idők királya, aki
meghirdette Isten országát, és aki hamarosan felállítja Isten földi
királyságát. Továbbá arra is számítottak, hogy ebben az új királyságban ők majd
pozíciókat szereznek maguknak. A virágvasárnapi bevonulás után pedig azt várták
a tanítványok, hogy Jézus, az őt Jeruzsálemben Messiás-királyként fogadó tömeg
élén, kirobbantja a várva-várt felkelést Róma ellen. Júdás tehát az árulás
által döntési helyzetbe akarta hozni Jézust, hogy kiderüljön az igazság. Ha
pedig Jézus mégsem azt teszi, ami Júdás remélt, nem fog fegyvert a maga
megvédésére és királysága felállítására, akkor nem ő az igazi Messiás. Júdás
motivációja ezek szerint a csalódás volt.
Néhány éve nagy szenzációt
keltett az az elképzelés, ami Júdást nem csak, hogy felmenti a felelősség alól,
hanem egyenesen hősként próbálja bemutatni. Ez az elmélet a feje tetejére
állítja Krisztus elárulásának a történetét. Eszerint Jézus szervezi meg a saját
kivégzését, Júdás pedig nem áruló, hanem a legjobb barátja. Úgy vélik, hogy valójában
Júdás volt az egyetlen tanítvány, aki megértette Jézus igazi céljait. Maga
Jézus kérte meg Júdást arra, hogy jelentse fel a hatóságnál, hogy így
beteljesíthesse sorsát. Júdás ezt a nehéz küldetést vállalta, így ő lett Jézus
legnagyobb tanítványa, igazi hős, aki nélkül Jézus nem végezhette volna el az
üdvözítés feladatát. Mindez azonban csupán spekuláció, aminek nincs semmi
alapja. Az igazság az, hogy Júdás nem hős volt, hanem gyenge ember, aki képtelen
volt ellenállni a kísértésnek, Mestere ellen fordult és ennek szörnyű
következményei lettek. Amikor pedig felismerte, hogy ártatlan vért árult el,
öngyilkosságba menekült.
2.
Hogyan
tekintettek a többiek az árulásra?
Júdás nevével elválaszthatatlanul
egybefonódott az árulás ténye. Az áruló Júdás alakja mélyen ott él népi
tudatunkban. Számos szólás, kifejezés őrzi személyét és hírhedt tettét. A
gyerekek ma is azt kiáltják az őket beáruló társukra: „Árulkodó Júdás.” Ha pedig valaki hűtlen lesz az elveihez, azt
mondjuk rá, hogy „júdáskodik”. De a „júdáscsók” kifejezést is használjuk, a
hamis és kétszínű hízelgésre utalva. Júdás személye körül vannak érdekes
kérdések, amelyek egy kicsit árnyaltabbá teszik a képet. Jézus szenvedéstörténetét
olvasva ugyanis nemcsak Júdás árulásával szembesülünk, de a többi tizenegy
tanítványnak a Júdáséhoz nagyon hasonló gondolataival és viselkedésével is.
Érdekes megfigyelnünk azt, hogy Márk
evangélista nem kizárólag Júdásra koncentrál, sőt a ma olvasott igerészben az
árulással kapcsolatban nem is hangzik el Júdás neve. Azt olvassuk, hogy az
árulás kérdése valójában az egész tanítványi közösséget megrendítette, mert
valamilyen módon mindnyájan érintetteknek érezték magukat. A tanítványok
Jézussal együtt asztalnál ülnek, azaz a barátok és bizalmasok közösségében
vannak. Sőt, nem is akármilyen asztal ez, hiszen az Egyiptomból való szabadulás
nagy ünnepének a vacsoráját, a pászkavacsorát ünneplik. Az Isten legnagyobb
szabadító tettére való emlékezés, a hálaadás és magasztalás alkalma ez az este.
Ebben az összefüggésben még súlyosabb az, amit Jézus váratlanul előhoz: „Bizony,
mondom nektek, közületek egy, aki együtt eszik velem, el fog árulni engem.” (Mk
14:20). Fontos látnunk, hogy Jézus nem nevezi néven, hogy ki lesz az. Az egész
társaság megrendül, és egymást kérdezgetik: „Talán én?” (Mk 14:19). A
helyzet valóban drámai. Mindannyian érzik, tudják, hogy Jézus élete veszélyben
van. Mindannyian hallották azt is, amikor az asszony megkente Jézust a drága
kenettel, a Mester pedig egyértelműen a saját halálára és temetésére utalt.
Ekkor mindegyükre rátelepszik a kétség, a félelem és az értetlenség.
A tanítványok egyszerűen nem
tudják hová tenni Jézus ismételt kijelentéseit az ő haláláról. És most szinte
lesújt rájuk a még hihetetlenebb és rémisztőbb kijelentés, hogy közülük egy elárulja
majd a Mesterét.
Az is meglepő, hogy a tanítványok
ekkor nem egymásra kezdenek el mutogatni, hanem önmaguk felől bizonytalanodnak
el. A kérdésük, amit Jézushoz intéznek: „talán én?” (Mk 14:19),
nyilvánvalóan mutatja, hogy bizonytalanok önmaguk felől és szeretnék hallani Jézustól
a megnyugtató választ, hogy ők nem árulók. Megállapítható tehát, hogy a
tizenkettes tanítványi körben nemcsak Júdásban volt ott a gyengeség, az
árulásra való hajlandóság. Azt is tudjuk, hogy valójában nemcsak Júdás árulta
el Jézust, hanem Péter is, aki azt is letagadta, hogy bármi köze lenne hozzá: „Ekkor ő átkozódni
és esküdözni kezdett: Nem ismerem azt az embert, akiről beszéltek.” (Mk 14:71).
De
Péter tagadásához hasonló módon a többi tanítvány is Jézusnak a
Gecsemané-kertben történt elfogása után gyáván szétfutott, elmenekült és csak a
maga életét akarta menteni. Így valójában nemcsak Júdás, de minden tanítvány
árulóvá lett.
3.
Hogyan
tekintett Jézus az árulásra?
Júdás
árulásával kapcsolatosan Márk evangélista nem hagy semmi kétséget a felől, hogy
itt nem valami „véletlen baleset” történt, hanem mindvégig Jézus volt az, aki kezében
tartotta az események irányítását. Valójában minden úgy történt, ahogy azt Jézus
előre megmondta. Még nyilvánvalóbb ez az utolsó vacsora leírásánál, amikor Jézus
kijelenti, hogy a tanítványai közül egy el fogja árulni. Minden árulás lényege,
hogy titokban zajlik. De az a Jézus, akit itt elárulnak, tisztában van
mindezzel. Jézus tehát nem az utolsó és végzetes pillanatban jön rá, hogy
milyen ármányt szőttek ellene. Ő végig tudja, hogy mi fog történi. Azért előre jelenti
be a tanítványainak az árulást, hogy amikor megtörténik, tudják, hogy mindez
nem véletlen. Jézus halála az Atya tervét valósítja meg, szabad és önként
vállalt engedelmességből. A páskavacsora is, amit most Jézus a tanítványaival
elfogyaszt, ezt ábrázolja ki.
A páskavacsorán a zsidóság arra
emlékezett, hogy Isten egykor szabadulást szerzett az ő népének Egyiptomból, a
rabszolgaságból. A pusztító angyal megölte az elsőszülötteket azon az éjszakán,
kivéve azokban az otthonokban, amelyek bejárati ajtaját bekenték az Isten
parancsa szerint a leölt bárány vérével. Isten ítélete elkerülte azokat a
házakat, ahol feláldozták a bárányt. Másnap pedig megtörtént a kivonulás, a szabadulás
a rabszolgaságból. A páskavacsorán tehát ezt elevenítették fel Izrael fiai
évszázadokon keresztül, minden évben. A kenyér, amelyet hálaadással megtörtek,
emlékeztette őket a nyomorgattatás kenyerére, a kehely, amit kiittak, beszélt
nekik Isten ígéreteiről, amelyeket még Egyiptomban tett nekik, a bárány szólt a
helyettes áldozatról, a keserű füvek pedig a sok nyomorúságról, könnyekről.
A tanítványok
az utolsó vacsorán értették meg, hogy minden korábbi szabadulás, minden korábbi
áldozat, minden eddig megünnepelt páska Jézusra mutatott. Isten
Krisztusban mindent elkészített, mindent megtett, mindent odaadott. Jézus tehát,
akit itt ugyan elárultak, valójában mégsem az árulás áldozata lett, hanem
önként vállalta azt, beteljesítve az Atya tervét. Feláldozta magát értünk. Ő
nem Júdás árulása miatt halt meg, hanem engesztelő áldozatként adta oda magát, hogy
megváltson minket.
Összefoglalva az ige üzenetét
elmondhatjuk, hogy Júdásról
két fontos jelzőt olvasunk a Bibliában, hogy tolvaj és áruló volt. Júdás
egyrészt nagyon anyagias ember volt, akinek minden cselekedete mögött a pénzügyi
nyereségre való törekvés állt.
Másrészt Júdás valóban áruló volt.
Bár Jézus szolgálatába szegődött és követte Őt, látta csodáit, hallotta
igehirdetését, tanúja volt mindennek, mégis elárulta Mesterét.
Az Zsoltárok Könyvében olvassuk
ezt a titokzatos próféciát: „Még az én jóakaróm is, akiben bíztam, aki
kenyeremet ette, fölemelte sarkát ellenem.” (Zsolt 41:10). Júdás
személyében és tettében ennek a próféciának a beteljesedését láthatjuk. Jézus
is így gondolta ezt, hiszen az utolsó vacsorán ez a kijelentést tette: „Nem
mindnyájatokról szólok: én tudom, kiket választottam ki, de be kell teljesednie
az Írásnak: „Aki velem együtt eszik, az támadt ellenem.” (Jn 13:18). Bizonyára
ez volt a világtörténelem legnagyobb árulása. Isten Igéje ezért figyelmeztet
minket: „minden rossznak gyökere a pénz szerelme.” (1Tim 6:10). Júdás valóban
úgy áll előttünk, mint aki ennek a legfőbb példájává lett. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése