100
EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 81.
Péter
– a „kőszikla”
Olvasmány: Lk 5:1-11
„A kettő
közül, akik ezt hallották Jánostól és követték őt, András, Simon Péter testvére
volt az egyik. Ő, mihelyt találkozott testvérével, Simonnal, ezt mondta neki:
Megtaláltuk a Messiást – ami azt jelenti: Felkent. Odavitte Jézushoz, aki
rátekintve így szólt: Te Simon vagy, Jóna fia: téged Kéfásnak fognak hívni –
ami azt jelenti: Kőszikla.” (Jn 1:42).
Péter
kétségtelenül Jézus egyik legismertebb tanítványa. Az evangéliumokat olvasva
nehéz lenne nem felfigyelni Péter személyére, szavaira és viselkedésére. Hiszen
Jézus tizenkét tanítványa közül Péter volt az, aki rendszeresen feltűnést keltett
bárdolatlan viselkedésével, tolakodásával vagy éppen hangoskodásával és
elképesztő kijelentéseivel. Bár a tanítványok névsorában mindig Péter neve áll
az első helyen, a személyével kapcsolatosan mégis sokszor az az érzésünk, hogy
ezt az elsőbbséget és rangot Péter egyáltalán nem érdemli meg, mert a
főszerepért, az elsőbbségért ő sokszor a könyökével igyekezett utat törni
magának.
Ugyanakkor Péter a nagy szíve és a
határtalan lelkesedése miatt mégis rokonszenvet vált ki bennünk. Akkor, amikor
Jézus elhívta Pétert, ő egy olyan ember volt, akin még sok faragni és csiszolnivaló
volt. Csapongó természete úgy lengett ide-oda, mint az inga. Míg az egyik
percben bátorságot és határozottságot mutatott, máskor az igazán fontos
pillanatokban nagyon is gyáván viselkedett.
Azonban mégis Péter volt az a
tanítvány, akinek Jézus a „Kőszikla” nevet adományozta. Péter csak lassan
tanult meg a nevéhez méltóan viselkedni. Élete késői szakaszában, amikor
hozzálátott, hogy megírja azokat a leveleket, amelyek benne vannak az
Újszövetségben, már sok minden megváltozott benne és körülötte. Jól érzékelteti
ezt a változást Péter szóhasználata. Már a levele kezdetén olyan szavakat
használ, mint: alázatos, engedelmes, stb. Itt már nyomát sem találjuk az
egykori hetyke, agresszív stílusnak, amely az evangéliumokban még olyan
szembetűnő volt. Komolyan vette Jézus utolsó, neki szóló parancsát: „Legeltesd
az én juhaimat” (Jn 21:17). A nyers modorú halászemberből gyengéd és
szelíd lelkű pásztor lett. Az egykor hetvenkedő, nagyszájú Péter itt már azt
tanácsolja a keresztyéneknek, hogy „a szelíd és csendes lélek
romolhatatlanságával” ékesítsék magukat. (1Pét 3:4). Az a Péter, aki
egykor Jézus védelmére kelve a Getsemáne-kertben levágta egy szolga fülét, most
arra inti címzettjeit, hogy engedelmeskedjenek minden felsőbb hatalmasságnak.
Az a Péter, aki egykor hevesen tiltakozott, mikor Jézus a közelgő haláláról
beszélt, most Krisztus szenvedését ajánlja követendő példaként. Péter
tulajdonképpen önmagát jellemezi, amikor ezt írja: „akik egykor nem az ő népe
voltatok, most pedig Isten népe vagytok, akik számára nem volt irgalom, most
pedig irgalomra találtatok.” (1Pét 2:10) „Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de
most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez.” (1Pét 2:25).
Péter végül valóban méltónak bizonyult a „kőszikla” névre.
1.
Péter elhívása
A meglepő az, hogy
Péter első találkozása Jézussal nem a Genezáret-tavánál történt, amikor
Jézus az ő csónakjába beszállva prédikált, hanem még jóval azelőtt. János evangéliuma
leírásából kiderül, hogy Pétert, akit itt a régi nevén Simonnak nevez a Biblia,
először a testvére András hívta el, hogy találkozzon Jézussal: „Ő,
mihelyt találkozott testvérével, Simonnal, ezt mondta neki: Megtaláltuk a Messiást
– ami azt jelenti: Felkent, és elvezette Jézushoz.” (Jn 1:41)
Ez a történet azért nagyon
meglepő, mert mindenki azt gondolja, hogy Péter rögtön követni
kezdte Jézust akárcsak András, Fülöp, Lévi, Jakab és János. Ebből a
részből, viszont úgy tűnik, hogy bár Péter találkozott Jézussal, mégsem lett
azonnal követője. Máté, Márk és Lukács evangéliumában található beszámolókat összehasonlítva
a János által leírtakkal szépen kiegészítik egymást. Ez pedig azt jelenti, hogy
Péter, a Jézussal való első találkozás után, gyakorlatilag visszament halászni
testvérével Andrással együtt. Péter a Jézussal való első találkozás után,
tehát még nem volt igazán meggyőződve arról, hogy Jézus lenne a Messiás.
Viszont a második találkozó alkalmával, amikor szembesült azzal, hogy a
Mesternek hatalma van az ő “karrierje” felett is, minden addigi előítélete
elszállt, lefegyverezte őt Jézus kegyelme, és valóban követőjének szegődött.
Spurgeon, a híres angol
igehirdető Péter háromszori elhívását véli felfedezni a bibliai leírásokban.
Szerinte az első elhívása
Péternek az volt, amit a János evangéliumában találhatunk leírva, amikor Jézus a
sötétségből a világosságra, a régi életéből egy új életre hívta el Pétert: „Te
Simon vagy, Jóna fia, téged Kéfásnak fognak hívni (amely azt jelenti:
Kőszikla).” (Jn 1:42).
A
második elhívása Péternek akkor történt, amikor Jézus szolgálatra hívta el őt.
Erről a Máté evangéliuma negyedik részében olvashatunk „Így szólt hozzájuk: Jöjjetek
utánam, és én emberhalászokká teszlek titeket.” (Mt 4:18).
A harmadik elhívás pedig az volt,
amikor Jézus kiválasztotta Pétert egy különleges munkára: „Magához hívta tizenkét
tanítványát, és hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek felett, hogy kiűzzék
azokat, és gyógyítsanak mindenféle betegséget és erőtlenséget. A tizenkét
apostol neve pedig ez: az első Simon, akit Péternek hívnak.” (Mt 10:1-2).
Péter kiválasztása ebben a három
lépésben úgy gondolom, hogy jól tükrözi a hívő ember életét. Sok esetben,
amikor az ember megismeri Jézust, a kezdeti lelkesedés után jön egy
mélypont. Akit azonban elhívott magának Jézus, annak a szívében elvégzi, hogy
teljesen odaszánja az életét Isten szolgálatára. Egyeseket pedig ezen felül Jézus egy-egy
különleges szolgálatra is elhívhat.
2.
Péter kudarca
Péter háromszor tagadta meg Jézust.
Ő erős akarattal, de saját emberi erejében bízva akarta követni Jézus
Krisztust. Az akarat megvolt, csak valahol a szíve hiányzott, azt nem adta oda a
Mesternek, és ezért egy válságos pillanatban, amikor úgy érezte, hogy minden
elveszett, nem tudott hűségesen megállni Jézus mellett. A szívében nem tudta
elfogadni Jézus Krisztus életét és halálát. Már akkor, amikor Jézus először
beszélt a tanítványoknak az Ő kereszthaláláról, azt mondta neki Péter, miközben
a többiek hallgatták a Mester szavait, hogy „Isten mentsen, ez nem eshet meg
veled.” (Mt 5:31).
Amikor Jézus az utolsó vacsorán
megmosta a tanítványok lábát így szólt hozzájuk: „Mindnyájan elhagytok engem, mert
megbotránkoztok bennem.” (Mk 14:26), akkor Péter erősen fogadkozott: „Ha
mindenki megbotránkozik is benned, én soha meg nem botránkozom. Ha meg is kell
halnom veled, akkor sem tagadlak meg.” (Mt 26:31-33).
Péter erősnek
gondolta magát, ígért és fogadkozott, de nem Isten erejével cselekedett, és nem
a Szentlélek vezetése alatt állt ekkor még. Bár három éven keresztül ott volt
Jézus mellett, hallgatta tanítását és látta csodáit, mégis csak itt tartott,
hogy fogadkozott, s aztán tagadott. Nagy volt benne az elhatározás, de
hiányzott a belső lelki erő, a szív odaszánása.
Testvérek, mi is olyan szívesen
mondjuk sokszor, hogy már hány éve járunk Jézussal. Mert nekünk mindig a
mennyiség a fontos, az évek száma. De vajon mennyire látszik meg az rajtunk,
hogy hány éve járunk Jézussal? Mert Jézusnál mindig a minőség a fontos, a
szívünk állapota, odaszántsága, az engedelmesség. Amikor a magát erősnek
gondoló Péter a háromszori tagadása után, rádöbbent arra, hogy mit cselekedett,
teljesen összeomlott.
Ilyen törékeny „Kéfások”,
kősziklák vagyunk mi mindnyájan. Még ha hosszú ideje Jézussal járunk is, az
élet egy-egy súlyos helyzetében képesek vagyunk mindent megtagadni, vagy
egyszerűen csak csendben, gyáván hallgatni, ha a bizonyságtétel veszélyeztetné
az életünket vagy a karrierünket.
Péter azzal, hogy megtagadta
Jézust, elkerülte a mártírhalált, de nem kerülte el azt a fajta halált, ami azt
jelenti, hogy „meghalt” az akaratára nézve. Péternek ugyanis elveszett, a „halálba
került” az önbecsülése, a tisztessége, a becsülete, mindaz, ami számára addig a
tanítványságot jelentette, amire olyan büszke volt De halálba került az-az
önhitt vallásos meggyőződése is, hogy ő az igazi Krisztus-követő, pedig csak egy
vakbuzgó vallásos ember volt. Kiderült, hogy mennyit ér Péter hite, s kiderült
az is, hogy sem ő, sem mi nem tudunk meghalni Jézusért, hanem Jézus Krisztus
halt meg mindnyájunkért.
Talán az egész Szentírás egyik
legszomorúbb története Péter tagadása. Mert ilyenek vagyunk mi mindnyájan.
Amikor igazán az a kérdés, hogy élünk, vagy meghalunk Krisztusért, akkor előjön
a régi indulat, a régi gondolkodás, és képesek vagyunk akár még Jézust is
megtagadni.
Aki magában bízik, aki
fenntartásokkal fogadja és követi Jézust, az előbb vagy utóbb Krisztus-tagadó lesz.
Aki hisz Őbenne, és engedelmesen követi Őt, annak az élete Krisztusra mutató
bizonyságtétel lesz, az hitvalló ember lesz, és nem Krisztus-tagadó. Melyhez
előbb, vagy utóbb, legalább egyszer, ilyen keservesen sírnunk kell a mi árulásaink
és bűneink miatt.
3.
Péter
rehabilitációja
Péter és a tanítványok a
feltámadása után találkoztak Jézussal, aztán újra visszamentek halászni. De
kiderült, hogy nem fogtak semmit. Ez az élet terméketlen, üres, nem vezet
semmire. Amikor Péter kiveti a hálót, és nem fog semmit, ott van benne az a
szomorú érzés, hogy elszúrta az életét: „Jézus
elhívott engem, és én megtagadtam őt. Lehetőséget adott nekem, és én
eljátszottam”. Amikor a feltámadott Jézus először megjelent Péternek erről
a kérdéséről nem volt alkalmuk beszélgetni. Jézus eljött a tanítványokhoz,
megjelent nekik, Péter hitt is a feltámadott Úrban, de magában még nem tudta
feldolgozni mindazt, amit elrontott. Talán, ha kakasszót hallott, még mindig
összerázkódott és elszorult a szíve.
Miután Jézus ismét megjelent,
Péter, amint a mellette lévő tanítvány, János kimondta, hogy „az
Úr az” (Jn 21:7), azonnal a vízbe ugrott, és a többieket megelőzve kiúszott
hozzá a partra. Péter nagyon vágyott arra, hogy ott legyen Jézus mellett.
Reggeli után Jézus félrehívta őt, és elindul egy csodálatos gyógyító
beszélgetés.
Jézus ezt kérdezte Pétertől: „Simon,
Jóna fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” (Jn 21:15). De Jézus
hihetetlen szeretettel és szelídséggel kérdezte ezt. Annál fájdalmasabb ez
Péternek. Mindjárt a megszólítás: „Simon, Jóna fia”. Péternek ez az
eredeti neve. Amikor Jézus meglátta és elhívta, hogy a tanítványa legyen, akkor
mondta neki: „Te Simon vagy, Jóna fia, de Kéfásnak fognak hívni.” (Jn
1:42). Most azonban Pétert nem ezen a néven szólítja Jézus. Hogyan is szólíthatná
Kősziklának azt, aki megtagadta Őt. Azzal, hogy Jézus a régi nevén szólítja
Pétert, egyrészt a hűtlenségére emlékezteti, másrészt azonban bizonyítja, hogy
nem mondott le róla, hanem újra elhívja őt a hiábavaló, terméketlen életből a
Krisztust követő, gyümölcsöző életre.
Jézus szavai Péter szívéig hatoltak:
„Jobban
szeretsz-e engem ezeknél?” Ez a másik fájdalmas emléke
Péternek, hiszen ő mondta azt, hogy „ha
mindenki elárul, én akkor se”. Azaz: „én
mindegyik tanítványnál jobban szeretlek téged.
A harmadik kérdés után Péter
elszomorodott, mert nyilvánvalóan ez a három kérdés a háromszori tagadásra
emlékeztette őt. Jézus nem elkendőz, hanem nagyon tudatosan szembesít.
Szembesít a kudarccal, szembesít a bűnnel. Mert tudja, ahhoz, hogy valaki szabad
legyen, néven kell nevezni a bűnt.
Péter azt feleli Jézus kérdésére:
„Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged.” (Jn 21:16). Ez az
egyedüli jó válasz. Nem azt mondja Péter, hogy: „Igen, Uram, még mindig jobban szeretlek Téged ezeknél.” Azt sem mondja
Péter: „Már nem szeretlek Téged, hiszen
elárultalak.” Csak annyit mond, hogy: „Uram,
te tudod, hogy szeretlek Téged. Te ismersz engem. Te akkor is a szívembe
láttál, amikor előre megmondtad, hogy mi fog történni, és most is a szívembe
látsz, tudod, hogy mi van a szívemben”. Ez a kijelentés, ez a vallástétel
már nem Péter erejéből, és nem Péter emberi akaratából fakadt. Ez abból fakadt,
hogy Jézus eljött hozzá, Jézus ismeri őt. Ebben ott van az is, hogy ő is ismeri
már magát, mert akit megismert Jézus, az megismeri önmagát is.
Ez az igazi örömhír, mert Jézus a
három kérdésére adott válasz után azt mondja, hogy: „Legeltesd az én bárányaimat!
Őrizd az én juhaimat! Legeltesd az én bárányaimat!” (Jn 21:17). Ebben
a hármas válaszban kapja meg Péter a bizonyosságot, hogy Jézus elfogadja őt.
Jézus nem azért hívja el egy nehéz beszélgetésre, hogy leteremtse, aztán
faképnél hagyja, hanem hogy helyreállítsa, meggyógyítsa, visszaállítsa őt a
szolgálatba. Péter a Jézussal való beszélgetés által más emberré lett, hite
most már valóban „sziklaszilárd” vált. Miután Jézus újra elhívta és szolgálatba
állította őt, akkor értette csak meg Péter ezt a nagy igazságot: „Jézus szeret engem és ez az jelenti, hogy
akkor is kellek neki, ha elrontottam, ha kudarcot vallottam.”
Végül Jézus ezt mondja Péternek: „Te kövess
engem!” (Jn 21:22). Egészen más ez a helyzet, mint amikor Péter mondta
ezt Jézusnak: „követlek, akárhová mégy”.
Ez a követés kb. 30 évvel később
a halálba való követést jelentette Péter számára. Kr. u. 64-ben, Rómában a Néró
féle keresztyénüldözések idején halt mártírhalált Péter. A hagyomány szerint,
Péter azt kérte a rómaiaktól, hogy fejjel lefelé feszítsék keresztre, mivel nem
tartotta magát méltónak arra, hogy úgy halljon meg, mint Jézus. Péter mindvégig
hitt a boldog vég ígéretében, amelyről levelében így tett bizonyságot: „A
minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az ő örök
dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni,
megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni. Övé a dicsőség és a hatalom
örökkön-örökké.” (1Pét 5.10-11). Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése