Olvasmány: Lk
1:26-38
„Istenünk könyörülő irgalmáért,
amellyel meglátogat minket a felkelő nap a magasságból, hogy világítson
azoknak, akik sötétségben és a halál árnyékában lakoznak, hogy lábunkat a
békesség útjára igazítsa.
(Lk 1:78-79).
Karácsony
táján, ha a boltok feldíszített kirakatait végignézzük, ha rápillantunk a
postán érkezett üdvözlőlapokra vagy megnézzük a TV-ben a reklámokat, azt
láthatjuk, hogy mennyiféle képzetet társítunk az ünnephez, amelyeknek valójában
nem sok közük van a karácsony eredeti történetéhez. A kirakatok, a képeslapok,
a reklámok, mind-mind hangulatos hófödte tájakat varázsolnak elénk, zöld
fenyővel, csillogó díszekkel, rénszarvasokkal, és csilingelő szánkóval
kiegészülve. A vallásos témájú ábrázolásokon persze néha még felfedezhetők az
angyalok, a pásztorok és a napkeleti bölcsek is, természetesen jászollal vagy
betlehemmel kiegészítve. A nagy és híres művészek által készített közismert
alkotásokon is általában a szent családot látjuk, akik rendíthetetlen
nyugalommal és békével néznek vissza ránk, mennyei fény ragyogja be őket, a
fejük fölött glória lebeg. Szeretetről, boldogságról, melegségről szólnak ezek
a képek. Számunkra már mindez nélkülözhetetlenül hozzátartozik a karácsony
hangulatához. Kétségtelenül jóleső érzés efféle meghitt képekkel megtölteni az
egyik legszebb ünnepünket. Csakhogy a Bibliában található beszámolókat olvasva
korántsem ilyen derűs kép tárul elénk.
Az
evangélisták elbeszélése alapján egy egészen más kép rajzolódik ki előttünk. A
nyugalom és a béke helyett inkább a zűrzavar és a háborúság jellemzi a
történetet. Kegyetlen uralkodókról hallunk, akik parancsokat adnak ki,
gyökerestül forgatva fel az emberek egyszerű, mindnapi életét és halálra ítélve
ártatlan csecsemőket. A szenvedés, a nélkülözés, a menekülés, a vér és könnyek
is hozzátartoznak a történethez. Az áldott állapotban levő Máriának, a kilencedik
hónapban, közvetlenül szülés előtt azért kell útra kelnie és megtennie a
fáradságos utat Betlehembe, mert Róma császára rendeletet adott ki: „Történt
pedig azokban a napokban, hogy Augusztusz császár rendeletet adott ki: írják
össze az egész földet.” (Lk 2:1). Betlehembe megérkezve az istállóban
kellett meghúzódnia Máriának és Józsefnek: „mivel a szálláson nem volt számukra hely.”
(Lk 2:7). A gyermekük megszületése után, Máriának és Józsefnek szinte azonnal
menekülniük kellett a zsarnok király haragja elől: „mert Heródes halálra fogja
kerestetni a gyermeket.” (Mt 2:13/b). A szent család az angyal intése
nyomán ugyan megmenekült, de Betlehemet és környékét mégsem az öröm, hanem a
szomorúság jellemzi az első karácsonyon.
Hiszen a Jézus születéséről szóló beszámolók után közvetlenül ezt
olvassuk: „Amikor Heródes látta, hogy a bölcsek túljártak az eszén, nagy haragra
lobbant, elküldte embereit, és megöletett Betlehemben és annak egész környékén
minden kétesztendős és ennél fiatalabb fiúgyermeket ahhoz az időhöz mérten,
melyet a bölcsektől megtudott..” (Mt 2:16-18). A bibliai leírás alapján
ma azt vizsgáljuk meg milyen is volt valójában ez az első karácsony.
1.
Az alázatos
Jézus
Egy
király vagy egy istenség jellemzésére a Jézus előtti időkben, a pogány világban
sohasem használták pozitív értelemben az „alázatos” jelzőt. Az evangélisták
által leírt karácsonyi történetekben azonban vitathatatlanul egy alázatos Isten
képe rajzolódik ki előttünk. Isten Fiának eljövetele nem mindent elsöprő
viharos forgószélben vagy a dicsőségének és szentségének ragyogó tűzében
valósul meg. A mindenség teremtője úgy döntött, hogy egy kiválasztott szűz,
Mária méhében a Szentlélek titokzatos munkája által fogantatva emberré lesz.
Isten legnagyobb alázatáról tesznek bizonyságot az Isten Fia eljövetelének
körülményei. Pál apostol így ír erről a titokról: „Aki Isten formájában lévén nem
tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette
önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként
élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a
kereszthalálig.” (Fil 2:6-8).
Ézsaiás
próféta egykor így jövendölt a Messiás eljöveteléről: „Építsetek utat a pusztában az
ÚRnak! Készítsetek egyenes utat Istenünknek a kietlen tájon át! Emelkedjék
föl minden völgy, süllyedjen le minden hegy és halom, legyen az egyenetlen
egyenessé és a dombvidék síksággá! Mert megjelenik az ÚR dicsősége, látni
fogja minden ember egyaránt.” (Ézs 40:3-5). Nyilvánvaló, hogy Jézus
idejében a zsidó nép ezt az ézsaiási próféciát olvasva egy dicsőséggel
megjelenő Messiást várt. Olyan királyt vártak, aki hatalommal és dicsőséggel
érkezik, aki elűzi a rómaiakat és megszabadítja népét az ellenség kezéből. Végül
azonban olyan Messiás érkezett, aki egészen másfajta dicsőséget hordozott, az
alázat dicsőségét. Míg a mohamedánok azt kiáltják: „Nagy az Isten”, és csak a
mennydörgő, az ítélő és bosszúálló Istent ismerik, addig a keresztyének Istene
a megbocsátás, a szeretet és az alázat Istene, akiről ezt olvassuk: „Mert
úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne,
el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3:16). Ha az angol
királynő ellátogat valahova, az újságírók előszeretettel írnak arról, hogy
milyen mennyiségű poggyászt, hány öltözet ruhát, hányféle cipőt, és mennyi
ékszert vitt magával és hány főből állt a kísérete és kiszolgáló személyzete.
Ehhez képest micsoda kirívó különbség, ahogy Isten Fia eljött a földre, mert a lehető
legegyszerűbb körülmények között érkezett meg. A ragyogó királyi palota helyett
istállóban született meg. Díszes öltözetű szolgák helyett, csupán néhány
pásztor érkezett a fogadására. Nem a nemesek és előkelők között találják meg a
napkeleti bölcsek, hanem az állatok között a jászolban, a szalmán fekve.
Jóllehet a születéséről égi jel adott hírt, és angyalsereg hirdette a Betlehemi
éjszakában eljövetelét, mégis csak kevesen vették észre. Saját hazájából nem
érkeznek királyi követek, csak a távoli napkeletről néhány bölcs. Tudósok,
papok helyett, és vallási vezetők helyett pedig csupán néhány írástudatlan
pásztor vette a fáradságot, hogy elmenve Betlehembe köszöntse az isteni
gyermeket. Egy ma divatos keresztyén karácsonyi dalban a szerző így fogalmaz: „Ne
keress itt pompát, gazdagságot, keresd azt, ki megváltja világot.” Nos,
valóban igaz. Az első karácsony történetében hiába keresnénk a pompát és a
gazdagságot. A fenyőfát és a csillogó
díszeket. A havas tájat és a meghitt békés hangulatot. Ezeket nem találjuk meg. De találunk helyette
egy házaspárt, egy egyszerű ácsmestert és a felségét, akik hosszú utat tesznek
meg gyalog és szamárháton, egy gyermeket, aki a meleg szoba helyett a hideg
istállóban születik meg, bölcső helyett a jászolban a szalmán fekszik, megvetett
és mindenki által lenézett pásztorokat, akikhez mégis angyalok jönnek
látogatóba, napkeltei bölcseket, akik a pogány világ sötétségéből jönnek, hogy
hódoljanak egy gyermek előtt. Békés, meghitt hangulat helyett, a történetből a
félelem, a könyörtelenség és bizonytalanság árad. A rómaiak népszámlálása
családok ezreinek az életét forgatja fel, és kényszeríti útra kelni. Egy
hatalmát betegesen féltő zsarnok, megijed egy gyermek születésének a hírétől és
elküldi katonáit, hogy csecsemőket gyilkoljanak. A hithű zsidó család arra kényszerül,
hogy hazáját elhagyva, idegen földre meneküljön. Háttérként pedig a havas táj
és a zöld fenyő helyett marad Júdea kopár pusztája.
2.
Jézus a
megközelíthető
A
hívő keresztyének számára ma teljesen természetesnek tűnik, hogy az imádság
által beszélgethetünk Istennel. Azonban ez nem mindig volt így. A pogány világ
számára egykor és még ma is, teljesen elképzelhetetlennek tűnik, hogy az
istenséghez csak úgy oda lehet menni, meg lehet őt szólítani. A hinduk ma is
áldozatot mutatnak be a templomaikban, a mohamedánok pedig letérdelnek, majd
lehajolnak és homlokukkal megérintik a földet és csak így közeledhetnek az
Istenhez. A vallások jelentős részében tulajdonképpen Isten megközelíthetetlen
és az embernek a hozzá való kapcsolatát inkább a félelem és a rettegés
jellemezi.
De a zsidóság is a félelem és a
megközelíthetetlenség fogalmát társította az Isten imádatához. Mózes nem
közelíthet az égő csipkebokorban megjelenő és őt megszólító Istenhez. Ézsaiás
prófétának a száját forró parázzsal tisztítják meg, amikor Istenhez közeledik.
Amikor Mózes a tízparancsolatot kapta Istentől a nép nem közeledhetett a
hegyhez, de akik mégis megtették, halállal lakoltak. Aki pedig a szövetség
ládájához illetéktelenül közeledett és megérintette, azt azonnal halállal
sújtotta az Úr.
Ehhez
képest Isten Fia meglepő módon kiszolgáltatott csecsemőként érkezik meg ebbe a
világba. Egy olyan vallási közegbe és egy olyan nép közé jön el Jézus, ahol egy
elkülönített szentélyt tartottak fenn az Isten számára, és az Isten nevét pedig
ki sem merték ejteni a szájukon.
El
tudunk-e képzelni az újszülött gyermeknél kevésbé félelmetes dolgot? Keze-lába
bepólyálva, teljesen kiszolgáltatott, a szülei gondoskodására szorul. A gyermek
Jézus személyében az Isten megtalálta a legjobb módját annak, miképp lépjen
kapcsolatba az emberekkel úgy, hogy a félelem lehetőségét kizárja.
Az Ószövetség
idejét sokkal inkább a félelem, a rettegés, a megközelíthetetlen Isten jellemezte.
Isten megközelíthetőségéhez az Újszövetségre, vagyis új megközelítésre volt
szükség. Olyan új megközelítésre, amely képes áthidalni az Isten és az
emberiség között tátongó hatalmas szakadékot.
Miért
kellett Jézusnak emberré lennie? Miért kellett újszülött csecsemőként megjelennie
ebben a világban? Ezt a kérdést talán legjobban egy kis történet világítja meg:
„Egy farmer egy kemény téli estén
furcsa dörömbölést hallott a konyhája ablakán. Egy másik ablakon kilesve látta,
hogy a hidegtől reszkető apró verebek, amelyeket a benti fény és melegség
látványa csalogatott oda, zörgetik az üveget. A földművest meghatotta a
látvány, ezért felöltözött, és végigcammogott a friss hóban, hogy kinyissa a
pajtáját a didergő madaraknak. Felkapcsolta a lámpát, majd egy kis szénát
dobott a sarokba. A verebek azonban minden irányba szétröppentek, amikor
kilépet a házból, és félelmükben elrejtőztek a sötétben. A férfi mindenféle
csellel próbálkozott, hogy becsalogassa őket a pajtába. Kekszdarabkákat szórt
végi az ösvényen, hogy mutassa nekik az utat. Megpróbált a madarak mögé
kerülni, és a pajta felé terelni őket. Semmi sem használt. A madarak féltek az
idegen óriástól, aki pedig segíteni szeretett volna rajtuk. A gazda visszament
a házba, és az ablakon át figyelte a halálra ítélt verebeket. Eközben ez jutott
eszébe: "Bárcsak madárrá változhatnék egy pillanatra! Akkor egy lennék
közülük, és nem ijednének meg tőlem ennyire. Megmutatnám nekik, hol találnak
meleget és biztonságot." Ebben a pillanatban valami kezdet megvilágosodni
benne. Megértette, hogy Jézus is éppen ezért született a világra.”
Mit kellene tenni ahhoz, hogy
megértessük magunkat a madarakkal? Csak egy megoldás lehetséges: madárrá
kellene lenni. A mi világunkat fel kellene cserélni az ő világukkal. Le kellene
mondanunk mindarról, amivel mi többek és nagyobbak vagyunk és alkalmazkodnunk
az ő parányi és korlátolt világukhoz és ismereteikhez. Számunkra ez
elképzelhetetlen, valójában fizikailag is képtelenség, de Isten számára nem
volt az. A szeretet megteszi ezt a távolságot, legyőzi az akadályokat,
áldozatot hoz. Krisztus az Ő végtelen hatalma és a határtalan örökkévalóság
világából eljött az idő korlátai közé, azért, hogy egy legyen közülünk. Amikor
Isten a földre jött, pontosan ezt tette, mert ez volt az egyetlen módja annak,
hogy elérje a célját.
3.
A
kiszolgáltatott Jézus
A kiszolgáltatott szót mi
általában azokra értjük, akik alulmaradtak a küzdelemben, akik vereségre vannak
ítélve, akik igazságtalanság áldozativá váltak. A karácsonyi történeteket
olvasva azzal szembesülhetünk, hogy Isten kész volt magára vállalni ezt a
kiszolgáltatott állapotot. Sőt az egész evangéliumot áthatja az a jó hír, hogy
Isten a kiszolgáltatottak felé hajlik. Jézus anyja, Mária is ezt az örömüzentet
zengi dicsőítő énekében: „Hatalmas dolgot cselekedett karjával,
szétszórta a szívük szándékában felfuvalkodottakat. Hatalmasokat döntött
le trónjukról, és megalázottakat emelt fel; éhezőket látott el javakkal,
és bővelkedőket küldött el üres kézzel.” (Lk 1:51-53). A saját
munkájáról pedig maga Jézus is így beszél: „Nem az egészségeseknek van szükségük
orvosra, hanem a betegeknek. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam,
hanem a bűnösöket megtérésre.” (Lk 5:31-32). A názáreti zsinagógában
pedig így tett bizonyságot az Ézsaiási próféciát idézve: Az Úrnak Lelke van énrajtam, mert
felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el,
hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását;
hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat.” (Lk 4:18-19).
Jézusnak
nemcsak a születését, de a gyermekkorát is jellemezte a kiszolgáltatottság
állapota. Anyja, Mária házasságon kívül esett teherbe. Jézus születésekor a
szülei gyakorlatilag hajléktalanok voltak, a fogadóban nem volt hely és sehol
nem fogadták be őket, így maradt az istálló és a jászol. A gyermek Jézust
röviddel a születése után a szülei Egyiptomba viszik, ahol jó ideig
menekültként élnek. Idegen földön, kiszolgáltatott helyzetben teltek Jézus
gyermekkorának első évei.
A bibliatudósok rámutatnak arra, hogy
Jézusra gyermekkorában leginkább a körülötte élő szegények, gyengék,
elnyomottak, tehát a kiszolgáltatottak gyakorolhatták a legnagyobb hatást. De
Jézusnak egész életében el kellett szenvednie a megvetést és a
kitaszítottságot. Saját szülőföldjén elutasították: „Vajon nem az ácsmester fia ez? Nem az
ő anyját hívják Máriának, testvéreit pedig Jakabnak, Józsefnek, Simonnak és
Júdásnak? És a húgai nem itt élnek-e valamennyien? Ugyan honnan van benne
mindez? És megbotránkoztak benne.” (Mt 13:55-56). A népének vallási
vezetői pedig egyenesen az életére törtek, kiszolgáltatták a római helytartónak
és azt kérték tőle, hogy feszíttesse keresztre. Isten Fia pedig mindezt önként
vállalta miattunk, értünk és helyettünk! A karácsony azt üzeni a számunkra, hogy Isten
számára nem létezik akadály vagy korlát, ő belépett a térbe és időbe, egy
csecsemő testében, a halandó lét veszélyes korlátai között jelent meg, jött
közel hozzánk. Velünk az Isten! Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése